Az idén fennállásának immáron 25. (!) évébe lépő, Bajorországból származó zenekar persze korántsem olyan, mint a Radiohead. És közben egy kicsit olyan is. Nemcsak a letagadhatatlan hatás okán és nemcsak a szinte végtelen stiláris sokszínűség egyféle, jól felsimerhető, karakteres zenei világba applikálásában, másban is.

Ugyanis ahogy azok utóbbi lemezének (The King of Limbs) kreatív megtorpanását leszámítva immáron nagyon régóta komoly mértékben felelősek az úgynevezett könnyűzene úgynevezett progressziójáért, pontosan ez a fajta zabolázhatatlan fantázia, ez a folytonos (mégsem öncélú) kísérletező szándék, a bevett zenei zsánerszabályok újraírása, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyása a The Notwist sajátja is.

Hasonló közös vonás a két zenekar közt az igen hosszú, eddig bejárt út. A Wikipédia által (végülis nem ok nélkül) a grunge-metál irányba besorolt első lemez (The Notwist) még a leghalványabban sem sejtette, hogy a zenekar a későbbiekben (elsősorban, de korántsem kizárólag) az elektronika befogadásával milyen hihetetlenül széles spektrumúra terjeszti ki zenei hatásának skáláját.

De ami ennél sokkal fontosabb: a lélek. Mármint távol álljon tőlem valami olcsó érzelgősködés, de hát a lényeg mégis valahol itt keresendő. A The Notwist zenéje ugyanis elsősorban nem a rendkívül magas fokú technikai tudással, nem sokszínűségével és nem is a zeneszerzők jó arány- és slágerérzékével, vagy a megírtak ízléses, stílusos kivitelezésével lopja be magát (fültől lefelé haladva) a szívünkbe. Hogy messzebb ne menjek, elég talán az eddigi legjobban sikerült lemez, a Neon Golden Pick up the Phone című számát meghallgatni. Egyedi színezet, mégis tökéletesen slágeres, hiteles, nem giccses érzelmesség. Hetekre (hónapokra, évekre) megragadó dallam, minden.
 

És akkor el is érkeztünk a friss lemezhez (ideje is volt már, így a cikk egyharmada felé), a frissen megjelent Close to the Glasshoz. Talán nem árt ezúttal a kiadót is megemlíteni, hiszen ez a The Notwist első lemeze a legendás amerikai Sub Popnál. S hogy milyen jókor talált egymásra német kísérleti zenekar és a tengerentúli ikonikus alterkiadó, épp a végeredmény nehezen fogyaszthatósága bizonyítja ékesen.

Nem mintha a zenekar eddigi munkái (még a korábban már említett, talán legslágeresebbre sikerült Neon Goldent is ideértve) oly könnyen engednék közel magukhoz a befogadót, hiszen éppen sajátos, különös zenei világuk szokatlansága és újszerűnek hangzó kevercse miatt mindig idő és többszöri meghallgatás szükségeltetik teljes feldolgozásukhoz, elsőre sosem megy.

Mégis, a Close to the Glass mintha még erre is rátenne egy lapáttal – ha már a kezdetben is csak félig sántító Radiohead-analógiánál maradunk: a The Notwist most éli az Amnesiac-korszakát, engem legalábbis leginkább erre a Radiohead lemezre emlékeztet a klasszikus popdalformula dekonstrukciójának módja, megközelítése, de néha a konkrét zenei megoldások is (a legfülbetűnőbben a Run Run Run című tételben).

De hát van itt minden, amit csak a beazonosító szándékú asszociatív képesség elbír, Björktől a Liarsön és a Sigur Róson át a These New Puritansig mindenféle, általában "haladóként" felcímkézett zenei hatást fellelhetünk.

Ami pedig a nehezen befogadhatóságot illeti: ugyebár azt mondtam, hogy még rá is tettek egy jó lapátnyival, legalábbis a lemeznyitó (nomen est omen) Signals minimalista pittyegését és zajkíséretét hallgatva már pár másodperc után sejthető, hogy a Rihannán és társain nevelkedő pophallgatók nemcsak lemorzsolódnak, mire a dal végetér, hanem egyenesen sikítva menekülnek majd a számukra nehezen értelmezhető audióhullámok elől.

A végére szabályos szerelőműhelyi kattogós-zörgős szonátába torkolló felütés után sem evezünk könnyebb vizekre, a címadó Close to the Glass is egyszerű, karcos zörejképletből bonyolódik összetettebb, tetszetős tétellé. És a lemez még mindig nem ránt be. Persze a leginkább egy utolsókat nyögő, régivágású Macintosh agóniájára emlékeztető, minimál zajszínfóniák anélkül állnak össze harmóniává és (tetszetős zenévé), hogy elsőre ennek bármi jelét is észlelnénk.



A harmadik trekkben (Kong) pedig már meg is érkezik a csali, a Notwist savanykás, szomorkás, de közben épp elég édes árnyalatot is magában rejtő, utánozhatatlan slágeressége. Az érzékeny, melankolikus felütés itt kezd egyszerűbb akkordokban, jól kivehető dallammenetekben feloldódni, a láb önkéntelenül is dobolni kezd, az arcizmok akaratlanul és apró, rejtett félmosolyra húzódnak: ráharaptunk, voilá, be vagyunk rántva.

És innentől már nincs menekvés, a nyakunkba szakad a zenekart működtető, továbbra is kreativitásuk zenitjén üzemelő elmék ravaszul összeszőtt mindenféle ötlete. Egyik erősebb hangulatból eshetünk a másikba, míg szabadon tobzódhatunk a bármiféle kérkedés vagy túlzásba esés nélkül bugyogó zenei megoldásokban, trükkökben, finom gesztusokban. Egészen a Casino szomorkás, enyhe lo-fi hatással megbolondított, akusztikus merengésétől a Lineri éteri, instrumentális pittyegése, sterilsége mögül kikukucskáló, megejtő szépségén át a Seven Hour Drive leginkább a Yo La Tengo számos jó pillanatát idéző, bájosan off-key örömzenei jellegű reszelését sem kifelejtve.

És a felsorolás még folytatható volna. De ez már inkább az olvasó per zenehallgató dolga. Azaz, öröme és kiváltsága. Nyugodt szívvel ajánlom, hogy éljen is vele bátran.