Nagyon nehéz Franzen második regényéről elfogulatlanság nélkül írni. Szeretném mindjárt az elején tisztázni, hogy nagy rajongója vagyok a szerzőnek. A már említett két nagyregényt szinte kívülről fújom, és számoltam a napokat a harmadik itthoni megjelenéséig. Aztán a kezembe vettem, és nem tudtam letenni a könyvet, és nem csak azért, mert kíváncsi voltam. De kezdjük az elején.

A regény a kilencvenes évekbeli Boston környékén fel-felbukkanó titokzatos földrengések sorozata köré épül, melyet egy igazi diszfunkcionális család, Hollandék szemszögéből követhetünk végig. A történet "főhőse" Louis Holland, a huszonéves, mindenből kiábrándult, cinikus és rossz modorú fiatalember, aki nagy örömét leli abban, hogy mindig talál valamit, amin szorongani és depressziózni lehet. Soha semmit nem kapott szüleitől, nem is kért, ezzel szemben nővére, az elkényeztetett Eileen gyerekkoruk óta mindent kizsarol magának. Az apáról, egyetlen hosszabb beszélgetéstől eltekintve, csak annyit tudunk meg, hogy szétfüvezte az agyát (a mai napig ezt teszi), mellesleg történelem professzor egy egyetemen. És végül meg kell említenünk az anyát, Melanie-t, aki hatalmas vagyont örököl rögtön a regény elején, ezzel megadva a kezdő lökést a történetnek.

A Franzentől már jól ismert, rendkívül szövevényes történetszálakat a kisebb-nagyobb erősségű földrengések fogják össze pókhálószerűen, s a háló csücskein két fő motívum néz szembe egymással, az egyház és a tudomány. Ehhez szorosan kapcsolódnak olyan további témák, mint a globalizáció, a materializmus, az Amerikai Álom, a politika, a közép-nyugat, a szex, a hatalom, a diszfunkcionális család, vagy a szuburbia. A történet nem mellőzi a humort, az iróniát és a cinizmust sem. Szerepel benne alternatív rádiócsatorna, drogok, abortuszellenes tüntetések, ízelítőt kapunk a 70-es 80-as évek legendás punk zenekaraiból, de van itt rejtélyes haláleset és persze rengeteg szex is. Sőt, még egy mosómedve gondolataiba is belátást nyerünk néhány oldal erejéig.

Első olvasásra nem egy hasonlóságra lehetünk figyelmesek a szerző mostani és további két regénye között, de ami a legszembetűnőbb, a nyers kritika, ami semmit és senkit nem kímél hatszáz oldalon keresztül. Franzen mindent kritizál, ami valaha Amerika nevéhez kapcsolódott: a kapitalizmust, a materializmust, a pénz és siker hajhászását, a bankokat, a nagyvállalatokat, de ugyanígy a szabadságot, a liberalizmust, az egyházat, a rasszizmust, az abortuszt, a számítógépeket, a tudományt, a nőket, a férfiakat, a családot... és a gyarmatosítást, mely monológ az egyik legfelkavaróbb és legvontatottabb része a könyvnek, de legalábbis kilóg az egyébként amúgy is elég tagolt és néhol már-már rétestésztává nyújtott regényből.

Ugyanis Hollandék zűrzavaros családfája egészen a gyarmatosító időkig nyúlik vissza, és az apa, történelem professzor lévén, minden alkalmat megragad arra, hogy hosszú oldalakon keresztül taglalja a család történetét fiának. Az elkényeztetett nőalakok és kapzsi ’self-made man’-ek révén igen komoly kritika fogalmazódik meg az angol gyarmatosítók ellen, akik lassan és módszeresen kiirtották az indián őslakosságot saját, békés földjükről, és akik korrumpálták a szent földet, melyet egészen máig a világ a szabadság és a lehetőségek hazájának tekint – nem úgy, mint Franzen. A családanya, Melanie nagyapja személyében pedig egy igazi amerikai pátriárkát ismerhetünk meg, akinek életét azonban felülírja korrupt és bosszúálló sógora, aki a szintén a regény középpontjában álló Sweeting-Aldren vegyipari nagyvállalat egyik alapító tagja – így jutunk el nagyjából a földrengések háttérsztorijáig.



És ha már úgyis mindent kritizál, miért pont a katasztrófákkal járó szenzációhajhászást hagyná ki a felsorolásból? Amerika itt is megkapja a magáét; míg a szereplők rendkívül elfoglaltak a saját nyomoruk hangoztatásával, a bostoniaknak nem elég az a néhány közepes erejű rengés, amit kapnak: "... még hetekig szinte kitapintható volt, hogy a város mennyire csalódott a földben, melyen állt. Természetesen senki sem arra vágyott, hogy őt személy szerint agyonnyomják a lezuhant gerendák, vagy hogy a szeme láttára égjen le a háza, de azon a tavaszon a Természet néhány napig eljátszadozott a várossal, és felajzotta az emberek várakozásait, akik titokban szinte már reménykedtek benne, hogy lesznek majd plasztiklepedőkkel letakart hullák a tévéhíradókban, és vidámparki élményekben lesz majd részük, amikor majd dülöngélve tántorognak a nappalijukban, és Bostonban is olyan lesz, mint Kaliforniában, és jó nagy számokra számítottak. Száz halott már valami lett volna. Ezer meg aztán egyenesen történelmi esemény." (279.o.)

