A 2005-ben My Rocky Mountainnel debütáló, majd 2009-ben The Trouble Souppal folytató együttes piaci űrt töltöt be a hazai zenei életben. Western-pszichedelikus-kacat-popot ugyanis senki sem játszik és nem csak azért, mert ennek így – akármennyire is szeretné a zenekar értelmi szerzője és vezetője, Tövisházi Ambrus – nyilvánvalóan semmi értelme sincs, hanem azért sem, mert az a zene, amit az Erik Sumo Band képvisel, tényleg teljesen egyedi.



Ezt egyrészt jól példázza a fenti, igencsak rendhagyó setlist, másrészt az a tény, hogy az együttes zenéjében tökéletesen keveredik az elektronika, a pszichedélia, a pop, a rock, sőt, olykor a metál. S az a kétféle énekstílus, amit Fábián Juli, majd kilépését követően Harcsa Veronika, illetve a kitalált nyelven, zseniálisan és elképzesztő energikussággal éneklő Kiss Erzsi képvisel, olyan sokszínű harmóniát teremt, amely szintén teljesen egyedülálló.
 
Többek között ezért is volt érthetetlen a sikereik csúcsán az eredetileg informatikusnak tanuló Harcsa Veronika 2010-es kilépése az együttesből, amely még ugyan nélküle is kiadott két lemezt (meg egy bestof és egy remix-albumot), meg koncertezett is, de azért az az Erik Sumo Band már nem volt az igazi. Nincs ebben semmi meglepő, Császári Gergely belépése aligha tudta és akarta tényleg megszüntetni az énekesnő hiányát.



Így aztán az egyre halkabban működő együttes szép lassan megszűnt. Mostanra végleg.

Ha viszont a fenti mondat olvasását és megértését követően kiszomorkodtuk magunkat (mellesleg jogos a szomor, hiszen az Erik Sumo Band által ütött eklektikus lyukat aligha fogja bárki is betömni), akkor akár örömködni is lehet.

A meglepően rövidre sikerült este ugyanis a kitűnő koreográfiának köszönhetően pont az átlagos comeback-koncertek kellékeit nélkülözte. Így aztán szerencsére elmaradt a nosztalgia, az önismétlés, az önimádat, a folyamatos búcsúzás és a könnyek.



Van a magyar születésű izraeli írónak, Efráim Kishonnak egy novellája a tapsról, amelynek főszereplője Zélig, a "Csoda, a függönyök ihletett művésze, aki kétéves külföldi tanulmányúton sajátította el a tapsszervezés és a közönségidomítás fortélyait." Zélig feladata, hogy a legtöbb tapsot húzza ki a nézőkből a színdarab végén azáltal, hogy újra és újra kiküldi a színészeket a függöny elé.

Az Erik Sumo Bandben Zélig az ellenkezőjét fejlesztette tökélyre. Az együttesben a hangsúly ugyanis nem a le-, hanem a felvonuláson van. Nem vagyok egy Kishon, de igyekszem az ő stílusában leírni az ESB stratégiáját.



Elsötétül a színpad, füst, jön Tövisházi. Lelkes taps és éljenezés, ami az első billentyűk megnyomására némiképp fokozódik. Zélig beküldi Mészáros Ádámot, aki nyakába akasztja gitárját, belecsap az első riffbe, a közönség fütyül, tapsol. Lemegy a Queen of the Swamp, mérsékelt siker.

Zélig megijed, beveti Drapost Gergelyt, erősődő taps. Bíztató. Zélig beküldi Harcsa Veronikát. A stratégia sikeresnek bizonyult. A közönség szava eláll, egy pillanatra néma csend honol a dugig telt hajón, majd felcsendülnek az első magukhoz térő sikoltozások.

Zélig elszámol tízig, majd beküldi Kiss Erzsit. Elementáris taps, örjöngés, tombolás. Győzelmi hangulat. A kitartó fülsiketítés mellett Zélig utasítására megjelennek a dobosok. A taps erősödik, de nem a kívánt mértékben.

Zélig ideges lesz, és erősítést küld a zenekarnak. Beküldi Császári Gergelyt. Semmi. Zélig elsápad. Császári nyakába akasztja gitárját, a lányok sikoltoznak. Siker. Zélig brillíroz, kihozta a közönségből a maximumot. Indulhat a koncert.

Amin voltak újdonságok, átdolgozások és áthangszerelések, gigaslágerek, hátborzongató Summertime, egyre ijesztőbb Map Of The World, identitásválságot tükröző I'm a semmi, szerelmes Disco In My Head, magányos You Never Been My Friend és a személyes kedvenc: Erzsi Robs a Casino, amiben a refrén helyett Erik Satie-t, illetve véres zoknit kellett énekelnünk ahelyett, amit úgysem értünk.



Az oroszlánfejben éneklésről, a rengeteg szappanbuborékról, Drapos őrült meneteléseiről, Mészáros elszállós gitárszólóiról peace-jeles napszemüvegben, Harcsa Veronika Bozsik Yvette-et kenterbe verő kortárstáncáról, Kiss eszelős ordításairól és Tövisházi szerethetően béna felkonfjairól és kütyümániájáról nem is beszélve. És hát ne feledkezzünk meg Farkas Zoltán és Pápai István ütős ritmusairól sem, ami nélkül mindez nem csak lehetetlen, de teljesen értelmetlen is lenne.





Szép gesztus volt pár szám erejéig meghívni az alapító basszerost, Balahoczky Istvánt, nagy kár, hogy Fábián Julira ez a nagyvonalúság már nem terjedt ki, de persze nem tudhatjuk, mik zajlottak a háttérben.
 
És akkor egy kicsit az énekről. Túl ugyanis azon, hogy Tövisházinak tényleg nagyon szép és tiszta hangja van és az itthon megszokottól eltérően nem hunglish-t énekel, az X-Faktorban is felbukkanó Császári is biztos tehetséges, bár az ő hangja nem igazán volt kivehető, a lényeg azonban az ESB-ben azért mégiscsak a Harcsa-Kiss duó.



A szinte mindenben ellentétes énekesnők dinamikája az együttes epicentruma. Az egyik szőke, kecses, légies és angolul, lágyan és fátyolosan énekel, a másik vörös, bakancsban repeszti a színpadot az általa kitalált és az együttes többi tagja által értetlenül és csodálattal figyelt halandzsanyelven, s brutális erővel tombol, amiért a közönség szó szerint megveszik.
 
Miattuk volt teljes, tökéletes és hiánypótló az Erik Sumo Band, s rövidsége ellenére miattuk volt teljes, tökéletes és hiánypótló ez a koncert is.



A kérdés már csak az, hogy tényleg ez volt-e az utolsó ESB koncert, vagy ők is beállnak a pompásan búcsúzó együttesek hosszú sorába.

A képek a szerző felvételei.

A cikk rövid idézeteket tartalmaz Efráim Kishon Taps című novellájából (Efráim Kishon /Kishont Ferenc/: A zanyja Krausz. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. 211-213. old)