Adott egy több helyszínen és idősíkban játszódó, sci-fi elemekkel tarkított ifjúsági regény, amelyet az azonos című rádiójátékból dolgoztak át a szerzők – Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István és Vészits Andrea. A science fiction hatása leginkább az időutazás, és az azzal kapcsolatos elméletek kapcsán észlelhető. A múlt idővel való kapcsolat (legyen az a történelmi múlt, a személyes tapasztalatok, vagy családtörténet) inkább a múltra való reflektálásként és ezáltal annak az elbeszélés jelenével való összekötéseként, párhuzamkeresésként jelenik meg, nem konkrétan időutazás formájában. És ha már science fiction, és azon belül időutazás, kifejezetten szerencsés és szép megoldásnak tartom, hogy nem az extra kütyükre (jó, oké, hipermodern technológiára) koncentráltak, hanem az időutazás filozófiai vonatkozásaira – ami azért is jó, mert akármekkora géniusz is volt Kempelen Farkas, az informatikai felfedezéseket az ő korára tenni – még ha csak fiktíven is – bajos lett volna. Meg hát mi lenne akkor a korabeli sajátos hangulattal, atmoszférával, amelyet az Időfutár ügyes eszközökkel illeszt be a huszonegyedik századi kamaszok világába.

Ez utóbbi arra is enged következtetni, hogy az időutazás valójában csak ürügy, hogy a szerzők régmúlt időkbe vezethessenek minket, olvasókat. Sokkal izgalmasabb ugyanis a történelem, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk, és hát a különböző korok és szokások ütköztetése mindig is a helyzetkomikum kimeríthetetlen forrása volt, nemcsak az ifjúsági irodalomban – lásd például akár az Egy jenki Arthur király udvarában (Mark Twain) vagy az Új Zrínyiász (Mikszáth Kálmán) című alkotásokat. A nyelvhasználatok közti különbség az egyik legkézenfekvőbb példa erre az Időfutárban, de az is, hogy főhőse, a kíváncsi, hebrencs, de egyébként jó szándékú és érzékeny Hanna napjaink Budapestjén maximum szeleburdinak számít, míg a tizennyolcadik századi Bécsben egyszerűen csak neveletlen bunkó – vagy éppenséggel "együgyű". A múltból jött ember segítsége a hidegrázós év végi történelemórai felelésben pedig egyenesen kihagyhatatlan volt.

A történelmi szemponttal kapcsolatosan fontosnak tartom kiemelni, hogy a könyvben szereplő valós személyek hús-vér figurákká sikeredtek: bátor lépés volt nem mitizálni Mozartot, azaz ugyanolyan idegeskedő földi halandóként ábrázolni, mint a könyv bármelyik másik szereplőjét, de itt említhetném azt is, hogy Hanna sikeresen rátapos Galvani lábára tánc közben – ahogy egy testnevelésórákon szerzett mozgáskultúrával rendelkező tizenhárom éves lánytól az el is várható, hacsak nem jár táncórákra, de tudtommal Hanna nem.

