A Gegenüber szerepelt Cannes-ban, míg az Unerzogenen a Rotterdami Filmfesztiválon elnyerte az Arany Tigrist. Mindkét film alaphangja a neurózis, témában pedig a családon belüli erőszak és a kiskorú gondatlan veszélyeztetése kérdését feszegetik. A perifériára szorultság, kitaszítottság, frusztráció és agresszivitás a válogatás egészére jellemzők: az Autustic disco cimű alkotás hét, a társadalom szélére szorult neveletlen fiatalt mutat be, akiket egy reszocializációs program lenne hivatott a társadalomba visszavezetni, a Sieben Tage Sonntag (Minden nap vasárnap) azt, hogy két fiatal gyilkosságot követ el - de vajon miért? A Die Anruferin (A telefonbetyár – stilárisan nem pontos fordításban) egy fiatal harmincas nőt ábrázol, ágyhoz kötött anyjával és azzal a mániájával, hogy idegeneket zaklat telefonon. A Fata Morgana (nem a Herzog-féle) a nagy egzisztencialista semmibe visz. A szekcióban vannak dokumentumfilmek is (Volker Koepp: Holünderblüte, azaz Bodzavirág), vagy a mai német színház kulisszatitkaiba belesni engedő rendezői portré, a Luk Perceval inszeniert Maria Stuart (Luk Perceval [Schiller:] Stuart Máriát rendez). Az utóbbi a kurrens német színházi trendet, a mai ruhában, stilizáltan játszó színészeket és a szöveg hangsúlyozására különösen nagy hangsúlyt fektető rendezői koncepciót mutatja be. Az előadás erőszakos rituálé, privát és politikai tragédia. A film sem távolságtartó, reflektáló, hanem betolakodó, közvetlen, zsigeri megjelenítése a próbafolyamatnak.

A [a]http://www.gegenueber-film.de[text]Gegenüber[/a] egy az ötvenes éveiben járó házaspár drámája. Georg, a rendőrségen népszerű tiszt nagy becsben áll felettesei és kollégai körében, csak a kívülről ragyogó családi idill nem olyan fényes mégsem.

Felesége, az általános iskolai vezető tanítónő, Anne ugyanis nem tudja feldolgozni sem azt, hogy gyermekei a saját útjukat járják, sem azt, hogy férjével kapcsolata kiürült. Hisztériájában a tettlegességig vetemedik, és a rendőri akciókban hős rendőr otthon konfliktuskerülő pozícióba hunyászkodva, szótlanul tűri neje egyre durvább bántalmazásait és az egyéb megaláztatásokat, Anne családjának szurkálódását. A lassan nyugdíjas korú felnőtt lányát még mindig kontrolláló nagyapa nemcsak hangoztatja, mennyire elégedetlen veje fizetésével (a gyerekek taníttatását is a nagyszülők fedezik), hanem az előléptetés hírére a tervezett ajándék helyett inkább egy mélyen megalázó gesztussal áll elő: most, hogy Georgnak végre vezetőként feltehetőleg elfogadható lesz a fizetése, mégsem a jelzáloghitelt egyenlítik ki, hanem Georgnak ajándékozza a zakóját. Szimbolikus, kínosan röhejes gesztus. Georg mégsem nő bele a szerepbe, sőt, saját magát deheroizálja a munkahelyén és a gyerekei előtt is. A hősből nemcsak otthon lesz áldozat (felesége úgy összerugdossa, hogy kórházba kerül), hanem a munkahelyén is (riválisa nemcsak lefekteti a feleségét, de bemószerolja a kollegák és főnökök előtt.) Georgra lelki és testi megaláztatás vár otthon, és teljes izoláció a munkahelyén. Jan Bonny rendező (1979 születésű, a kölni főiskolán tanult) Bernhard Keller operatőr segítségével nagyon sötét tónusú képi világot fest az advent időszakában játszódó történet kilátástalanságának ábrázolására.

