A 19. század közepéig a művészet legfőbb célja a látvány, az adott valóság egyre pontosabb megragadása volt, a megtévesztően élethű ábrázolás évszázadokon át a festők mesterségbeli tudásának fokmérője lett. A festők újabb és újabb lehetőségeket, módszereket, technikákat kerestek (centrális perspektíva, trompe-l’oeil, camera obscura), hogy a szemünket becsapva elhitessék velünk: a képet nézve magát a valóságot szemléljük. A művészek azonban sohasem elégedtek meg a puszta leképezéssel: ugyan a különböző korszakok alkotói ugyanarra az objektív valóságra hivatkoztak, azonban annak képét mindig az adott időszak valóságszemlélete, illetve az egyénileg adott művészi hitvallás szerint tették. A fényképészet megjelenésével ez a tény még nyilvánvalóbbá vált, hiszen a festők válláról lehullott a mimézis terhe, ettől kezdve a festők számára az illúzió megteremtése nem feladat volt, hanem probléma és inspirációs forrás egyben. A Percepciós hipotézisek című tárlaton kiállító művészeket is az foglalkoztatja, hogy miképpen képes a valóság illúziója a képi reprezentációban konstituálódni. A tárlat műalkotásai a látható világra vonatkozó reflexiók.

A műalkotások több síkon reagálnak a kiállítás kérdésfelvetésére, jó néhány alkotás például a hagyományos térillúzióval való játékhoz nyúlik vissza. Ezek közül a legnagyszerűbb Gesztelyi Nagy Zsuzsanna képe, az Ifjúmunkás utca, ami kitűnően problematizálja a látszat és valóság kapcsolatát. A szocreál lépcsőház esetében a mélységérzetet, a valószerűséget takarással éri el, azonban az éteri tisztaságot szimbolizáló fluoreszkáló színek, a látszatépítészetben használatos képkivágás, a függőlegesek és vízszintesek szabályos megszerkesztettsége a képet elemeli megszokott valóságképünktől, amivel az élmény elsődlegességét kívánja hangsúlyozni a külső valósággal szemben. Páll Tibor Krisztián Egyperces kép című munkája Giotto előtt tiszteleg a térillúzióval való játékkal: a digitálisan létrehozott mű egyes elemeit egymásra helyezve alakítja ki a mélységérzetet. M. Páll Zoltán A nagy hajtás című domborműve pedig a fény-árnyékhatásokkal kelt térbeli hatást.

Hasonlóan a fény-játék illúziókeltő hatásával játszik Tóth Lóránd kollázsszerű Portréja. A művész festékrétegeket pakol egymásra, e különböző mélységű felületekről visszaverődő fény megidézi a valóságos fényviszonyokat, így fokozva az élethűséget. Szász Sándor látomásos-realista képe, az Aranyborjú esetében a valóságos világ motivikus szinten van jelen – a festmény elemei reálisak, azonban összekapcsolásuk ellentmond a valóság törvényeinek. A realista elemekre rávetülő szubjektív tájélmény posztapokaliptikus vízióvá tornyosul.

Néhány alkotás szorosan kapcsolódik a trompe-l’oeil hagyományához, miközben igyekszik azt meghaladni is valamiképp. Posta Máté Veduta, Ponte Brazzo című munkája az eredeti látvánnyal közel azonos léptékű megoldásokkal igyekszik a valóság illúzióját a lehető legpontosabban megteremteni, míg Páll Tibor Krisztián Giotto című alkotásán ez a fajta illuzórikusság egészen felfokozott módon jelenik meg, mely a festett elemek és az igazi szőnyeg egymásnak feszítése révén jön létre.

Vannak olyan művek is, amelyek a léptékváltás eszközével játszanak el. Ilyen például a bejárattal közvetlenül szemben álló ironikus-szatirkus elemekkel átszőtt munka, Zakariás Cím nélküli festménye. Egy hatalmas festett felület, rajta foszló reklámplakát sztárok képmásával, alatta felirat: "Zakariás István, festés, mázolás, tapétázás". Szintén a léptékváltással játszik el Szabó Ábel Periféria című festménye, amely egy szociográfiai élű kritikával sűrűn átszőtt, topográfiai pontossággal megfestett hiperrealista munka.

Antal István munkája a képmás és az eredeti viszonyára reflektál: Self-Mobilization című képén egy alakot látunk egészen addig, amíg szembe nem kerülünk az alkotással, ekkor ugyanis világossá válik, hogy amit addig láttunk, az csupán a vászonra vetített fényekből állt össze. Szintén az individuummal játszik el a középső terem két alkotása, amelyek értelmüket egymásra vonatkoztatásukban nyerik el. Szemeti Mihály Geberle Károly portrésorozatának hetedik része című videomunkája egy riportot imitál, azonban képi narratívája egy kitalált eseménysorra épül, egy képzelt festőt, Geberle Károlyt megörökítő portré. A videomunka mellé kerül e fiktív művészről készített festmény is. A megfestett alak akár valóságos is lehetne, azonban hitelességét az előbbi videomunka és az ott bemutatott története vonja kétségbe.

A kiállítótér végében található munka, Szigeti Gábor Csongor kinetikus szobra. A Rotomirror 2.0 a valóságot ugyan pontosan adná vissza, hiszen egy tükröződő felületről van szó, azonban egyenetlenségei és a körkörös mozgása rendkívül torzítóan hatnak a látványra.

A kiállításon egészen eltérő színvonalú munkák mutatkoznak be, igazán kiemelkedőnek tekinthetőek Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Antal István munkái vagy Páll Tibor Krisztián festményei, illetve a Rotomirror 2.0. Azonban sajnálatos, hogy a tárlaton kevés a friss mű, a legtöbb alkotás már több kiállításon is bemutatkozott ezelőtt, így csak a koncepció, ami összefűzi őket, ez tekinthető kvázi újnak. Úgy gondolom, hogyha a festészet e sokat használt toposza köré fűzték fel a képeket, akkor érdemesebb lett volna a felkért alkotóknak friss munkák formájában újragondolni a művészet és valóság viszonyát.

A Percepciós hipotézisek a budapesti MAMŰ Galériában tekinthető meg 2014. február 07-ig.