Az Erkel-díjas Érdemes művész új darabja valóságos multikulturális kavalkádot teremt a színpadon: kezdve az opera olasz nyelvű librettójával, folytatva orosz földön játszódó cselekményével (néhol oroszul énekelnek, a táncjelenetben pedig népi ruhákba öltöznek) és azzal, hogy az opera nagy részére az atonalitás jellemző, mely német és osztrák földben gyökeredzik.

A díszlet vöröses paravánjai nem a hideg és nagy területekkel bíró Oroszországot idézi elénk (személy szerint állandóan vissza kellett magamat billentenem a cselekmény helyszínére), sokkal inkább Egyiptomot. Ahogy a színpad szinte állandó zsúfoltsága sem a nagy orosz tereket, báltermeket juttatja eszünkbe.



Lehetséges, hogy Novák Eszter rendezői, illetve Péntek Csilla és Selmeczi György librettójának koncepciója szerint ezt a kaotikusságot, disszonanciát, amely a zenében kifejezésre kerül és eljut a fülünkbe, egyéb érzékszerveinkkel is fel kell, hogy fogjuk?

És a diszharmóniáknak nincs még vége. A darab bár az avantgárd vonalat képviseli, nem szakad el teljesen az opera nagy hagyományokkal rendelkező tradíciójától: ezen nemcsak az olasz nyelvű librettót értem, hanem a jelmezt és a néhol dallamokba (tonalitásba) átforduló áriákat vagy a felejthetetlen orosz népi táncot is.



Felejthetetlen, mert népi énekben gyökerező dallama most is a fülemben cseng, de nem a táncosok és énekesek miatt: a közönség jobban élvezte a dalt, mint a Magyar Táncművészeti Főiskola végzős hallgatói és a színpadon álló énekesek. (Olyan érzésem volt, mintha unatkoznának, nem volt bennük elég – hogy stílusos legyek – spiritusz.)

Bár a díszlet, a kosztümök, a nyelv és a néhol bel canto-stílusra hajazó áriák az olasz romantikusokat juttatják eszünkbe, maga a "történet" – ha ez esetben lehet egyáltalán ilyenről beszélni – példa nélküli. Ebből a megközelítésből Selmeczi darabját egyaránt lehet nagyon modern, ugyanakkor régi időket idéző műnek tekinteni.

A darab egy spiritiszta szeánsszal indul, ahol az orosz herceg férfitársaival együtt szeretné megidézni a vágyott nőt, Colombinát. A nyitókép rendkívül újszerű, minimális díszlettel, korunkbeli jelmezzel, s maga a szeánsz sem egy "szokványos" asztal körül, hanem egy hosszú – lövészárokhoz hasonló – gödörben zajlik.

Értem én, így a szereplők szemben állhatnak a közönséggel, de ezenkívül mi a funkciója az ároknak? Ugyanis a darab többi részére – az utolsó jelenetet kivéve – nem a minimalitás jellemző. Vagy talán a keveredés a történet örökérvényűségét, korokon átívelését hivatott sugallni?



Ha az orosz tánc nem is, Colombina és a herceg (akivel a történet egyéb férfi szereplőit szabadon behelyettesíthetjük) keringője hatásos volt. Ady Lédával a bálban című versét juttatta eszembe, ahogy "rebbennek szét" a párok, s ez Selmeczi "halálos" keringő zenéjére is érvényes, mely "sikolt... tornyosul, omlik".

Rendkívül eredeti ötlet volt a zenekar egy részét felköltöztetni a színpadra. Ezzel egyrészt a közönség szájába rágták, hogy a zenészek legalább olyan fontos részei egy operának, mint az énekesek, másrészt zavarunkat is fokozta: most akkor ők a cselekmény részei, vagy csak a "nagy" zenekar részét képezik; egyáltalán igazi zenészek vagy csak eljátsszák, hogy azok?

Ha azonban valaki figyel, akkor észreveszi, hogy a báli aláfestő- és tánczenéket a kisebb zenekar játssza, amely így visszasüllyed abba az alkalmazott, szolgai állapotba, amiben anno az árokban volt. Egyébként a Kovács János által vezényelt Magyar Állami Operaház Zenekara a tőlük megszokott profizmussal és alázattal – ismét ezt a szót kell használnom – szolgálták az énekesek és táncosok munkáját.

