A közönséget mindenesetre sikerült átverni. Legalábbis ami például az internet két népszerű filmes oldalának közönségét illeti. A film jelenleg az Imdb-n 7.8-on áll, a Rotten Tomatoes-on 93 %-on. Olyan klasszikusok kapnak hasonló pontszámot, mint a Bronx-i mese, a Rosemary gyermeke, vagy épp a Nagymenők. Ami elgondolkodtató. Persze azt tudjuk, hogy ezek az adatok korántsem perdöntő bizonyítékok, az internetet használó, szavazni szerető emberek véleményét tükrözik. Akik napi huszonnégy órában nyomogatják az okostelefonjaikat. Szerintük ez a film jó tehát. Szerintük ez a film ennyire jó.

Miről is szól az Amerikai botrány röviden? Egy csalóról, akit átvernek, és arra kényszerítenek, hogy verjen át másokat, amibe ő bele is megy. Végül már csak kevesen tudják, ki ver kit át, ki eredeti és ki ügyes másolat. Mindezt a hetvenes években, ami egyre menőbbnek és menőbbnek tűnik, ahogy távolodunk tőle. A film – nem mintha ne tudnánk elmondani ugyanezt sok más filmről is, de – tökéletesen megidézi a korszakot. Előkerülnek a hetvenes évek bútorai, ruhái, kocsijai, hajviseletei, szagai, körömlakkja, zenéi, Martin Scorsese szemöldöke érdeklődőn felemelkedik.

Kicsit hosszabban pedig a valóban létező Irving Rosenfeldről (Christian Bale) szól az Amerikai botrány, aki a megtévesztés nagymestere, a hazugság nehézsúlyú bajnoka. Ő és vele egyenrangú bűntársa (Amy Adams), Sydney Prosser egy FBI-ügynöknek (Bradley Cooper), bizonyos Richie DiMasónak kénytelen dolgozni, aki arra kényszeríti őket, hogy buktassanak le politikusokat, valamint maffiózokat, a szerencsejáték ipar legnagyobb fejeseit. Eközben bonyolódik a dolog, hiszen Irvingot érthetetlen módon jobbnál jobb nők szeretik, akik közül nem mindegyik "a legélesebb kés a fiókban". Továbbá Irving különös barátságot is köt, szerencsétlenségére épp azzal, akit a legjobban átver és aki erre a legkevésbé szolgált rá, lévén talán az egyetlen jó szándékú politikus a földön.

Napjaink legjobb harmincas amerikai színészei közül láthatunk egy dreamteamet a vásznon. A főszereplő a testképzavaros Christian Bale, aki egyik filmjében tökéletesen kigyúrt (Amerikai pszicho, Batman), a másikban ijesztően sovány (A gépész, A harcos), most épp dagadt disznó, ilyen még nem volt. Egyik párja a sideboob-királynő Amy Adams, a másik a mindenki kedvence, és a még sokáig csak "a pofátlanul fiatalon Oscart kapott lány, de szerintem tök jófej a vörös szőnyegen" állandó jelzővel emlegethető Jennifer Lawrence. Aztán itt van még a másik nagy kedvenc, az örökké szimpatikus, sármos csávó, a színésztanodák reklámarca: Bradley Cooper. És ne felejtsük ki Jeremy Rennert se, habár neki nincs olyan nagy kultusza, azért ő is túl van két Oscar jelölésen. Amúgy mindannyian valóban tehetséges színészek. Hollywood új aranykorának fiai és lányai.

Az a baj, hogy láthatólag ezt ők tudják is magukról. Az Amerikai botrányban talán az a legzavaróbb: majd minden jelenetében azt látjuk, minden rezzenésükből az süt, hogy ezek a fiatalok azt gondolják, ők a következő Robert de Niro, Al Pacino, Meryl Streep, John Cazale és így tovább.

A film elején Irving arról beszél bűntársának, Sydney-nek, hogy az emberek azt hiszik el, amit látnak és megkérdi: ki az igazi művész, az aki tökéletesen le tudja másolni az eredeti festményt, vagy az eredeti festmény megalkotója? Nyilvánvalóan tudatában van tehát itt mindenki annak, mit csinál: másol. De sajnos ezzel együtt vakvágányon mozog a vállalkozás. Ugyanis az eredeti másolata ezesetben csupán élettelen kirakati bábu.

Egyfelől a viccek nem működnek, mert a színészek túlságosan drámaian vezetik elő őket, másfelől a drámai momentumok sem működnek, mert a színészek túl karikatúra-szerűen, a nagy elődök nyomdokain haladva, esztétikai szempontontból önállótlanul próbálják eladni azokat. A viccesnek szánt kínos szituációk csak kínos szituációk maradnak, a súlyos mondatok meg kilógnak a vászonból.

A film is túl hosszú, tele felesleges dalbetétekkel, jó, nem dalbetétekkel, csak zenés montázsokkal. Ezek közül a legszörnyűbb, mikor Jennifer Lawrence, a feleség a Live and Let Die című Paul McCartney számra takarít, miután elárulja férjét.

