A modern perzsa költészet 1922-ben Nímá Júsídzs A legenda című könyvének megjelenésével indul. Nímá újítási kísérlete sokkolta, felébresztette a többszáz éve a hagyománnyal álmodó iráni lírát. A Nímá előtti időszakban is voltak kiváló lírikusok, mégis vele indul el a perzsa modern költészet, másrészt a tradicionális költészet sem tűnt el teljesen, de a befogadó társadalmi közeg megváltozott. Lassú ébredés volt, 1942-ig maga Nímá jelentette a modernitást. Emellett voltak formailag konzervatív, de tartalmilag modern hangon megszólaló új költők is, mint például Parvín E’teszámí, az első jelentős huszadik századi iráni női költő.

A huszadik század közepén elindult egy hullám Ferejdún Tavallolí (1919–1985), Hosang Ebtehádzs (1927–), Sziávos Kaszrá’í (1926–1996) és Manúcsehr Seibání (1923) költőkkel, akik a perzsa értelmiségre nagy hatást fejtettek ki. Ebben az időszakban (Mohammed Reza Pahlaví sah uralkodása alatt) az iráni társadalom nyitottabbá vált és próbálta átvenni, megérteni a nyugati kultúrát. A szabad gondolatritmus először félig kötött formában, Nímá-versként terjedt. Nem a formabontás, inkább a politikai témájú szövegek miatt több költőt (a magyar irodalmat, többek között Jókait perzsára fordító Ahmad Sámlú-t és Mehdí Akhaván Szálesz-t) is börtönbe csuktak. A nagyobb iráni írók életrajza elég jól leírja, milyen nehéz is az út a szabadsághoz. Forúgh Farrokhzád költőnő és filmrendező, az első perzsa nő, aki az érzéseiről nyíltan, tisztán tud írni. Talán túlzóan hangzik, de a Közel-Keleten még ma is mások az arányok, de Farrokhzád élőbeszéd felé hajló nyelve, egyszerű, expresszív és erotikával fűszerezett szavai kiszabadították a nőt a passzív szerepéből. A 20. század második felének kiemelkedő költője Szohráb Szepehrí, aki a perzsa költészetben mély gyökerekkel rendelkező szúfizmus misztikáját és a modern szabadvers (se’r-e nou, ’új vers’) esztétikáját egyesítette költészetében.
 
Szímín Behbahání (eredeti nevén Szímín Khalílí) 2013 augusztusában megkapta a Magyar PEN Club által alapított Janus Pannonius-díjat, és míg Lawrence Ferlinghetti az előző évben visszautasította, a költőnő részt tudott venni a pécsi díjátadón. Behbahání (1927) irodalmár szülők gyermeke. Édesapja, Abbász Khalílí a perzsa nagyeposz, Firdauszí Királyok könyvének arab fordítója, édesanyja haladó szellemű, női aktivista. Szímín Behbahání maga is női polgárjogi harcos és az iráni írószövetség elnöke. Számos elismerése mellett kétszer jelölték Nobel-díjra. Elképesztő diplomáciai dicséret, hogy Barack Obama a 2011-es újévi perzsa üzenetében Behbahání Romjaidból alkotlak újra, hazám című verséből idéz.

Fotó: Csortos Szabolcs
 

Szímín Behbahání első magyar nyelvű kötete Elhagyott szentély címmel a 2013-ban jelent meg a Magyar PEN Club és a Pluralica gondozásában. A kötetet – az ELTE iranisztika tanszékével együttműködve – fordította Balogi Virág, Danyi Zoltán, Freund Éva, Nádasdy Ádám, Oravecz Péter, Szőcs Géza, Terék Anna, Turczi István és Weiner Sennyey Tibor. A kötet kísérőtanulmányait Jeremiás Éva és Szörényi László írta.