A Spiritiszták ilyenformán nemcsak a zenét, hanem magát az opera műfaját, sőt a még nagyobb tradíciókkal rendelkező drámát is megkérdőjelezi, kifordítja önmagából, kifigurázza.



A herceg udvarába olasz színészek érkeznek és egy – az olasz hagyományokhoz híven – közérthető szerelmi háromszögről szóló történetet adnak elő: a felszarvazott férj dühében megöli a férfit és szerelmét.

Ám a herceg nem kér a boldogtalan végből, pozitív kicsengést vár a darabtól. A komédiásoknak ezért ott helyben kell kitalálniuk a happy endet, ami nem kevés fejtörésükbe kerül és végül igen szórakoztató, pátoszos ripacskodásba fordul.

A Pierrot-t alakító Pataki Adorján és az Arlecchino-t játszó Kovács István remekelnek a "giccses" jelenetekben. A fentebb taglalt földrajzi, kulturális és esztétikai vita pedig itt is terítékre kerül: Pierrot a déli, görög hagyományban gyökerező tragédiát pártolja ("Természetünk lényege a tragédia"), míg a herceg az északi (német-orosz), intellektuálisabb befejezést választaná.

Bár a mű alapvetően a Nőről, a Szerelemről szól, az egyetlen női főszereplő, Pasztircsák Polina nem tudta velem elhitetni azt a Colombina figurájában megtestesülő archetípust, női Don Juan-t, akinek egyetlen férfi sem tud ellenállni. Ezt az érzésemet pedig mindenkitől elütő ruhájának – nem túl szerencsés – színválasztása sem tudta elnyomni. Sajnos nem elég egy színnel kitűnni...



Egyébként Pasztircsák Polina hangja rendkívül szép, erős, magabiztos, mégis hiányzik belőle valami. Ugyanakkor elképzelhető az a verzió is, hogy ahhoz, hogy egy férfi beleszeressen egy nőbe, nem kell, hogy az különleges legyen, és az sem, hogy nekem tetsszen...

Aki viszont karizmával rendelkezik és Isten is hercegnek teremtette, az Cser Krisztián: nemcsak a hangja, hanem alkata, kiállása is rendkívül meggyőző és a rászabott hosszú fehér szintetikus kabát csak még meggyőzőbbé teszi a szerepét.

Azt gondolom, hogy rendkívül merész és kockázatos vállalkozás egy ilyen zeneileg és történetileg rendkívül modern, egyedi darabot színre vinni egy olyan intézményben, mely mindig is a "nagyközönségre" és a klasszikusokra szakosodott.

Bár az avantgárd zene nem tartozik a kedvenceim közé, ettől függetlenül még tetszett volna a darab, ha az eklektikusság nem árasztotta volna el ilyen szinten az operát. És a nézőtérről sem a megszokott tapsvihart és ovációt lehetett hallani.

De hát majdnem minden opera kultúrtörténete ilyen döcögősen kezdődik, nem igaz?



A műsoron:

Spiritiszták (Spiritisti) Selmeczi Gy.
Spiritisti - Opera két felvonásban, olasz nyelven

Zeneszerző: Selmeczi György
Szövegét Alekszandr Blok Komédiásdi című műve alapján írta: Péntek Csilla, Selmeczi György
Rendező: Novák Eszter
Díszlettervező: Zeke Edit
Jelmeztervező: Zeke Edit
Mozgóképtervező: Czakó Zsolt Balogh Balázs
Koreográfus: Topolánszky Tamás
Játékmester: Kováts Andrea
Rendezőasszisztens: Magyar Orsolya
Dramaturg: Mátrai Diána Eszter
Nyelvi konzultáns: Herke Mária Török Tamara
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Zenei munkatárs: Bartal László, Katona Anikó, Pfeiffer Gyula, Szennai Kálmán
Közreműködik: MTF néptánc szakos hallgatói

II Duca - Cser Krisztián
Aleksei - Gábor Géza
Dimitri - Hámori Szabolcs
Desiré - Sándor Árpád
Colombina - Pasztircsák Polina
Arlecchino - Kovács István
Pierrot - Pataki Adorján

A képek forrása az Operaház facebook oldala: 
https://www.facebook.com/Operahaz/photos_stream