Pedig azt érezzük, ennek a filmnek csak el kellett volna döntenie, hogy melyik utat járja be, mert a kettő egyszerre túl nagy vállalás volt. Az egyik lehetőség, hogy komolyan veszi magát, ebben az esetben nem elégszik meg azzal, hogy önreflektív, lefokozó gesztusokkal jelzi a nézőknek, tisztában van, tudja, hogy nem eredeti, de hát hiszen szemfényvesztés, másolás, csalás az egész filmművészet, nemdebár. Ekkor elfelejti a parókákat, a zenés-táncos betéteket, a feleség butaságát, az FBI-ügynök hajcsavarait, és amúgy valóban vicces párbeszédeit a főnökével (Louis CK), valamint a kínos pillanatokra épülő Ricky Gervais-féle jelenetépítést.

A másik, hogy kicsit sem veszi magát komolyan. Ekkor viszont Christian Bale és Amy Adams drámai(nak szánt) jeleneteit felejti el, a hosszú, jelentőségteljes snitteket, és több kikacsintós poént rak bele, mondjuk, mint amilyenek DiMaso-ügynök és Sydney Szombat esti lázat idéző táncos jelentei, vagy a meztelen Burt Reynolds poszter a falon.

Az a baj, hogy a néző, legalábbis az európai néző nem tudja eldönteni, hogy akkor ez most komoly? Ennek a dilemmának a csúcsa az, amikor az addig tényleg rendkívül szórakoztatóan veszekedő rendőrpáros közül a fiatal FBI-os (Richie DiMaso) egészen egyszerűen félholtra veri az öregebbet, vagyis Louis CK karakterét egy telefonnal. Aztán a páros évődik tovább. Azt gondoljuk, ez elmegy a Másnaposokban, egy komoly filmben nem. Megzavarodik tőle a néző.

Akkor ez most egy afféle finom szimbólum, hogy itt egy korszak vége, Hollywood régi fenegyerekei helyett itt vannak az újak? Ez a verés egyfajta apagyilkosság? David O. Russell így jelezte Martin Scorsese-nek, hogy innentől fogva ő van nyeregben, de azért nincs harag? Ehhez a trónfosztáshoz azért több kellene, mint összeválogatni az apák gardrobe-jából a menő cuccokat, feltenni a bakelitlemezeiket, és úgy csinálni, mintha. Ahhoz, hogy ezek a cuccok menők legyenek, kellene még ízlés is, meg tartalom is. Például itt van ez a verés. Scorsese-nél is gyakran nevet az ember a brutalitáson a Nagymenőkben, vagy a Casinóban például, de ott mindig dramaturgiailag indokolt a jelenléte. Sosem geg, minden véresen komoly, dramaturgiailag indokolt, a karakterekből következik. Az Amerikai botrányban teljesen felesleges az erőszak, nem következik semmiből, szinte olyan érzésünk van, hogy miután kész volt a film, utólag rakták bele, mert rájöttek, hogy elfelejtették.

Azt hiszem, mindent elárul Russell érthetetlen mértékben körülrajongott próbálkozásáról, hogy a legsűrűbb jelenetei azok, mikor valami valóban eredeti kerül a vászonra és ezért ténylegesen adrenalint termel a szervezetünk (leszámítva a színésznők hangsúlyos adottságait). És ez egyvalaki miatt történik, aki nem más, mint: Robert De Niro. Mikor megjelenik a figurája, a gengszter, akit át akarnak ejteni, el fog minket a szomorúság, a vegytiszta nosztalgia. Régen tényleg minden jobb volt.

Mert jók, általában jók, néha tényleg nagyon jók Jennifer Lawrence-ék, Christian Bale-ék, de sokszor csak látványosan jók akarnak lenni, mint kedvenceik. Ha az egyetlen ambíciójuk, hogy reprodukálják a '70-es évek Hollywoodjának régi dicsőségét, akkor ha belefeszülnek, is csak ügyes másolatok maradnak. És ez igaz persze a karmesterükre, David O. Russellre is, akiről a Napos oldal láttán tudható: képes azért többre is ennél.


Amerikai botrány (American Hustle)
Színes, feliratos, amerikai-angol krimi, 137 perc, 2013 

Rendező: David O. Russell
Forgatókönyvíró: David O. Russell, Eric Singer
Operatőr: Linus Sandgren
Producer: Megan Ellison, Charles Roven, Richard Suckle
Vágó: Alan Baumgarten, Jay Cassidy, Crispin Struthers

Szereplők: Christian Bale (Irving Rosenfeld), Bradley Cooper (Richie DiMaso), Amy Adams (Sydney Prosser), Jennifer Lawrence (Rosalyn Rosenfeld), Robert De Niro (Victor Tellegio), Jeremy Renner (Carmine Polito), Jack Huston (Pete Musane)

Bemutató dátuma: 2014. január 23. 
Forgalmazó: InterCom
Korhatár: