Kroó Anita 1985-ben született Budapesten, és – bármennyire közhelyesen hangozhat – mindig is művész szeretett volna lenni. "Már három-négy éves koromban azt mondtam a szüleimnek, hogy festőművész akarok lenni. Gyerekkoromban az Amerikai Egyesült Államokba költöztünk, s az óvodában olyan közösségbe kerültem, ahol a nyelvi nehézségek miatt nem tudtam kommunikálni. Egy napon édesanyámat azzal fogadták, hogy a gyerek egész nap csak rajzol és fest, fel sem áll." Később nem járt művészeti középiskolába, délutáni szakkörökön sajátította el a szakma alapjait, de ezt egyáltalán nem bánja. Tudta, hogy a festészet az igazán neki való műfaj, nem pedig a grafika: "foltokban gondolkodom, nem vonalakban". 2011-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, ahol Radák Eszter volt a mestere.
Annak ellenére, hogy a családjában nem volt művész, hamar kapcsolatba került a vizuális kultúrával. Kisgyermekként szülei révén először az impresszionista és a posztimpresszionista művészeket ismerte meg, de az amerikai múzeumokban rengeteg olyan absztrakt expresszionista munkát is láthatott, amelyek itthonról elérhetetlenek voltak. Az ott megismert technikák – gesztusok, csurgatások – később visszaköszöntek művészetében: az egyetem által fémjelzett, önkeresésről szóló időszakban maga is hasonló stílusban alkotott. "Engem ez nagyon felszabadított, és adott egy olyan képi tapasztalatot, amit a mai napig fel tudok használni, úgy is, hogy már nem absztrakt képeket csinálok, de azokból a gesztusokból és képi mechanizmusokból, képalkotó módszerekből ma is tudok meríteni." Ugyanakkor felfedezte, hogy előjönnek a gyermekkor emlékei, melyek jelentős szerepet játszanak művészetében.
2006-ban városképekkel nyert felvételt az egyetemre, majd a nonfiguratív forma- és színkompozíciókat követően kicsit elbizonytalanodott a festészetben. "Az egyetemen volt néhány olyan remek kortárs művészeti előadás, ami megnyitott bennem kapukat, pl. milyen az, mikor nem feltétlen festészettel, hanem installációkkal, összetett médiummal kommunikálunk. Ez engem nagyon felkavart, viszont segített továbblépni az absztrakt korszakomból." Diplomamunkája, az Életnagyságú memóriajáték egy 36 képből álló festményinstalláció volt, ezen belül is a városi helyszíneket ábrázoló munkákat érezte legerősebbnek. Úgy vélte, ezek tudták legjobban közvetíteni a gondolatait, érzéseit, így visszatért e tematikához, s ezen az úton tovább haladva alakult ki jellemző képi világa.
Immáron két esztendeje dolgozik a városkép sorozaton, melynek a személyes és ezzel együtt a kollektív emlékezet nagyon erős kiindulópontja volt. Művein ezek fátyolos víziókként bukkannak elő a múlt ködéből Budapest egy-egy ikonikus részletének megidézésén keresztül. Bár ezek a munkák első ránézésre egységes arculatot mutatnak, a képi felfogásukban sokat változtak: az első városképek sokkal konkrétabbak, felismerhetőbbek voltak, manapság pedig lazúrosabbak, absztraktabbak, s a korábban rá jellemző élénk színhatások inkább a monokróm felé mozdulnak. "Leginkább az foglalkoztat a városképekben, hogy az ábrázolás és az absztrakció közötti határt keressem. Eleinte fontos volt számomra a felismerhetőség, és, hogy megtartsam az eredeti helyszínek elnevezését – Széll Kálmán tér helyett Moszkva tér, II. János Pál pápa tér helyett Köztársaság tér... –, mert itt egyfelől a személyes, másfelől a társadalom kollektív emlékezetéről van szó. A legújabb képeimen ugyan felismerhetőek a helyszínek, de már nem annyira könnyedén."
Számára a város a kifogyhatatlan ihletek tárháza: ha valamin megakad a szeme, ami képileg megmozgatja, akkor később visszamegy és lefotózza. Leginkább az inspirálja, ha olyan ritmust és dinamikát lát a térbeli helyzetekben, az épületekben, ami valamit erősen kifejez az emlékezet működéséből. "Az egész sorozat a Moszkva térrel indult, ez számomra nagyon fontos helyszín a kamaszkorom miatt: mindig itt találkoztam a barátaimmal péntek és szombat esténként. Fontos persze, hogy olyan helyszíneket válasszak, amihez van személyes kötődésem, de az is lényeges, hogy főleg a szocialista korszak épületeit ábrázolom, és a képeimen egészen más esztétikai minőséget próbálok adni nekik. Amikor megfestettem a Moszkva teret, a legyezőszerű épületével, egy évfolyamtársam azt mondta: ha nem lenne magyar, ezt egy tóparti luxusvillának vélné. Ez a forma viszont annyira jellegzetes, hogy persze mindenki tudja, miről van szó. Ennek a kettősségnek a kontrasztját próbálom kiemelni, s a szubjektivitását kihangsúlyozni."
Általában a legfrissebb munkáihoz kötődik a legjobban, ezért azt tartja a legizgalmasabbnak, amikor néhány hónap elteltével ismét ránéz a képekre, mert érzése szerint ez a vízválasztó, ekkor dől el, jó-e a mű vagy sem. A városképek közül a Köztársaság tér, a SOTE-t alulnézetből ábrázoló Nagyvárad tér, valamint a Kossuth tér II. – ez utóbbi jól tükrözi az absztrakció és a figurális ábrázolás közti lavírozást – a kedvencei, továbbá a legújabb képei egy VII. kerületi építkezésről, ahol egy nagyon izgalmas térbeli dinamikát fedezett föl. 
Jelenlegi sorozata – mind festészete, mind gondolatisága okán – leginkább talán a Kolozsvári iskolával mutat kapcsolódási pontokat, illetve elmondása szerint a MODEM Alkony című kiállításának volt olyan atmoszférikus képi világa, amelyben rokonságot érzett a saját képi világával.
Kroó Anita elhivatottságára, eltökéltségére jellemzően határozottan kijelenti: főállású művészként képzeli el az életét, mert a festés a mindene. Bár szeret egyedül dolgozni, az alkotást nem egy magányos folyamatként értelmezi: fontosnak tartja az interakciót más művészekkel – a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagja – és az új vizuális és intellektuális ingereket, épp ezért szívesen dolgozna külföldön is. 19 éves korától szerepel csoportos tárlatokon, önálló kiállítóként pedig 2012-ben debütált a Klauzál13 Galériában. Ugyanebben az esztendőben a Kieselbach Galéria által felkarolt Bátor Tábor jótékonysági aukcióján szereplő 30 éven aluli művészek közé kapott meghívást. Legutóbbi tárlatain – a Budapest Jamen és a Sreet View-n – Varga Zsolttal és Mátyási Péterrel dolgozott együtt. Ars poeticája szerint: "a művészet kommunikáció, ami kérdéseket, gondolatokat vet fel, s nincs pont a mondat végén..."