Herman Koch hatodik regénye, A vacsora (Het diner, 2009) igazi ínyencfalat. A Hollandiában nagy hírnévnek örvendő szerzőnek ez a könyv hozta meg a nemzetközi sikert; eddig 21 nyelvre fordították le, és az Oscar-díjas Kate Blanchett szereplésével forgatnak belőle filmet. Nem kis elismerésnek számít, hogy ez az első holland könyv, ami felkerült a New York Times bestseller listájára. Magyarul 2013 őszén jelent meg az Európa Könyvkiadónál.

"A gyerekedért bármit megtennél, ugye?" – szúr szemet azonnal a könyv borítóján lévő mondat. Aztán kíváncsi leszel, elkezded olvasni, és nem tudod letenni – szó szerint képtelen vagy rá. Adott az alaphelyzet. Két házaspár találkozik egy amszterdami luxusétteremben, hogy gyermekeik jövőjéről döntsenek. A történetet egyes szám első személyben meséli el az apa, akiről lassan kiderül, hogy egy ismert politikus öccse, aki minden bizonnyal Hollandia következő miniszterelnöke lesz. A kettejük közti fokozódó feszültségből és hatalmi játszmákból indul az este egy látszólag könnyű csevegéssel, de lassan – a rövidebb visszaemlékezéseken és apró összenézéseken át – veszélyes vizekre evez a négy főszereplő.

A cselekmény kibontása közben olyan, nem kis súlyú témák kerülnek szóba, mint a rasszizmus, politika, oktatás, halálbüntetés, és mindez Hollandia és a hollandok szemszögéből, ami különösen érdekes lehet a külföldi olvasó számára. A szerző nem kíméli saját nemzetét; hosszasan taglalja például a franciák ellenszenvét a jómódú holland turistákkal szemben, akik azonban ebből semmit nem vesznek észre. Sőt, azt gondolják, még ők tesznek jót a kis falusi gazdákkal az üdülőfalvakban, ha tőlük vásárolnak – mintegy lesajnálva őket –, és ráadásul még jó üzletet is csinálnak. Persze mindennek pont az ellenkezője igaz; fogalmuk sincs arról, hogy gyakorlatilag a bolondját járatják velük, és kihasználják őket.

A regény központi kérdése az erőszak. Mellette vagy ellene, teszi fel a kérdést a szerző, és vele együtt az összes főszereplő és az olvasó is. Nem kevés meglepetést tartogat az apa figurája, aki szép lassan fedi fel – az egyébként páratlanul megírt – rendkívül összetett személyiségét a történetmesélés során. Hezitálása, már-már beteges ragaszkodása egy idilli családmodellhez, amit képes lenne bármi áron megvédeni (és amit szerinte semmi az égvilágon nem tehet tönkre), féltékenysége sikeres bátyjára; mindez fenyegetően halad egy baljós végkifejlet felé... de amikor arra kerül a sor, mégse ő teszi meg a döntő lépést, mert a saját bőrét védené. A négy részre tagolt könyv közepén – találóan a Főétel című fejezetben – válik igazán komollyá a helyzet, és bújik ki lassan a szög a zsákból, amire addig csak elvétve célozgattak a szereplők.

A legsúlyosabb és az egyik legnagyobb dilemmát okozó téma a könyvben a gyerekek által elkövetett – szándékos vagy nem szándékos – erőszak. Néhány kérdés megválaszolását az olvasóra hagyja, ezek a kétségek azonban csak újabb kérdéseket szülnek: felelősségre vonható-e egy kiskorú, ha állítólag nem szándékosan tette, amit tett? Mekkora a szülők felelőssége, és mennyiben vállalhatják magukra a bűntettet, hogy megvédjék őket? Hihetnek-e egyáltalán nekik, hisz még szinte gyerekek, akik szeretnek nagyot mondani... hol van a határ, amit átlépve már semmi nem lesz olyan, mint régen? Meddig lehet titokban tartani valamit a saját házastársunk előtt? És lehet-e lelkifurdalás nélkül tovább élni az életünket, ha egy ilyen információ birtokában vagyunk?



"A gyerekedért bármit megtennél, ugye?" - hangzik el a kérdés, mert a család az első, a boldog család, ahogy az apa nem egyszer hangsúlyozza. A családért mindent. Az igazi dilemma pedig az: el mernél-e menni olyan messzire, hogy szemet hunyj bizonyos társadalmi igazságtalanságok felett, mint például a hajléktalanok bántalmazása, ha a saját véredről van szó? Miközben te magad is hangosan elítéled az erőszakot, a rasszizmust, a politikusok kiváltságos helyzetét a ranglétrán, a nevetségesen drága éttermek nevetségesen kis adagjait... és így tovább. És mit tennél, ha olyan hatalom lenne a kezedben, mint egy miniszterelnöknek, akinek példát kellene mutatnia?

A vacsora sokkal több, mint egy hosszúra nyúlt éttermi beszélgetés. A fordulatos eseményekkel teli történeten kívül a regény felépítése az, ami a leginkább beszippant. Koch úgy vezeti az olvasót, hogy az egy pillanatra se tudjon máshova figyelni, olyan kiválóan váltogatja és pörgeti az éttermi jeleneteket és a visszaemlékezéseket, hogy szinte észre se vesszük, hogy lassan a vége felé közeledünk, és a szereplők olyan döntés meghozatalára kényszerülnek, ami egész életüket befolyásolni fogja. És ha már erkölcsi dilemmáról beszélünk, felmerül a kérdés, mit jelent igazából a normalitás, mi alapján van jogunk rendelkezni egy másik ember élete felett, legyen az egy vadidegen vagy egy családtagunk. Az Aperitifre pedig, ha idáig még nem esett volna le az állunk, megkapjuk a kegyelemdöfést – ritka az ilyen erőteljes és fojtogató végjáték. Koch igen súlyos ítéletet mond a modern társadalom fölött: a családi idill és boldogság csak felszín, és ami alatta van, az van olyan szörnyű, hogy az ember vagy belebetegszik, vagy beleőrül. Itt egyik ember se jobb a másiknál; a híres politikus vagy az egyszerű családapa végül ugyanoda érkezik: igyekeznek egy normális élet látszatát kelteni, de egyáltalán nem biztos, hogy ez még valaha sikerül nekik.