A könyv számomra egyetlen alaposan kibontott karaktere Renée, a harmincéves harvardi szeizmológus, aki egy személyben testesíti meg a regény központi témáját. A kutatónő választásra kényszerítve érzi magát a tudományos karrier és az anyaság között, hol egyik, hol a másik sztereotípia felé húzva, ezzel teljes boldogtanságba hajszolva magát ("Menekült a gyűlöletes sztereotip nőalakok elől, és csak a tétovasága mentette meg attól, hogy beletörődjön, ő tulajdonképpen saját magát utálja." 301.o.). Nem meglepő tehát, hogy pont őt találja meg Philip Stites tiszteletes és abortuszellenes csoportosulása, akik aztán majdnem a nő vesztét okozzák. A tiszteletes és Renée vitája (abortusz VS gyermekvállalás, tudomány VS vallás) a könyv egyik legerőteljesebb párbeszéde, és olyan alapvető témákra fókuszál, mint az emberi boldogság, a materializmus, vagy a hit ereje. Franzen meglepően sokat foglalkozik a nőiség témájával, például oldalakon keresztül taglalja, hogy a nők természetüknél fogva mindig rosszabbul járnak a végén, bármiről is legyen szó, és ezt a regény többi karaktere is bebizonyítja – kivéve maga Louis, aki mindenáron azt akarja bebeszélni mindenkinek, köztük saját magának is, hogy az ő bőrében élni a világon a legeslegrosszabb. Az igazság pedig valami olyasmi, hogy Franzen karaktereinek általában minden nagyon rossz. Persze az is lehet, hogy ez csak egy csapda, hogy a férfiakra terelje az olvasó figyelmét.
 
Természetesen nem maradunk szerelmi szál nélkül, és szerencsére pont a két legérdekesebb karakter kapcsolatát követhetjük nyomon. Louis és Renée románca csöppet se mondható boldognak, és nincs híján titkoknak sem (az egyik legnagyobb kérdésre még a regényt elolvasva sem kapunk kielégítő választ, csupán néhány elejtett célzást). Hol a testiség, hol a bűntudat vagy féltékenység kap nagyobb hangsúlyt, de az biztos, hogy a szexuális aktusok leírásai, párhuzamba állítva a földrengésekkel külön tanulmányt érdemelnének.

A múlt és jelen darabkáiból, régi újságcikkekből, titokzatos szerelmi szálakból és tudományos munkákból csakis a regény legvégére rakhatjuk össze a kirakóst, itt mindennek köze van egymáshoz, ami Franzen zseniális elméjét dicséri, és amit láthattunk már a Szabadságban és a Javításokban is. Mindezek ellenére nekem mégse állt össze teljesen a történet, nem volt kerek egész, és egyáltalán nem váltott ki fele olyan erős érzelmeket sem, mint a szeizmikus földmozgások. Átfúrva magam a vaskos regényen, végig azt a mélységet vártam, ami a másik két regényből nem hiányzott, ám a nehezen beinduló történet, egy-két pont kivételével nem ért össze, nem hozott magával katarzist. Aki ismeri Franzen stílusát, tudja, hogy szeret végtelenül részletes fejtegetésekbe bocsátkozni és párhuzamot vonni valamilyen tudományág és a család vagy Amerika között. Ez a szerkezet itt is működhetne, ha nem lenne ennyire darabos a történet, viszont végig olyan érzésem volt, mintha éppen csak belekezdett volna a karakterek kibontásába, de nem ért célba, sőt. Itt van például az anya, vagy Lauren karaktere, akikben nem kevés fantázia lenne, ha ki lenne bontva a személyiségük. Így azonban kapunk egy csipetnyi őrületet, de nem tudjuk, mit akar vele a szerző. Franzen mondatai kegyetlenül pontosak, és több mint fele arányban be is találnak ("–Azt akarod, hogy szégyenkezzem? –Azt! Azt!" 191.o.), de valahogy nem állnak össze kerek egésszé.

A regény végén persze ellágyul az olvasó: egy apokaliptikus látomással mi mást is kezdhetne az ember. Lehet azt mondani, hogy a Sweeting-Aldren vegyipari nagyvállalat Amerika metaforája, ami hatalmas robajjal dől össze a legnagyobb erejű földrengéstől, vagy, hogy az időközben felnőtté váló(?), de teljesen lepusztult Louis bűntudata és nosztalgiája a fiatalkora felé nosztalgia egy kevésbé korrupt, emberségesebb Amerika iránt. De mintha Franzen maga is itt értette volna meg, hogy ez már egy másik Amerika, ahol a pénz és a hatalom mindennél fontosabb, és ahol a család és az emberi kapcsolatok szinte semennyit nem számítanak. Erre a korrupt és felszínes álomra építhette a Szabadságot, ami – a szerkezeti hasonlóság mellett – sok szempontból az Erős rengés érettebb és jóval kiforrottabb változata. Ez persze nem jelenti azt, hogy Franzen második regénye egy könnyed, nyári olvasmány. Nyugodtan próbálkozzon vele mindenki, akinek tetszik a szerző stílusa, csak egy kicsivel kevesebb bőgésre számítson a végén.