A kilátástalanság Pia Marais elsőfilmes rendező munkáját is jellemzi. A [a]http://www.pandorafilm.com/produktion/index_details.php?query_var=id&query_value=62[text]Die Unerzogenen[/a] főhőse Stevie, egy tizennégy éves lány. Szülei féllegális üzelmeiknek hála a társadalom perifériájára szorulva élnek vagabond életet, és marinonettbabaként rángatják magukkal egyik országból a másikba a kiskamasz gyereket. Stevie iskolába nem jár, és csendesen figyeli a szülők liberális szexuális szokásait, alkohol- és drogfüggőségét, poszthippi mindennapjait.

Egy újabb kisvárosba költözés után Stevie sóvárogva próbál beilleszkedni a normális életbe: beszökik az iskolába, ahol a tanár, mint afféle rendbontót vagy provokatőrt (nincsen beíratva, hivatalosan nem tartozik oda) gondolkodás, és a legkisebb pedagógusi felelősségérzet nélkül elzavarja, kitalál magának egy normális családot, és azt meséli, apja diplomata, csak hogy outsider szüleit és furcsa szokásaikat leplezze, beleszeret a folyton náluk lebzselő egyik lúzerba, és felnőttet megszégyenítő rámenősséggel kikezd vele. Hogy a kiskorú veszélyeztetése nem torkollik liliomtiprásba, csak a szerencsén (és az egyébként semmi szimpatikus tulajdonságot nem mutató hippi jóérzésén) múlik. Szülei közben újabb törvénytelen üzelmekbe keverednek. A nonkonformista szabadság fojtogatóan szűkké válik, ahol a gyerek egyre inkább útban van. Pia Marais filmje újszerűen közelíti meg a kilátástalanság, a perifériára szorult lét ábrázolását: a félbe-félbeszakadó jelenetek tétovaságot, a szándékosan dekomponált képek egyfajta dokumentarista hitelességet kölcsönöznek ennek a sehonnét sehova tartó anti-fejlődésregénynek. (Operatőr: Diego Martinez Vignatti).

Rainer Kaufmann [a]http://www.filmstarts.de/produkt/74223%2CEin%20fliehendes%20Pferd.html[text]Az elszökött ló[/a] című filmje egy regény feldolgozása, és műfaját tekintve komédia. Két pár közös bodensee-i nyaralását, szerelmi és egyéb kalandjait mutatja be – gyakran ez előbbi társadalmi drámák erőszakosságával téve komorrá a vígjátéki idillt. Az alaphelyzet: Helmut, a müncheni történelem-irodalom tanár, humorára nézve melankolikus típus, belebotlik húsz éve nem látott ismerősébe, akinek arroganciája, erőszakos közvetlensége alaposan felborítja életét.

A tübingeni Klaus szakmájára nézve állítólag független („Mi a fenét jelent, hogy független?” – fakad ki dühösen Helmut), viszont szép vitorlása és nagyon fiatal, nagyon helyes kísérője van (a lánya? a szeretője? – először nem egyértelmű). Klaus az a fajta, akit ha kidobnak az ajtón, bemászik az ablakon. Nemcsak bemasírozik Helmut mindennapjaiba, hanem öt perc alatt pikáns részleteket árul el a múltjából (Helmutnak mindig gondjai voltak a szexszel, mert fitymaszűkülete volt. Sikerült megoldani a problémát? – kérdezi a feleségét.), tönkreteszi kedvenc szórakozását, a madárlest, de rámenősségével és vakmerőségével (egy ízben szőrén ülve szelídít meg egy, a lószállító utánfutóból elszabadult, megvadult lovat – innen a cím, felteszem) elszereti Helmut feleségét is. Minden lépésével, gesztusával, szavával provokálja a pesszimista Helmutot („Nem vagyok pesszimista. Melankolikus vagyok” – helyesbít a tanár), míg egy balszerencsés vitorlázás alkalmával Klaus a tóba esik, és Helmut nem húzza ki. A teszetosza férfit a lányok riasztására kiszálló parti őrség menti ki, de a szerencsefia Klausnak semmi nyoma. A melankólia mellett most már a lelkiismeret-furdalás is emészti Helmutot. A film csúcsjelenete a temetési jelenet, amikor hárman – tetem híján búzakorpával – rituálisan eltemetik a habokba merült hőst. A paródiát a Hamlet-idézet teszi nyilvánvalóvá („Eszedbe jussak!”), meg az égből visszahulló búzakorpa, mire akár öreg Hamlet a várfokon, Klaus is megjelenik a stégen – hibátlan lenvászon öltönyben, frissen borotválva, így fejelve meg a szövegbeli allúziót képileg is. Majd ahogy jöttek, Klaus és barátnője el is tűnnek a semmiben – hátrahagyva az összezavarodott Helmutékat és a nyaralószámlát. Tettlegességtől sem mentes családi perpatvarok visznek komor színt a komédiába, melyek ha nálunk moziba talán nem is, de tévéképernyőre méltán kerülhetnének.