A perzsa írás jobbról balra halad, így a könyvek is az ellentétes oldalukon kezdődnek. Az Elhagyott szentély verseit is csak a könyv hátuljában lévő tanulmányok után érdemes olvasni. A könyv szerkezete a régi időket, a Szépirodalmi Kiadó korát idézi, amikor még volt pénz tanulmányt íratni a külföldi verses kötetek elé. Jeremiás Éva a perzsa régiversről és újversről írt tanulmánya teljesen száraz nyelvészeti, verstani fejtegetésekbe bocsátkozik. A Kis dalokat elemzi részletesebben, melyek emlékeztetnek a rubá’í négyes formára. A sorok ritmusa a mondat értelmi-nyelvtani tagolását követi. Behbahání formai újítása, témáinak újszerűsége ellenére archaikus nyelven írja verseit. Jeremiás szerint rendszeres a költeményekben a 11–12. századi perzsára jellemző igehasználat, a névszói morfológiák archaizálása, de a szókincse is régies. Szörényi László a magyar költők (Arany János, Szabó Lőrinc, Janus Pannonius) felől közelíti meg a perzsa költészetet, párhuzamai erőltetettek. A perzsa költészet az egyik legjelentősebb a világon, de hatása mégsem ennyire direkt és könnyen kimutatható (főleg az igényes fordítások hiánya miatt), mint azt Szörényi tanulmányában olvashatjuk. Kiábrándító, hogy két okosan felépített tanulmány is szerepel a kötetben, de egyik se visz közelebb Behbahání költészetéhez.
 
Behbahání a perzsa ghazal versforma megújítója, melynek szabályai túlmutatnak a ritmikai jegyek behatárolásán, tradícionálisan egyetlen témája lehet, a szerelem, különösképp a reménytelen, viszonzatlan szerelem. Az iszlám miszticizmus, a szúfizmus hatása egyértelműen kimutatható a ghazalok többségében, melyek a szerelem tárgyát egy felsőbbrendű lényként ábrázolják. A szerelemre úgy tekintünk, mintha ez tenné teljessé az embert, és emelné a bölcsek közé, vagy csak ez tehetné boldoggá a költő lelkét. A perzsa ghazal témában szabadabb, mint az arab, viszont a formai megkötések nagyon szigorúak voltak (rímképlete: aaxaxa, többféle ritmikai képlete van, pl. ramal vagy hazadzs). Behbaháni formai újítása, a változatos sorfajták és rímképletek használata, érzékelhető, versei kevésbé dallamosak, mint a klasszikus darabok. Egy európai olvasó számára ez mégsem annyira megrázó, hiszen nálunk a költői formák lebontása már régen végbement és Ady Endrét is kevesen szeretik éppen a szimultanista versújítása miatt.
 
A könyv vászon borítója, belső tagolása, tipográfája elképesztően szép, de a tanulmányokban sok a helyesírási hiba. A versek olyan patetikusak, mint a tizenkilencedik század költeményei. A könyv olyan, mint egy arany nyomatos színházjegy egy rossz előadásra. A versek fordítása nagyon eltér az eredeti szövegektől, átolvasva az angol fordításokat (és néhány eredetit) szembetűnő, hogy az egyébként is archaizáló, emelkedett beszédmód magyarul még patetikusabb, még emelkedettebben szól, például a Romjaidból alkotlak újra, hazám is ilyen (tipikus, hogy míg a perzsában oszlop szerepel, a magyarban pillér). Bevallom, első olvasás után kétségbeestem, hogy a kortárs nyugati költészet felől nézve Behbaháni magyar kötete ódivatú és unalmas. A könyv legkiemelkedőbb darabja lehetne a Szenvedő ige, de Szőcs Géza fordítása beemel egy sort Vörösmarty Merengőjéből is, ami  nagyon bizarrul hangzik egy huszadik századi perzsa versben. A rímkényszer miatt a vers tele van fölösleges archaizálással. A perzsa szavak latin betűs átírása is hibás, helyesen: Madár-ám-ra degár/nemi-danám. A Kis dalok és a Pitypang a könyv legélőbb szövegei. Nádasdy Ádám néhány fordításában találunk rá igazán Behbahání egzotikus, törékeny világára.

 
Irodalom

• M. H. Allafi: Ein Fenster zur Freiheit. 100 Jahre moderne iranische Literatur. Glaré Verlag. Frankfurt am Main, 2000
• Szepes Erika & Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat. Budapest 1981
• Szimin Behbaháni: Elhagyott szentély. PEN Club & Pluralica. Budapest, 2013 
• NOL/MTI: Szimin Behbaháni kapta a Janus Pannonius Költészeti Díjat. http://nol.hu/kult/szimin_behbahani_kapta_a_janus_pannonius_kolteszeti_dijat

 
Kis dalok
 
Holdas éj, felhőfoszlányok felettem.
A barát jelt adott és én siettem.
Rontó szemtől óvakodj, és engem védj,
A hold s a csillagok az amulettem.
 
