A ruha is teszi a könyvet

Bár nem az én szájízem szerinti borítóval került kiadásra, a Manó Könyveknél megjelent D.A.C. mindenképpen élvezhetőbb, mint sok más ilyen típusú könyv. A kötetet kézbe véve azon tűnődtem, vajon nem lövünk-e bakot azzal, ha túl rózsaszínűre, túl csajosra festünk egy könyvet, ami kamaszokról, kamaszok problémáiról szól. Nem biztos, hogy célravezető a nemi sztereotipizálás ilyen szinten, hiszen általában nem azok maradnak a jó olvasmányélmények, amik ezzel a meghatározottsággal bírnak. A csíkos könyvek között is több kiváló történet volt, amiből a fiúk sok esetben kimaradtak, ahogyan a lányok gyakran a "fantasztikus kozmoszból". 

A mai kamaszok merőben másfajta vizuális szemlélettel és igényességgel bírnak, ráadásul a kiadók szeretnék felpiszkálni, esetleg megváltoztatni az olvasói igényeket, növelni a szociális érzékenységet, felszabadítani az empatikusság határait és így tovább, ehhez pedig muszáj alkalmazkodni a könyvtárgy külsejével is.

Ha kimondottan lányregény a cél, akkor persze legyen ilyen, (csak egy kicsit szebben montírozott kézzel, ha lehet), de annak ellenére, hogy a D.A.C. egy lány szemszögéből íródik, érzéseim szerint bőven elfér mindkét nem olvasótáborának polcán, ezért remélem, a következő rész egy izgalmasabb borítóval érkezik majd.

Egyedül és mégsem

Az elbeszélő, Fellegi Flóra stílusa pörgős, frappáns, kellően önreflexív, finoman ironikus és önironikus ahhoz, hogy ne unjuk magunkat halálra egy szokásos gimis sztorigyűjtemény láttán. Én legalábbis A Szent Johanna gimin, a Kockacukron és társain fertelmesen unatkoztam, mert a steril közeg, amiben mozogtak, a valóságtól olyan távoli és olyan felszínes világot mutatott be, amit ha hazugnak nem is, de továbbolvasásra érdemesnek nem éreztem.

Flóra sorsa korántsem ilyen egyszerű. Anyja meghalt, apja időnként hazajár megtekinteni lányát és fiát, de ez amolyan kötelezőszerű hazalátogatás inkább, ami minden alkalommal fájdalmas meneküléssel végződik, hiszen egyértelműen felesége iránti gyásza irányítja kapcsolatát a gyerekeivel, és ez a gyász egyelőre olyan mély és erős, hogy e viszony leginkább egy hosszú agóniára emlékeztet. Egy bejáró- és mindenes néni oldja fel azt az azonnal támadható felállást, hogy a gyerekek fiatalkoruk ellenére tulajdonképpen egyedül élnek. Flóra ráadásul az iskolában is periférikus szerepben van, sőt, Kalapostól ennél sokkal találóbb megfogalmazást kapunk: "Vannak a menők és a lúzerek, és az még a jobbik eset, ha a két csoport közül valamelyikhez tartozol". Ez maga a levegőlét.

Minden valamirevaló kamasznál (és aztán fiatal felnőttnél) megjelenik az egyedüllét, a magány, a kirekesztettség érzése. A bandázás sokaknál egyrészt természetes és egészséges igény, másrészt ennek a korosztálynak az egyetlen lehetősége arra, hogy családi és személyes problémáit valamilyen módon másokkal megoszthassa, megértést, barátságot és szeretetet találjon.  Nincs ez másképpen a Csikk vagy a Vihar című regények különös hőseivel sem. Persze, hogy ezek a társaságok merre formálódnak vagy deformálódnak, illetve hogyan mozognak benne az egyének, annak rengeteg verziója lehetséges (ld. Semmi, A Legyek Ura), és az sincs kőbe vésve, hogy aki ezeket kihagyta kamaszkorában, az feltétlenül sérült lesz. Ahogyan az sem, hogy aki rossz társaságba keveredik, biztosan találkozni fog olyan dolgokkal, melyek esetleges szenvedélybetegségekre való hajlamait erősíthetik. Kalapos regénye nagyon finoman feszegeti ezeket a kérdéseket, de nem foglal állást, nem véleményez, leginkább bemutat, és a lehetőségekhez mérten élhető utakat igyekszik felvillantani. Flóra barátokat szerez magának Zsani, a suliba újonnan érkező titokzatos szupercsaj segítségével, de így bontakozik ki az ő személyisége is szép lassan, a társas kapcsolatok fonák helyzetein keresztül.

A magány és a csoporthoz tartozás mellett másik fontos motívuma a regénynek a menekülés, ami szintén kamaszkori tünet, ezt leginkább a szupercsaj Zsanin és Flóra öccsén (aki egy "zombi") keresztül követhetjük nyomon. Izgalmas megfigyelni, hogy a főszereplőhöz legközelebb álló, és persze ezáltal a benne legellentétesebb érzelmeket kiváltó személyek hogyan változnak a regény során.