A történelmi múlthoz való kapcsolódás viszont a fentebb említett kevésbé explicit formában, reflektálásként, metaforikus jelzésként is megjelenik, mint a tényleges időutazás. Az Időfutár nebulói a Sigray Jakabról elnevezett nyolcosztályos gimnáziumba járnak, vagyis a gimnázium névadója abban a korban élt, ahová később keverednek a szereplők. E metafora által megelevenedik az a kor, amelynek tiszteletet adnak a jövőben, de hasonló idősík-összemosás az is, hogy Bujdosóné azt a korszakot tanítja a történelem fakultáción, amelybe hőseink bonyolódnak. Amit pedig szintén a regény javára írok, hogy végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a könyv egy picikét fel akarná rázni az órákon unatkozó tanulókat, megpendítve, hogy bármi, még a tananyag is lehet izgalmas, csak a tálaláson múlik – ez az egyik legüdvösebb pedagógiai trükk. És ami a tanulási motivációt illeti, erre a témára is ügyesen rájátszik a szöveg: a strébereket ugyanúgy nem kíméli, mint az Edina-típusú celebklónokat. Nem állítok túl nagy újdonságot azzal, hogy az ifjúsági regények 99%-ának egyik fontos helyszíne az oktatási intézmény, hiszen a legtöbb gyerek nem tölthet el két évet egy szigeten. A teljesítménnyel, szabadidővel és ambíciókkal, na meg a pedagógusokkal való örök harc kimeríthetetlen inspirációs forrást szolgáltat az ifjúsági irodalomnak (is). Akárhonnan nézzük, a Harry Potter-sorozat egyik főszereplője az intézmény volt, és diákjai hasonló problémákkal küzdöttek, mint mi, és ez esetben tekintsünk el attól, hogy főzeteket kell kotyvasztani házi feladatként vagy egyenleteket megoldani. Dementorok márpedig vannak, a Sigrayban biztosan, mégpedig a gimnázium vérszomjas (és hiú) történelemtanára, Bujdosóné személyében. Maga a szöveg is utal a Harry Potterre, bár a karakter sokkal közelebbi hasonlóságot mutat Dolores Umbridge-dzsel – a dobókockás feleltetés majdnem olyan kínzás, mint Dolores nevezetes tolla. Kis túlzással a történet Tibi nevű szereplőjét lehetne még a Harry Potter-utalások közé sorolni a családi háttere miatt, de az ő imádnivaló Vali nénije szöges ellentéte Harry nagynénjének, Tibi testalkata pedig Harryének. A párhuzamok közé sorolnám azt a mozzanatot is, amely számtalan fantasy-elemekkel kevert ifjúsági regénynek, vagy maguknak a fantasyknak a sajátja: egy átlagos képességű, átlagos vagy annál ziláltabb hátterű, átlagos problémákkal rendelkező, de jellemzően szociálisan érzékeny, jószívű gyerekről hirtelen kiderül, hogy kiválasztott (amire az Időfutár és Hanna esetében a második részben már nyíltan céloznak), és ezáltal megnyílik előtte egy másik világ, amelyben nemcsak a problémáira talál megoldást, hanem egyúttal életcélt is – mi más lenne ez, mint a felnőtté válás nehézségeinek a metaforája.

Kifejezetten örültem annak is, hogy a regény nem szépít és nem szépeleg a gyerekekkel vagy egyáltalán az emberi viszonyokkal kapcsolatban. Érintőlegesen, de utal arra, hogy nem minden házaspár viszonya felhőtlen (telitalálat és egyben a humor forrása az ezoterikus guru miatt a családját hanyagoló Niki), hogy nem minden család tökéletes (Ervin inkább ellenszenves, beképzelt figuraként tűnik fel, de amikor kiderül, hogy kéthetente passzolják le egymásnak a szülei, akkor már a pénzét sem irigyelik annyira az osztálytársai), hogy igen, egy tizenhárom éves gyereknek még státusszimbólum a márkás cipő, és fáj neki, hogy nem kaphat olyat, még ha ez a probléma felnőtt fejjel nevetségesnek is tűnhet. Bulcsú mizantrópiája kissé hiteltelen a korához képest, de a karakter geek jellege ezt megmagyarázza (meg a Dr. Who című sorozatra való utalások egyike). A gyerekek karakterei alaposan kidolgozottak és elevenek, amihez képest kissé elnagyoltnak éreztem a felnőttek jellemrajzát, de ez nem hiba – a regényben a gyerekek szemével látjuk és az ő fejükkel értelmezzük az eseményeket, és a felnőtt szereplőkből csak annyit érzékeltet a könyv, amennyit tizenhárom évesen érthetünk belőlük; elvégre nem Niki néni önmegvalósítási programja vagy Rogyák Mari és Géza bá szerelmi története a fő szál.

Apropó Rogyák Mari. Bájos és esetlen alakja egyrészt tökéletes karikatúrája a szakmájáért lelkesedő, fellegekben járó tanárnőnek, másrészt a tanítási módszerei külön bekezdést érdemelnek. Ezeken a pontokon kacsint ki egy kicsit a könyv az ifjúsági regény műfajából, ugyanis a pedagógiai problémák is nagyon reálisak. A Quimby-dalszöveget elemző irodalomóra több szempontból is érdekes: egy, a tökéletes helyzetkomikum, mert mikor bukkanna fel egy vaskalapos tanfelügyelő, ha nem akkor, amikor a tanárnő éppen a populáris kultúrába csomagolja a verselemzést, kettő, a tény, hogy igen, nagyon vagány dalszöveget elemezni magyarórán, és haladó gondolkodásról árulkodva Kiss Tibor verseként aposztrofálni, de Kiss Tibornak tényleg jelent meg verseskötete a történet elbeszélésének ideje előtt, amiről a tanár ezek szerint nem tud – pedig kivághatta volna magát.

Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István: Időfutár - A körző titka
Pozsonyi Pagony, 2013
378 oldal, 2990 Ft

Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea: Időfutár 2. - A királynő palástja
Tilos az Á Könyvek, 2013
360 oldal, 2990 Ft