Az idei évad számomra egyik legjobb és legfontosabb előadása is szabadkai koprodukcióban készült: a Vörös a Katona József Színház Kamrájában. Az együttműködés jót tett mindkét teátrumnak: egyrészt a budapesti nézősereg megismerhette az egyik legjobb határontúli társulat tagjait, másrészt az őket fogadó színháznak is vérfrissítésként hatott egy ilyen közös munka. A Vörös érezhetően a magyar A mi osztályunk akart lenni, és ugyan a szövegkönyve nem olyan erős, mint a három éve lankadatlan érdeklődés mellett futó lengyel darabé, témájával, fontosságával Máté Gábor remek rendezésében felnő mellé.

A tavaly áprilisban bemutatott A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) jóval visszafogottabb előadás, de ugyanúgy figyelmet érdemlő. A Vörösben egymás után sorakozó kemény jelenetek epizodikussága inkább fejbe ver, A halál nem bicikli lassan issza be magát a tudatunkba. A jelenetek ugyanis fájdalmasan ismerősek lehetnek.
A 43 éves, nemzetközileg elismert szerb írónőnek, Biljana Srbljanović-nak nem ez az első szövege a magyar színpadon; korábban a Katona József Színház játszotta Sáskák című művét. Annak a szerkezete is nagyban hasonlított a mostanihoz, mindkettő jól mutatja az írónő módszerét. Több párhuzamos történetet látunk egymás mellett futni, amelyek a darab végére összeérnek, de különböző síkokon mindegyik történet ugyanannak az alaphelyzetnek a variánsa.

A halál nem bicikliben ez a kiindulópont az apátlanság. Három különböző történet fut egymás mellett, amelyeket a rendezőnő a színpad különböző pontjaira is tájol. Debella (története a nézőtér felőli jobb oldalon) egy problémás nagykamasz, a nővé válás előtti pillanatban. Édesanyja nincs, apja, akit egyszer sem látunk a színen, nagy anyagi ráfordítással nevelőnőket fogad mellé, akik többnyire hamar kidőlnek. Az aktuális, Aleksandra, azért bírja tovább, mert leginkább csak alszik. Apja helyett sokkal gyakrabban látja annak eladósodott barátját, Ropacot, aki mint egyetlen kakas, megszédíti a két nőt – az egyiket szándékosan, a másikat elővigyázatlanságból.

A keresztnévvel nem rendelkező kemény politikusnőhöz (ezt a történetszálat követhetjük végig a bal oldalon) válása után odaköltözik óriáscsecsemő fia, Aleksa, de egy pillanatig sem kérdéses, hogy ki hordja a nadrágot a modern bútorokkal berendezett lakásban.

Színen jelen levő apja csak a beteg öregembernek, Nadeždának van, akivel egyik orvostól a másikig járnak, amíg végre be nem kerülnek a kórházba. Velük kezdődik és zárul is az előadás, őket látjuk a legtöbbet is, logikus, hogy általában a színpad közepén tartózkodnak.

A három cselekményszál szereplői csak érintőlegesen találkoznak és bukkannak fel mások játékterében: Ropac a politikusnőnél kap állást, a kórházban pedig Aleksa mint pszichológus praktizál.
Ugyan a szöveg nem mellőzi a humort, mégis amit látunk, lehangoló, mert annyira valószerű, hogy először az "életszagú" szó jut róla eszünkbe. A halál előtt álló idős Apát órákig váratja az az orvos, akinél elvileg protekciója van, hálapénzt kell fizetni a kórházi ágyért, de az orvosok még a kornak járó tiszteletet sem adják meg. Ugyan nem hiányoznak a szép emlékek és a meghitt pillanatok Nadežda és az apja jeleneteiből, de folyamatosan előjönnek az évtizedes sérelmek és csalódások. Debella hazugságai, agresszivitása, folyamatos lázadásai és ízléstelen ruhái mind-mind az érzelmi elhagyatottságot bizonyítják. A politikusnő szemernyi társadalmi elhivatottság nélkül, szobaállatként kezeli fiát, így a gyenge Aleksa a betegein vezeti le a feszültséget.