*
 
Szívem az égi horizontra tárva.
Égi Tejút minden vágy aratása.
Te nem halsz meg, te forró vágy, te élsz még,
Maradsz, vágyat-szülő vágy, szívembe zárva.
 
*
 
Fürtjeid-borzoló könnyű lég vagyok,
Rendedhez képest rendetlenség vagyok.
Rendetlenül jöttem a küszöbödig.
Ne kergess el, hisz nálad vendég vagyok.
 
A szenvedő ige
 
Szálem, jó reggelt tinéktek,
  leány-osztály, baccse-há!
Ma a szenvedő igéket
  vesszük, ezeket tehát ­–
 
... nos, ki tudja, mit is értünk
  úgymond szenvedő igén?
 
Számban úgy függött a nyelvem
számból úgy beszélt a nyelvem
  mint a harang nyelve zeng.
Hangom mégis mily hamis volt!
  hamis hang volt, annyi szent.
Úgy csikorgott
  éppen úgy szólt,
    olyan fals volt
mint az üvegen a kő.
Óra hosszat kelepeltem,
én voltam a nagymenő.
 
Magyaráztam, beleadtam
  apait és anyait
megvilágítva a nyelvnek
  alanyait
    s tárgyait.
 
S hogy önnön csodámat újraéljem,
felszólítottam Zsálét, hogy meséljen,
 
Zsále! halljuk, mit értettél?!
Figyeltük mind a lány szavát.
 
De Zsále hallgatott.
  Nahát.
Megnőtt a csönd legott.
 
Hol voltál, Zsále,
hová merült el két szemed világa?
 
A lányok nevettek rajta, én magam mennydörögtem
s e záporban ott állt Zsále
  hajótörötten
zavarban, árván,
megbénulva és megnémulva.
 
Nem túl sok idő múlva
ki is fakadtam, gúnyosan:
Gyerekek, hall-e
  vajon még minket Zsále?
Mire egy kislány: Nem, tanárnő,
Zsále most a Bálám szamárnő
  vagy hogyishívják...
 
Nevettek, zsivajogtak,
szememből tűz villámlott
Zsále hidegen, némán állt ott.
 
Tekintetének két szöge
behatolt ámuló szemembe
sötét sorsának titkait
állítva haragommal szembe,
 
beírva sötét önmagát
hullámzó-megnyíló eszembe.
 
És nézett és nézett s csak nézett a lányka
s beszélni kezdett végül
  ő, vagy a szomorúsága.
 
Sóhajtott s aztán így szólt a kislány,
remegő hangon, könnyektől pislán:
 
"Az ige szenvedő alakja
kisleányok durva apja
aki miat a szívemet
  fájdalom s vér itatja
aki húgomat ököllel ütötte tegnap este
s anyánkat házunkból kiverte.
 
Kishúgom, ki még csecsemő
de nagyon kedves nekem ő
az éhségtől egész éjszaka
úgy sírt, szívem majd
  megszakadt
s bátyánk lázasan szenvedett
napfelkeltéig jajgatott.
Kettejük miatt két szemem
  vérbe és könnybe lábadott.
 
Már nem is látok nagyon,
  nem is bánom,
Mádar-am-ra degar
  nemi-dánam,
Hol lehet anyám, nem tudom."
 
Így szólt és sóhajtva, sírástól csukladozva
nem volt már szava több panaszra.
Arca, mint tulipán levele.
Ömlött a könnye lefele.
Néztem, hogy bőrét hogy mossa le.
 
S kettőnk panasza egybefolyt.
"Az, amit mondtam, hiba volt,
A leckét ma te adtad föl nekünk,
beszélj, hogy bölcsebbek legyünk,
leckénk: bánatod története.
 
To begu! Man cserá szokhan goftam!
Te beszélj! Én miért is magyaráztam?"
 
A szenvedő ige:
az annak az apának
  a tette,
a szenvedő ige: az a tűz
amely a védtelen anyát
  megsemmisítette,
az: az a tűz, melyben ott hamvad el
az anya lelke, sorsa, léte, teste.
 
(Szőcs Géza fordítása)