Az épület legapróbb részleteire is kiterjedő, hosszú felújítási folyamat részeként újult meg és nyerte vissza régi állapotát a Solti György Kamaraterem: nemcsak a gyönyörű jugendstil dekoráció "szebb, mint újkorában", hanem a hatvanas években felszámolt zenekari árok és zsinórpadlás is visszaépült. Ezzel egy újabb játéktér lett teljes érvényű a városban, amelyben az előzetes program szerint a kamarakoncerteken kívül egyedi, kísérleti látásmódú előadások kapnak majd teret. Ennek a szellemnek volt nyitánya a Marton Éva vezette Ének Tanszéken korábban végzettek Varázsfuvola előadása.

A Varázsfuvola előadás által kezdett út folytatásaként értelmezhető a tárgyalt Operavizsga-fesztivál, amelyen egy Almási-Tóth András-féle vizsgarendezés mellett három külföldi oktatási intézmény, a Stockholmi Operafőiskola, a Firenzei Cherubini Konzervatórium és a Zágrábi Zeneakadémia (pontosabban a Zágrábi Színművészeti Akadémia, Képzőművészeti Akadémia és Zeneakadémia) együttműködésének egy-egy produkcióját láthatta a közönség. A jövőre nézve jó tanács azoknak, akik esetleg nem jutottak jegyhez: az ingyenes előadások legnagyobb átka, hogy rossz idő esetén a jegytulajdonos nem biztos, hogy elmegy egy olyan műsorra, amiért nem fizetett, itt is tapasztalható volt. A firenzeiek műsorára már egy hónappal korábban sem volt jegy, a fagy miatt mégis kétharmad házzal ment – a jegy nélkül próbálkozók így mind be is tudtak jutni.

A fesztivál legnagyobb erénye, ami miatt nem lehet eléggé dicsérni, hogy (kis túlzással) "házhoz hozza Európát", és egy technikailag olyan invenciózus előadás élményével, mint amilyen például a svédeké volt, csak nyerhet a hazai szakma. Nem lebecsülendő a magyar The Don Juan Project sem, amely merészen nyúlt hozzá a Mozart-áriákhoz és kerekített belőlük egy olyan különleges, fülledt előadást, amely hazai színpadon, az opera műfaján belül még mindig meghökkentően tud hatni.

A fesztivált ez a magyar vizsgarendezés indította, melyet két alkalommal láthatott a nagyérdemű. Az Almási-Tóth vezette osztályba Marton Éva, Meláth Andrea, Kertesi Ingrid és Pászthy Júlia növendékei járnak, mind hölgy. És mivel elég kevés olyan operát lehet találni, melybeen csak női szerepek vannak, a rendezőtanár Almási-Tóth András egy új művet állított össze az áriákból, az átkötő-zenéket pedig a zeneszerzés tanszék hallgatói komponálták meg, Mozart dallamainak felhasználásával és áthangszerelésével (Solti Árpád, Kutrik Bence, Pintér Bence, Baqais Árpád és Laczkó Bálint).

A színlap ezt az új művet thrillerként aposztrofálja, de ha maradunk a műfaji besorolásnál, helyesebb lenne biohorrorként tekinteni a látottakra. A helyszín egy laboratórium, az időpont pedig 2034 – öt orvosnő próbálja meg férjeik és szeretőik DNS-éből létrehozni a tökéletes férfit. A terv sikerül, a teremtmény birtoklásáért pedig megkezdődik a hatalmi harc, amely törvényszerűen az alkotás elpusztításával végződik. Az események ismert és kevésbé ismert Mozart-áriák köré épülnek, a szövegek hol ellenpontozzák a látottakat, hol pedig a női szenvedélyről szólnak. Almási-Tóth nagyon jól helyzetbe hozza a diákokat (Vincze Klára, Imai Ayane , Bernáth Éva, Gheorghita Orsolya és Yoshida Makiko), akiknek nemcsak hangjukat, hanem színészi képességeiket is van lehetőségük megmutatni. Ugyan egy-két lány hangi adottságaiból egyértelmű, hogy az nem feltétlenül Mozart-áriákra predesztinálja őket, mindegyikük színpadi jelenléte meggyőző, jól hozzák a hideg-kegyetlen, a szadizmusba hajló vagy éppen a hirtelen szerelembe esni képes karaktereket.

A kellékek, jelmezek és a profi, hideg világítás jól hozza a műfaji kliséket, egyedül a nagyon szögletes alaprajzú vonulgatás tűnik kicsit soknak. A január 22-i előadáson Bukta Gergő a teremtmény szerepében sikeresen megküzdött a szövegnélküliségből adódó hátrányokkal, maszületett, ösztönök vezérelte kreatúra, aki az egymással harcoló nők között szexuális tárggyá silányul. (A 23-i előadáson Holoda Péter játszotta ugyanezt a szerepet.) A rendező nem finomkodja el a témát: a színpadi meztelenség, az erotikus koreográfia, a millió tűszúrás és a gallonnyi vér meghökkent ugyan, de minden feleslegesen rárakódott port lefúj az opera műfajáról.

