A két hős tavalyi felbukkanásai közül azonban nemcsak hogy a filmvásznon teljesített jobban a sárga-vörös bádogember, hanem a képregények terén is. A ponyvás egyszerűséggel csak Gyilkológépre keresztelt Vasember kötet (Iron Man #7–12) a tavalyi Marvel+-ban megjelent két Vasember-füzet (Iron Man #13–14) közvetlen előzménye.

A Gyilkológép jelenti a Knauf írópáros (apa és fia) debütálását, ami szórakoztató képregénysorozatként és a polgárháborúra való alapozásként ugyan tökéletesen megállja a helyét, az alkotópáros későbbi munkáihoz képest azonban mégsem több puszta bemelegítésnél. A történet közvetlenül  az Extremis (Iron Man #1–6) után veszi fel a fonalat, ahol is a mainstream képregényes világban fenegyereknek számító Warren Ellis felfrissítette a főhős eredettörténetét, bevezetett mellé néhány új mellékszereplőt, és úgy mellékesen újradefiniálta Vasember helyét a Marvel univerzumban. Innen nem könnyű folytatni, és Knaufék nem is próbálkoznak versenyezni az Extremis sajátos hangvételével – ami a klasszikus világmegmentősdi akciókat a karakter élveboncolásának árnyékában harmadrangú részletekké degradálja.

Helyette a jól bevált thrillersablonokkal építik tovább Vasember történetét, akit ezúttal – a sorozat történetében egyébként nem először – azzal vádolnak meg, hogy szabadidejében önkényes igazságosztót játszik, és gyanús politikai vezetőket gyilkolászgat. A feltételezett pálfordulásnak ugyancsak az Extremis képzi az alapját, ahol a hős – a sorozat történetében ugyancsak nem először – minden korábbinál nagyobb sérülést szenvedett, amiből csak az épp aktuálisnak számító, úttörő technológiának (jelesül az Extremisnek) köszönhetően menekült meg. A Gyilkológép arról szól, hogy a minden korábbinál nagyobb (fizikai) erő miként hat a hősre, és minderre hogyan reagál a környezete, illetve hogy mindebből hogyan kovácsol előnyt az épp aktuális ellenlábas, aki gyilkos fegyverként használja a Vasember-páncélt, és alkotója, Tony ellen fordítja azt.

A Vasember-történetek esszenciáját viszont ember és gép viszonya csak másodsorban szolgáltatja (az Extremis ebben a tekintetben is mérföldkő), a sorozat – minthogy ez egyébként is sokkal hétköznapibb téma, s mint olyannak, tökéletes helye van a "Marvel-szappanopera" világában –, sokkal gyakrabban szól az ember és a hatalom visszás viszonyáról. A felelősség terhe már korábban is megroppantotta a címszereplőt, elég a sorozatot a 80-as években átszövő alkoholizmusra, a múlt bűneiért való folytonos önmarcangolásra vagy a főhős gyakran előbukkanó arroganciájára gondolni, amikor saját esze és ereje jogán mások fölé helyezi magát – és ezáltal el is határolódik. Ezek a momentumok újabb azonosulási pontként szolgálnak az olvasónak, hiszen a felelősségvállalás és a magány témái a mindennapjaink részeit képzik.
A karakterhez kapcsolódó kérdésköröket a Gyilkológép azonban csak felszínesen érinti, ha fel is teszi őket, különösebben nem mélyül el bennük, ugyanakkor Knaufék remek arányérzékkel csepegtetik az akciót, és dinamikus párbeszédeket adnak a szereplők szájába – ez is előrevetíti, hogy az írópáros milyen erőset tud alkotni, ha nem két esemény között kell írniuk egy átvezetést (jelesül egyszerre folytatni az Extremist és bekapcsolódni a küszöbön álló Polgárháborúba), hanem saját ötleteiket valósíthatják meg.

Hogy miért nem a fent említett, a Polgárháború és a Titkos Invázió közötti szakasz jelent meg itthon, annak némiképp egyszerű oka van: túl hosszú, nem fér bele egy kötetbe. Márpedig a Vasember-kötet egyszeri megjelenésre volt tervezve (talán majd a Marvel+ lapjain folytatódik egyszer), nem lesz belőle folytatásos sorozat, mint a Fenegyerekből. Azon rágódni azonban, hogy miért ez és miért nem az, szinte fölösleges, de az Extremis kihagyása fölött mégsem olyan könnyű szemet hunyni – még ha a Gyilkológép egy összefoglalóval is segíti a tájékozódást, akkor sem. Nem baj, talán majd egyszer, szintén a Marvel+-ban.

Vasember ugyanis idén csak azért kapott külön kötetet, mert a Marvel+ba már nem fért be, mivel a helyét olyan képregények töltötték ki, mint a She-Hulk, az Astonishing X-Men vagy az Astonishing Thor – melyek közül most a legutóbbin van a sor. Amilyen remek azonban az Astonishing X-Men, annyira felejthető az 5 részes Astonishing Thor (az X-Mennel szemben ez nem egy sorozat, csak egy kerek mini).

Thor éppen New York utcái felett lebeg nagy magányosságban, és azon mélázik, hogy milyen gőgös is volt fiatalon, amikor Asgard szivárványhídjának egykori őre (tudni illik nem is olyan rég, a város a lakosságával együtt elpusztult) magához hívatta, hogy egy titokzatos veszedelemre hívja fel a kötelességtudó északi istenség figyelmét. A veszedelem pedig érkezik is, két bolygó formájában. A sztori nem indul rosszul, sőt, az első két epizódzáró cliffhanger még teljes lelkesedést idézve elő, képes sarkallni a folytatásra, a harmadik azonban már előrevetíti a röhejes lezárást. Itt nem csak arról van szó, hogy két, tudattal rendelkező bolygó epikus harca leginkább egy biliárdjátszmára emlékeztet – így összecsapásuk még a valóstól elrugaszkodó fantasy-keretek között is nevetséges –, hanem hogy ebben a szituációban, illetve a vele szoros összefüggésben álló szerelmi szálon keresztül milyen ügyetlenül (és giccsesen) domborítják ki a főhős "eszmeiségét".
A Marvel+ 2012-es indulásakor alapvetően két célt fogalmazott meg, melyek közül az első – miszerint színvonalas, jó történetek jelenjenek meg itthon – természetes igénynek nevezhető, a második azonban – miszerint a magyar olvasók is megismerkedhessenek a Marvel szerteágazó világával – inkább csak dicséretes, mintsem magától értetődő. Két év után egyre inkább úgy tűnik, hogy – a jelenlegi lehetőségek fényében legalábbis  – a színes paletta helyett érdemesebb volna ráállni a hosszabb, egybefüggő történetekre – mint ahogy az idén az X-Mennel is történt.

Egyrészt a szórakoztató sorozatokból kiragadott, inkább ízelítő jellegű, semmint teljes értékű megjelenések inkább csak hiányérzetet szülnek (Hulk, Deadpool), másfelől számos kitűnő sorozat marad ki, pusztán terjedelmi korlátok miatt. Sokkal szívesebben olvasnám egy-két-három éven keresztül a Vasember-kötet előzményeit és folytatását, vagy a Hihetetlen Pókembert is jegyző Straczynski Thor-sorozatát, mint ezt a hossza miatt ideális, de egyébként felesleges Thor-kalandot – főleg ha mindezt annak tükrében nézem, hogy ez lett a karakter első önálló Magyarországi megjelenése, ami nem kis szó.