A 011 Alkotócsoport, a Szputnyik Hajózási Társaság és a FÜGE produkciójában a játéktér a nézőtér közepén, szó szerint szinte mértani középpontjában helyezkedik el, így a közönség mintegy körbeüli a színre vitt eseményeket. Az előadás nagy része így a középen álló, átlátszó kalickában, dobozban játszódik (látvány: Cseh Renátó), amúgy pedig egy elképzelt, de be nem azonosítható totális diktatúrában, amit a nevek hangzása alapján hol Kelet-Európára, hol valamilyen északi országra tudnánk belőni. A minden irányból való megfigyelésnek pontos mása az a térszerkezet, amelyet az előadás magáénak választ, ugyanilyen következetesen végigvezetve a diszperzív hatalom elnyomó és elbizonytalanító technikáit, az interiorizálódott félelem hangjait és egy olyan világot, amelyben csak a kiszámíthatatlanság lehet állandó. Főképp ez utóbbit figyelembe véve, McDonagh esetében, az események láncolatában, a választott műfaj és a választott környezet (ti. a diktatúra) "szépen" kiegészítik egymást. Ahogyan egy rémtörténetekben sem tudjuk, mi lesz a következő, elénk táruló borzalom, úgy az önkényes diktatórikus berendezkedésben sem pontosan körvonalazható, mit is hoz a holnap.

Történetünk hőse Katurian Katurian, az író, akit a rémtörténetei és a darab valósága közti párhuzam miatt visznek be kihallgatásra a rendőrök. A nevével kapcsolatos furcsaságot ő maga úgy konstatálja, hogy "Vicces emberek voltak a szüleim", de már itt is sejthető, egyáltalán nem voltak azok. Eddig két kisgyermek holttestére találtak rá, ám most egy néma kislány eltűnése miatt nyomoznak. Katurian értelmileg sérült bátyja, Michal is az egyik vallatószobában van, csak az ordítását halljuk, hiszen belőle is azt akarják kihúzni, Katurian követte-e el a gyilkosságokat. Michal vall is az öccse ellen, ám később kiderül, csak azért tette, mert megfenyegették, de valójában a kínzások sem történtek meg. Katurian és Michal ekkor már egy zárkában vannak, s az író ekkor jön rá, hogy valójában semmiben sem lehetnek biztosak, semmit sem hihetnek el abból, amit mondanak nekik. Az előadás rendőri mikroközege különösen alkalmas arra, hogy a megfigyelés és a kínzások technikáit megmutassa. Azáltal, hogy közönségként a kalicka mögött vagyunk, mi magunk is megfigyelőkké válunk. Észre sem vesszük, úgy vonódunk be a játékba, miközben az átlátszó üvegen kinéző áldozatok nem látnak minket. A kihallgatószobák pontos mintázatát rajzolja fel a látvány, melynek így mi is részesei leszünk.

A szövevényes és bonyolult történetfűzés nem öncélú, a legalább ugyanennyire bonyolult emberi kapcsolatok, érzelmi viszonyulások manifesztumai. Katurian az előadás retrospektív szakaszában a gyerekkorukat idézi meg: a szülei által kitalált "művészetterápiának" volt kitéve; így folyamatosan hangokat, ordításokat hallott, állandó borzalmak között élt. A visszaemlékezések egytől egyig rémtörténetek, így ezek megidézését a rendezés minden eszközzel ki is szolgálja. A fényekkel való játék, az elsötétítések és az egy-egy pillanatig tartó megvilágítások, a villámlásszerű, mennydörgésre hajazó hangeffektek egyre rémisztőbbé válnak, ahogyan az átlátszó műanyag kalickában fel-felvillanó ördögi szereplők is.

Az Anya az előadás egészében megszólalások nélkül, démoni tekintettel járkál fel s alá. Pető Kata nagy alakítása ez, piros csipke, az egész hátát megmutató földig érő szűk estélyijében, hófehér bőrével és hatalmas szemeivel mélységes gonoszságot áraszt. Jankovics Péter Katurianja eleinte ideges, néhol kissé ellenszenves is. Biztosítja a rendőröket arról, hogy mindenben együttműködik, de a történet előrehaladtával egyre jobban kiismeri magát a hatalmi játszmákban, olyannyira, hogy végül itt-ott átveszi az irányítást. A nyomozó Tupolski és a verőlegény Ariel kapcsán pontosan ráérez, honnan ez a mélységes düh, kiábrándultság és agresszió. Egy elvesztett gyermek és egy brutális, erőszaktevő apa juttatta ilyen állapotba Katurian kihallgatóit.