A Cser Ádám vezette zenekar végig jól szólt, fennakadás nélkül váltott át az áriákról a modernebb hangzású átkötő zenékre. Talán egyszer eljut a hazai operajátszás is oda, hogy nemcsak a látványos ruhákba, egy helyben toporogva, teátrális mozgásokra kényszerített (egyébként remek hazai) énekeseket felvonultató operarendezések lesznek rentábilisak és népszerűek Budapesten.

Míg a magyar vizsgarendezés főleg a műfaji kereteket feszegette, addig a svéd Electric Body Songs abba nyúlt bele, amibe egy operánál a legkevésbé várnák: az emberi hangba. Ízig-vérig kísérleti előadást láthattunk, ahol a zeneszerzőként is dolgozó Carl Unander-Scharin elektronikus műszerekkel (például iphone-nal), az elektronikus tér vibráltatásával és tereminszerű eszközökkel érte el a meghökkentő hatást. Míg a zenét Monteverditől, Purcelltől és Händeltől kölcsönözték, addig a szöveget Einsteintől, Blake-től és Whitmantól. Az énekesek a testükre szerelt technikával az előtérben, az emeleten és a lépcsőfordulóban, a nézőktől pár lépésre énekeltek és játszottak, csak az utolsó két "jelenetre" tértek fel a színpadra.

Érthető, hogy ez az extravagáns forma sokaknak megfeküdte a gyomrát, a Solti terembe már csak a nézők jó fele jutott el – viszont akik értették és élvezték a látottakat, többször vissza is tapsolták az énekeseket, akik mind kimagaslóan teljesítettek. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ők már nem végzősök, hanem rendszeresen foglalkoztatott művészek voltak. Az előadás közben gyakran eszembe jutott Wendy Carlos munkássága (aki szintén egy Purcell darabot "elektronizált" zseniálisan Kubrick Mechanikus narancsához), de hogy ez az elektronikus torzítás egy operaáriára is ilyen hatást tudjon gyakorolni, egy jelenidejű előadás közben, sohasem gondoltam volna.

Azok, akiknek a svédek kísérletezése nehezen volt emészthető, vigasztalódhattak a firenzeiek Dido és Aeneasával, ami a négy közül a leginkább emlékeztetett egy hagyományos vizsgaelőadásra. A hatvanperces darab minimális díszlettel, de annál látványosabb jelmezekkel dolgozott: az egyben jelmeztervező rendező, Francesco Torrigiani érezhetően végigvitt egy koncepciót a szövetekkel való játékban. A leginkább török háremekre emlékeztető kosztümök és a vihart, tengert és halotti leplet is jelző finom anyagok voltak hivatottak visszaadni a karthágói helyszínek egzotikumát. A zenekar remekül közvetítette a Holst és Britten által átdolgozott zenét, a Didót adó Elena Tereshchenko gyönyörű, erőteljes hangja feledtette a kórus esetlenségét, valamint az Aeneast játszó Matteo Michi musicales technikázását.

A fesztivált a zágrábiak előadása, A katona története zárta. Sztravinszkij eleve műfaji kísérletnek írta művét, és a Borna Baletić dékán rendezte előadás is jól játszik a stílusokkal. Ez a darab olyan szempontból lóg ki a többiek közül, hogy énektudást nem igényel, annál erősebb színészi jelenlétet és megfelelő színpadi mozgást. A zene hol aláfesti, máskor ironikusan ellenpontozza a színpadon zajló drámát, konfliktusokat vagy éppen pantomimet. A történet a népmesén alapuló, az ördöggel lepaktáló hegedűs históriája, amelyet folyamatosan kommentál, máskor szinte rendezőként irányít a hangsúlyos szerepben, színpadon is megjelenő narrátor. Színészi szempontból leginkább a katonát játszó Nikola Baće érdemel említést. A vizsgává húzásnak több karakter áldozatául esett, és sajnos az angol felirat is rettenetesen el volt csúszva, ami nagyban nehezítette az események követését, így az előadásból az imént említetteken kívül leginkább a papírcsíkokból összeállított, a darab végére nagyrészt letépkedett díszlet marad meg.

Remekül lebonyolított, fontos esemény volt ez a fesztivál, amelynek viszonylag karcsú programjában is többféle nézői igény megtalálhatta a neki való előadást. Bízzunk benne, hogy a friss ígéreteknek megfelelően a jövőben is megrendezésre kerül és a résztvevő operatanszékek száma az idővel arányosan emelkedni fog!
 
Operavizsga-fesztivál

2014. január 22. – 2014. január 26.
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem
 
Fotók: Felvégi Andrea