„Irodalmi Jelen regénypályázat: első helyezés” – a haskötőn olvasható információ alapján egy fiatal, netán pályakezdő író jónak mondott, de attól még nem feltétlenül jó első könyvére számít az olvasó – és téved. Sigmond István már elmúlt hetvenéves, és nemhogy kötetből, de rangos díjból sem ez az első, ami a nevéhez fűződik. A Varjúszerenádot olvasva azonban csak az utóbbiak jogosultsága derülhet ki – holmi generációs határvonalnak itt nyoma sincsen.

Hogy nem hétköznapi könyvről van szó, az az első oldalak után azon nyomban kiderül – ha más nem is. Úgyszólván borítékolható, hogy nincs olvasó, aki a nyolcvan-kilencvenedik oldal előtt értene valamit abból a szórengetegből, mondat- és képzivatarból, ami az agyába tódul. (Képzivatar, mondom, pedig zivatar, az nem nagyon van. Szárazság, az van. De erről később.) Ez azonban – hangozzék bármily bizarrul – a legkevésbé sem baj: az olvasó kap közel száz oldalt, hogy – nem tudván összerakni a cselekmény kockáit – csak a textussal törődjön. A nyelvezettel, amit valahogy úgy kell elképzelni, hogy az ember képzeletben felragad egy kicsit Nick Cave szürreális világából, Garaczi metaXás mondataiból (pardon: mondatából), és ehhez hozzáad valamicskét egy ízes erdélyi népmeséből is.

Ráadásul a Varjúszerenádot olvasva megadatik az az élmény is, amiért (voltaképpen) az ember könyvet vesz a kezébe (már feltéve, hogy): amikor egy-egy mondat után az olvasó – olvasson bármily lendületesen is – megáll egy percre, és úgy érzi, ezt fel kéne írni valahová. Recenzens pedig abban a helyzetben van, hogy ezekből néhányat tényleg felírhat, például: „De hát mit keresne itt a kalapos fia? Apa kivégezte az istálló ajtajában, az arcára telepedett holdsugarakat leteperte a kegyetlen erővel pislákoló gyertyafény.”; és „Felesleges a fohász, ha benne élsz egy imában.”; vagy „A mészáros leányának szemében egy hentesbárd emelkedett a magasba.

– Ne üsd agyon – mondtam –, meggondolta magát, elhallgatott.
– Na, csak azért! – A bárd szerencsére eltűnt a szeméből.”

(A bárd persze nem örökre tűnik el, néha még forgolódik egy kicsit a mészáros lánya szemének kékjében.)

De jussunk túl az első száz oldalon (úgyis újraolvassuk), és próbáljunk meg valamicskét kicsippenteni a történetből – de nem is történet ez, hanem egy világ: a Varjúszerenád saját sötét, démoni, már-már pokolbéli világa: elsősorban ez épül fel a regényben, s csak másodsorban a cselekmény.

Adott tehát egy falu, valahol és valamikor (erről több adat nincs, és nem is kell), ahol végtelen szárazság szedi az áldozatait; ahol félő, hogy az Isten is szomjan hal; ahol az az úr, aki vizet tud szerezni. Így hajtja uralma alá a népet Apa (igen, a lírai én apja), aki tud vizet szerezni (hogyan? kiderül az is.), s innen adja el feleségnek ugyanő a leányát, az elbeszélőt. Adott még egy (talán) város is, a lány új lakhelye, benne Leendővel és (talán) annak rokonaival. Hozzátehetnénk, hogy a nem-varjúszerenádi világban őket mind bolondnak neveznénk – de ez mindegy, mert (mint már írtam) Sigmond univerzumában ilyen nézőpont nemigen merül fel.

„Csak” halál és gyilkosság, a szomszéd faluba vízért átjárók üldözése, fegyveres lovasok és farkasok, felégetett házak, és főként – szomjúság és szárazság. Az utolsó oldalakon pedig – hogy az se maradjon hoppon, akinek nem elég pusztán egy démoni világ sodrása egy könyv olvasásakor – csattanó (mondanám: poén, de ez a szó oly idegen a regénytől) ad egy jókora pofont mindannak, ami odáig történt.

Az irodalmat célnak tekintő, s nem csak eszközként használó attitűddel, nagy tehetséggel megírt könyv a Varjúszerenád, mely ugyanakkor nem esik az öncélú mondatidomítás csapdájába.

Sigmond István: Varjúszerenád. Alexandra Kiadó, 2006. 256 oldal, 2499 Ft