Kivétel nélkül minden színész a helyén van, játékuk, karakterformálásuk pontos és következetesen végigvitt koncepción alapul, Radnai kiváló színészvezetése tehát vitán felül áll. Mégis kiemelném a színművészek közül Kárpáti Pál Tupolskiját, aki aprólékosan kidolgozott, minden ízében visszataszító, majd egyre inkább sajnálatra méltó figurát formál. A nyomozó finomodása, visszafogott hangja, tenyérbemászó stílusa mögött annyi rejtett agresszió húzódik meg, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. A kihallgatás elején eszik és kávézik, s olyan típust formál, aki órákig képes a nyelvével ételmaradékot szedegetni a fogai közül és a szájüreg más részeiről, miközben folyamatosan csücsörít. Király Dániel Arielje igazi dúvad, akit mégis a bűn felkutatása és a gyerekek rajongásának kivívása hajt. Radnai nagyon intelligensen érti és kezeli McDonagh figuráinak bonyolult összetettségét, emberi mivoltuk, természetük különböző oldalait, így bűneik, s ha tetszik, irgalmas cselekedeteik relativitását. Mindezt egy olyan környezetben, ahol a törvény és igazság fogalmai is meglehetősen viszonylagosak.

Hajduk Károly Michalja gyilkos. Mint kiderül ugyanis, ő "játszott halált" a két kisgyerekkel, hiszen beszűkült, izolált világában testvére meséit mintegy természetes reakciókként értelmezte. Michal, Katurian keze általi, jótékony halála ezáltal szinte törvényszerű, steinbecki, egyenes következménye tetteinek, hogy elkerülje a későbbi szenvedést. Hajduk megformálásában a fogyatékkal élő férfi igazi gyermek, aki ki van éhezve bátyja meséire. Nem tudja felmérni tettei súlyát és okozatait, testi szükségletei, így az, hogy folyamatosan viszket a feneke, mindenek felett állnak. Elnyúlt pólójában és melegítőnadrágjában olyan esendő, hogy valódi részvétet kelt.

Mindeközben a darab egésze jól időzített, óraműpontossággal működő hatásokra épül: a kísérteties, félelemkeltő hang- és fényeffektek, a Katurian rémtörténeteit elmesélő színész mély, a felfokozott érzelmekre tökéletesen építő, kimért hanghordozása miatt válik az előadás hibrid műfajú színpadi játékká. Ebbe a kavalkádba a komédia is belefér, hol irónia, hol a másik tudatlanságából eredő helyzet- és jellemkomikum, hol az abszurd vonásai bontakoznak ki.

Az előadás egészének egyetlen pontja van, amely tényleg pengeélen táncol. A kis Jézus, Katurain újabb meséjének képei elevenednek meg: a magát Jézusnak képzelő kislányt a nevelőszülei móresre akarják tanítani, így "végigjátszatják" vele a krisztusi szenvedéstörténetet. Kurta Niké, földig érő hófehér selyemleplében, körbe-körbejárkálása közbeni félretekintgetésében ott vannak az őrület jelei, egyszerre jelenik meg az általa megformált kislányban valami mélységesen visszataszító és szánalomkeltő. A keresztre feszítés, a megkorbácsolt hát képei – a játéktér kizárólag itt változik – a teljes tér végében játszódnak, miközben nem lehet tudni, hogy a járkáló kislány a fények felvillanásával éppen hol tűnik fel. A látványt azonban erős hanghatások, így kiáltások, a csapásokat, a szögelést, a verést megidéző hangok kísérik, s kizárólag ezekkel erősebb, sokkal szikárabb érzelmi hatást lehetett volna elérni.

Katurian végül mindent magára vállal, egyetlen kérése van, a műveit ne semmisítsék meg. Kiderül azonban, hogy a vádakban, a gyerekgyilkosságokban ártatlan, csakis testvérét próbálta védeni. Kivégzése így is elkerülhetetlen, de a művei – Ariel irgalmának köszönhetően – mégis fennmaradnak. A fejbelövés pillanata, a fegyver elővételétől beígért tíz másodperc, a visszaszámlálás az ember idegeivel játszik. A lövés korábban dördül, számítunk is rá, mégis jó abban reménykedni, nem történik meg.

Tupolski lövése minden remény elvesztése, a játszma vége, ami nagy erőkkel kavarja fel saját életüket; a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot immár teljesen más síkra, a lélekre terelve.