De ez az architektúra, ezek a kertek, ezek a pulóverek, hangsúlyok és árnyalatok nem csak hasonlóak, hanem mélységesen sajátok, az enyémek, a mieink, a Monarchia, a szocializmus és a korábbi évszázadok öröksége.

Ilyen Vilikovskyt olvasni: saját, mert 1200 éve vagyunk összenőve vele; ráadásul a fordító, Garajszki Margit sem tett semmit, amiből külföldi szerzőre gyanakodhatnánk – és a műfordítók tudják, mi munka és figyelem van e mögött a semmi mögött.

A Kutya az úton esszéregény; kockázatos műfaj, lehetne akár fárasztó is vagy akár dögunalom. Az egyszerűen elmesélhető történetre úgy rakódnak rá a beszélő asszociációi irodalomról, nemzetről, testiségről, ahogy a méhecskék vékony lábain lógnak a virágporral töltött tasakok: ha a teher túl nagy, a méhecske leesik, szóval a teremtőnek gondosan kell bánnia az arányokkal. Itt semmi aerodinamikai méricskélést nem érzünk: az idősödő főhős szerelmi kalandja és a szlovák írók groteszk ausztriai vendégszereplésének története könnyen hordja a gondolati kitérőket, ezek néha még segítik is a mesét; vagy ha nem, akkor is tudjuk, hogy mindjárt visszakanyarodunk, és tényleg visszakanyarodunk, és az jó.

Közben pedig hősünk úgy tesz bennünket helyre, hogy neki magának gőze sincs róla, mert a szlovákokról ír – csak éppen magunkra ismerünk.

Egyszerű dolgok ezek: a kommunizmus idején sok volt a kommunista, ahogy nálunk is, most hirtelen sok lett a nemzeti, ahogy nálunk is; a hatalom és az író viszonya akkor is és most is problémás, hősünk a maga részéről belátja, hogy őt is a kommunisták tenyésztették; könnyű és természetes minden, nincsenek kibúvók, pózok, hárítások, ha netán lennének, maga a beszélő buktatja le őket. Ha mégsem, akkor azt is megbocsátjuk, vagy észre sem vesszük, hiszen ő is nagyvonalú. A szlovákok gyarlósága a hős gyarlósága (majdnem azt írtam, hogy Vilikovsky gyarlósága – erős a gyanúnk, hogy életrajzi mozzanatok is játszanak itt), tehát nem túl szigorú, gondolkodik és ironizál a nemzet képtelen konstrukcióján, fanyalog a saját szocializációs bázisát jelentő kultúra meg az irodalom bukásán, de nem haragszik sem a szlovákokra, sem magára, sem a kódváltásra, rezignáltan mosolyog, ezért mi is úgy tudjuk olvasni, hogy nem haragszunk sem a magyarokra, sem magunkra.

Terápia. A gyógyító miliőt talán az is segíti, hogy a nemzeti és hatalmi birkaság csak egy árnyalat az emberi szembesülések hátterén – öregedés, párkapcsolat, halál –; szóval azért néha belesápadunk abba a rezignált mosolyba.