Kalapos Éva (fotó:Haraszti Ágnes)
 

A szenvedélyek, az önkínzás, az önmarcangolás ebben a korban kapja az első kulcsot a függőségek ajtajához, ami szintén ügyesen artikukálódik a regényben. Sem távolságtartás, sem ítélkezés nincs Flóra soraiban, amikor kiderül, hogy öccse betép mindenféle nála jóval idősebb egyetemistával, és akkor sem, amikor barátnője, Zsani egy jó kis alkoholmámornak köszönhetően iszonyatos módon viselkedik az iskolai bulin. Sőt, egyre inkább előtérbe kerülhet így Flóra legmegnyerőbb tulajdonsága, mérhetetlen empatikussága. Éppen emiatt nem azon kell már gondolkoznunk, hogy ami történt, az iszonyatos-e vagy sem, mert minden életszerűen esendővé válik. Flóra soraiból az a baráti odafigyelés olvasható ki, ami sok embert megmentett már életveszélyes helyzetektől, és ezáltal nyer a bandázás is teljes értelmet a regényben.

Szép átkötéses megoldás Kalaposnál, ahogyan a D.A.C., vagyis Flóráék baráti klubja összeér az elbeszélő anyjának megtalált naplójával, aki szintén közösségben élte meg fiatalkorának egy bizonyos szakaszát, és ez rengeteg ötletet, tanácsot és melegséget ad Flórának abban a szülő nélküli létben, amibe kényszerült.

Korában él ez a regény, és szerencsére Kalapos nem próbál meg ráerőltetni egy fentről vagy kívülről érkező látásmódot a fiatalok világára. A Facebook, a Twitter, a filmek, a zenék, a képregények, amik megemlítődnek a könyvben (Rihanna, Walking Dead és így tovább), kiegészülnek egy finom tanítói célzattal is. Megjelenik a különlegesség felvállalása, a másság, mint a személyiség másságának és az érdeklődési körök másságának felvállalásaként.

Flóra egyik barátnője, Ági, mint az író néma (szinte szó szerint, mert a lány alig beszél) szócsöve, állandóan könyvekbe temetkező szerepével csupa jó könyv lehetőségét villantja fel az olvasóknak. Később aztán szerelmével sem a plázába mennek lődörögni, hanem az Akváriumba egy jazz koncertre, ami kimondottan üdítő pillanat. A sok filmes utalás pedig, amiről hallhatunk (Flóra filmmániás, ami pszichológusa szerint menekülés a valósággal való szembenézés elől – ezzel Kalapos ügyesen száll vitába pár sor erejéig) valóban ennek a generációnak a nyelve, és az is izgalmas kísérlet, ahogy az író igyekszik néha az underground kultúrára is kitekinteni. Nagyon kíváncsi vagyok, ebből a szempontból tartogat-e még újdonságokat a folytatás.

Enyhe társadalomkritikai szálat is találunk a regényben, ez mindenképpen komolyabb kidolgozást érdemelne a későbbiekben, mert humoros és izgalmas irányvonal az olyan vélemények, asszociációk bemutatása, ahogyan Flóra is jellemzi saját élethelyzetüket. Önironikusan panelnek nevezi lakhelyét, ami valójában egy lakópark, tehát kérdéses, mennyire látja magát kívülről a kamasz, hiszen nyilvánvalóan jómódban élnek, de mégis érezhetjük a kritikai élt abban, hogy ezek a lakóparkok a panelekkel kerülnek analógiába.

A szerelem is finoman ábrázolódik, Flóra első csókja pontosan olyan tisztán mentes minden profizmustól, mint amilyenek az első csókok a valóságban szoktak lenni, és pontosan olyan ijesztő a szex közelsége, és sorsszerű eljövetele, mint amilyen kívánatos és izgató is egyben. Ennek oppozíciójaként ott van ismét Zsani, aki a testiségbe menekül a valódi érzelmek elől.

Önreflexió és önmeghatározás

A D.A.C. nyelve gyors, pörgős, igényes, persze nem egy Dosztojevszkij, de nem is ez a cél, és néhol egészen költői sorokat is találunk (egyik kedvencem: "Olyan hirtelen hallgatott el, hogy felnéztem a szétnyíló hajvégeim elmélyült vagdosásából"). Különlegessége éppen a nem különlegességében rejlik, nem akar többet mutatni annál, mint amit műfaja megkíván, viszont műfajában a magyar piacon elsőrangú a kortársak között. Ahogy Karafiáth Orsolya írja, zsánerén belül nagyon eltalált mű.

Fontos lenne azonban eldönteni, hogy ami az elején naplóként kerül beharangozásra, miért válik azonnal regénnyé. Ha már a szöveg olyan ügyesen önreflexív és kritikus, pontosan határolja be szereplőit (talán egyedül Flóra osztályfőnöke hagyott bennem foltszerűséget, de valamiért azt érzem, hogy neki különleges szerepe lesz a továbbiakban), akkor irodalmilag miért helyezi egy kissé zavaros ködbe a regényt. Hiszen naplóként és blogként szólítja meg a szöveg önmagát és mégsem az. Hozzá kell tennem, az előbb említett szereplőskatulyákkal is érdemes lesz majd óvatosan bánni a következő részekben, nehogy túl statikussá és tipizálhatóvá váljon a sorozat a továbbiakban.
 
Ha külföldi rokonokat keresek, akkor az általam nagyon kedvelt Katherine Applegate Szívzűrök sorozatát említeném (Zoey görbe utakon, Jake rájön...). A könnyed, de egyéni stílus, a sokak számára olvasható, mégis merész témákat feldolgozó kamaszkönyvek erős mezőnyében érdemel helyet Kalapos könyve, amit akár a tanároknak és szülőknek is érdemes lenne átolvasni, mi több, kézikönyvként használni.

Kalapos Éva: D.A.C. – Egy új élet
Manó Könyvek, 2013
260 oldal, 2990 Ft