A darab nem nélkülözi a politikai síkot sem, és ugyan a politikusnő telefonon lebonyolított interjúi a szerb belpolitikára vonatkoznak, mégis ismerősnek hatnak Budapesten is, különösen azok, amelyek a rendszerváltozások körüli tulajdonoscserékre vonatkoznak. A privát szféra történései ennél is ismerősebbek: van a látottakban-hallottakban valami, amitől evidensnek érezzük, hogy ezek a dialógusok így, ebben a formában csak Kelet-Európában hangozhatnak el. A darab egyébként az apátlanság kérdését nemcsak családi kereten belül tematizálja. Amikor Nadeždának végre sikerül apjának egy kórházi ágyat megszereznie, belép a történetbe Jokić, a zászlós. Az ő jelenetei a darab gyújtópontjában foglalnak helyet, és a kakakteren keresztül a hadseregben tapasztalható fejetlenségre is ráláthatunk.

A cselekmény egyébként a pátriárka halála utáni napokban játszódik, a tévében állandóan a temetés képsorai pörögnek, Debella születésnapjára egyetlen barátja sem jön el, hiszen ilyenkor nem illik. Ugyan az előadásban látott karakterek egyike sem vallásos, a vallási vezető halála mégis ott lebeg mindenhol, a szereplőkre (talán csak a politikusnő kivétel) egy általános, rossz közérzet nehezül.

Olyan emberi sorsokat látunk a darabban, amelyeknek múltja is, jelene is aprólékosan kidolgozott, és remek színészi lehetőségeket kínálnak. A színészek pedig élnek is a helyzettel: megindító Szilágyi Nándor lázadása az elkerülhetetlennel, különösen G. Erdélyi Hermina vénlányként maradt, régi sérelmein túllépni próbáló, odafigyelését apjára ráerőszakoló Nadeždája marad meg legélénkebben az előadásból. Vicei Natália politikusnője a Hollywoodban székelő színészkirálynők teljesítményét idézi, azokét az alakításokét, amelyeket általában Oscar-díjra szokás jelölni. A fiát alakító Ralbovszki Csaba a közös jelenetekben meghúzódik a háttérben, még akár az elnyomott szegény kisfiút is láthatjuk benne – egészen a kórházi jelenetig, amikor elénk tárja a karakter bicskanyitogató tulajdonságait. Rövid szerepében Pálfi Ervin (Jokić) végig uralja a jeleneteit, különösen a Szilágyi Sándorral közös marad emlékezetes. A harmadik történetszál három színésze közül (Körmöci Petronella, Pámer Csilla, Csernik Árpád) Pámer Csilla Debellája a legerősebb: végig elhisszük neki az elhanyagolt, lázadó, először szerelembe eső és a csalódás után kicsinyes bosszút álló kamaszlányt. A színészi lehetőségeket és képességeket kihasználva Tanja Miletić Oručević rendező finoman vezényli le az előadást; a hangsúly a szövegen, az emberi sorsokon és a remek színészeken van.

Biljana Srbljanović: A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled)
 
Nadežda: G. Erdélyi Hermina
Apa: Szilágyi Nándor
Jokić zászlós: Pálfi Ervin
Aleksandra: Körmöci Petronella
Debella: Pámer Csilla
Ropac: Csernik Árpád
Hölgy: Vicei Natália
Aleksa: Ralbovszki Csaba
Zenészek: Bakos Árpád és Pešikan Balša
 
Videó: Baráth Attila
Zeneszerző: Mezei Szilárd
Díszlet- és jelmeztervező: Lejla Hodžić

Rendező: Tanja Miletić Oručević

Thália Színház, Új Stúdió
2014. január 7.
 
Fotó: Kovács Attila