A gyerekfilmszekció Kurzes für Kleine rövidfilmprogramja több csemegét is kínál. Az egyik a Mondmann (Holdember), félórás mesefilm egy német klasszikus meséből. A Holdban egy ember él, aki örökké magányos, csak egy kislány érti meg a Földön. Ezért egy üstökösre pattanva iderepül, ahol persze különös holdvilágképe, hófehér bőre, ezüst ruhája, magyarán mássága ellenségeskedést vált ki az emberekből, akik a Tábornok vezetésével el akarják rabolni. Nincs más választás, mint egy űrhajóval visszarepíteni a Holdba, hogy az idők végeztéig ott éljen magányosan. A mese Pán Péterre (a Generális kísértetiesen emlékeztet Kampó kapitányra), és A kis hercegre is emlékeztet, képileg gyönyörű kivitelezésű, és az ötéves német állampolgárok körében is nagy sikert arat. Az ausztrál Tommy, a cowboy egy 11 perces fergeteges Zorro-paródia, de kisebb riadalmat vált ki a célközönség körében, pláne, hogy egyedül én nevetek. Felnőtt közönségnek készült rövidfilm: Tommy, a biciklis kovboj, úgy szerzi vissza ellopott biciklijét, hogy túszul ejti a tolvaj kutyáját. Irónikus, hogy a kutyáért kínált váltságdíj több, mint amennyi az átfestett bicaj eladási ára, így a kis Zorro még busás haszonra is szert tesz. Sem a filmes utalások, sem a matematikai művelet nem érthető azonban a gyerekek számára. Gil Alkabetz a gyerekfilmes szekció másik nagy aduja. A stuttgarti Filmakadémia izraeli származású professzora nem ismeretlen a magyar animáció-függők számra - Rubicon című hétpercesével kilenc éve elnyerte a legjobb animációnak járó díjat a Mediawave-en, két éve pedig az Anifest zsűritagjaként magával hozta legjobb műveit.

Az ebben a blokkban szereplő Egy napsütéses nap című animációs rövidfilmje egyértelmű képi poénnal és dramaturgiai csattanóval dolgozik: a nap, amíg lobogó sörénnyel zenitjén van, mindenkit elüldöz, a felhők elolvadnak, a madarak elbágyadnak, az emberek a földön árnyékba menekülnek. Amikor erejét (és lobogó sörényét vesztve) bánattól elbágyadva lebeg a horizont felett, akkor viszont mindenki összeszalad, hogy megcsodálja kopasz fejét. Ettől elvörösödik és zavarában a habokba merül. A történet érthető, képileg és dramaturgiailag pontos, és még egy meglepetést is tartogat. Talán ennek van a legnagyobb sikere a kora délelőtti, kisiskolások, óvodások által látogatott vetítésen.