Talán ennél az izgalmas, előremutató útnál is fontosabb, hogy Tengely Gábor rendezésében egy olyan előadás jött létre, amelyben a drámai szövegből egyenesen következik a bábszínházi gondolkodás, melyben a mozgató és a mozgatott "létszintek" egymásba fonódásából adódik a műfaj. Az iglic és holdudvarába tartozó, az angolszász mese- és mítoszvilágból ismert lények valamiféle gonosz játékszerűséget űznek a párhuzamos világgal: hol csak belepiszkálnak a történésekbe, manipulálgatják kicsit a szerencsétlen járókelőket, hol egészen elfoglalják az emberi világot, és a testeket üres vázként, műanyag babaként rángatják kedvük szerint.

A tündér- (boszorkány-, lidérc-)világ számos lénye egy kis többlettel jelenik meg: a testükhöz szervesen illesztett, bábszerűen használt vagy mozgatott plusz részek vagy éppen torzulások emelik ki őket az embervilágban játszódó tömegjelenetekből. A nézőnek az az állandó érzése, hogy egy véletlenszerű fókuszálás következménye csak a főszereplők kiválasztása. A főszereplőtrión kívül (azaz: az iglic, aki szeretetéhségében keseríti meg a testvérpár, Josie és Lily életét) állandóan jelen van egy (vagy sok) érdekes alak, akinek sorsába gyors belátást biztosít a rendezés, majd egyből továbbtereli a tekintetet, megosztja vagy a főszereplőkre koncentrálja azt. A felépített világ, melyben a mozgás nem áll meg, nem hagy pihenőt, masszasűrűnek mutatkozik. A nézőnek az az érzése, hogy élőbb, összetettebb, érdekesebb a tapasztalt, földi világnál.

Az egymásra épülő két szféra hangyabolynak tűnik: a Játéktér körszínpadára húzott spirális fémvázon állandó mozgásban vannak a szereplők, gyakran mindenki jelen van. A figurák mint átlag emberek és mint átlag ártó szellemek is megjelennek. Ebből a szempontból hasonló szerepet visznek a két párhuzamos világban, egyszerre súlytalan és figyelemreméltó a pozíciójuk. A tündérek és emberek világában kiegyensúlyozott az arány a tündér- és az embervilág fő- és mellékszereplői között. Az iglic éppúgy hangsúlytalan, "véletlen" főszereplőként értelmezhető, mint Josie és Lily, a darab emberfőszereplői. Mellettük emberek és tündérek átlagos, "utcai" kavalkádja látható. A kislányok, az öreg hölgy, a hajléktalan, az énekesnő éppúgy típusfigurákként értelmezhetőek az előadásban, mint a magyar szemmel ismeretlen meseszereplők. Talán ezért is bizonyul jó választásnak megtartani az angolszász mondavilág szereplőit a maguk eredetiségében. Nem lehet feltételezni, hogy a közönség különösebb előismerettel rendelkezik bármelyik lényről, akár a felismerés szintjén. Így egyik szereplő sem emelkedik ki "előzetesen" a többi közül, nincs előzetesen feltételezett hierarchia sem a lények között. A magyar néző ezen a szinten általában csak abból építkezhet, amit lát, érdeklődését az kelti fel, amit megfigyelhet, ami nagyobb teret ad a rendező eléképzelésének.

Egyaránt képesek vagyunk kötődni emberi és nem emberi szereplőkhöz. Mert bár a tündérvilág ijesztőnek hat, a lények megjelenése felnagyított vágyaiknak megfelelően "türemkedik ki" az emberi formából, csiszolt jellemábrázolás is áthatja a színészi játékot: a szereplők "véletlenszerű" felvonulását és tömeges megjelenését ellensúlyozza történeteik következetes végigvitele, állandó megmutatása. Paradoxon, hogy a néző, bár nyilvánvalóan az "ártatlan" emberek oldalához tartozik, mégis könnyen képes belehelyzkedni az "ellenség" világába, szemet hunyni az ártó szellemek az emberi világot célzó rontó cselekedetei felett. A Marmelák vagy a Vascsontú Vérmumus gonoszkodásai talán a humor miatt, talán a karakterek felépített volta miatt sem tűnnek megbocsáthatatlannak. A néző hamar azon kaphatja magát, hogy gyerekcsínyt vagy freudi motivációkat feltételez olyan tettek mögött, mint a vérszívás vagy a gyereksütögetés.

Inkább csintalanságnak tűnik a sok gyermekiesen kiélt ösztön: nem mondhatni, hogy létszükségből, inkább csak szórakozásból (nem éhségből, csak nassolási vágyból) kergetik az átlagembereket, csak idő nélküli világuk unalmát elűzendő csábítják el, rontják meg, rabolják el, kísértik és ijesztgetik őket.

Nem tudjuk utálni a Josie és Lily után vágyódó, zsarnok iglicet sem, még ha tönkre is teszi Josiék életét. A Börcsök Enikő iglicét néhol nagyon finoman megidéző, Pelsőczy Réka által alakított iglic a szeretetéhséget állítja a középpontba, a vágyat a mély érzelmek iránt. Az iglic nem vezetője a szellemseregnek, inkább csak alkalmi agitátora, akinek pillanatnyi ideig sikerül magánál tartania a vezetést – ám ebben a szituációban is állandóan kikandikál az eredeti motiváció, a szeretet kicsikarása. A gyerekek elvétele, a friss kapcsolat hamvába halasztása vagy akár Lily és Josie elválasztási kísérlete is azt a célt szolgálja, hogy egyedüliként ő maradjon a kiválasztott ember életében. Az emberi testekbe való bebújásai is ezt a célt szolgálják. Az embereket nemcsak játékként, de terápiás eszközként is használja, testüket, hangjukat irányítva a valódi vágyait mondja ki: ölelést, csókot, simogatást, szeretetet kér, követel kiválasztottjaitól.

Önmaga megértetésének vágya (a kapcsolat létrehozásának vágya) azonban akkor is nyilvánvaló, amikor nincs senki más a színen: az iglic halandzsanyelvét, akárcsak tetteit és motivációit, lehet érteni, hiszen csak tulajdonságait tekintve más, működése kiismerhető. Ismerős az erős gesztikuláció is, mellyel erőszakosan próbálja megértetni magát.

Pálos Hanna és Borbély Alexandra a lányok szerepében precízen formálják nyilvánvalóvá, mégis életszerűen véletlenné azt, hogy az iglic pont őket választotta. A lányok képesek nagy érzelmekre, nagy szeretetre: egymásért mindketten feláldozzák magukat – mégis megmaradnak az átlagember szerepében, sőt szürkeségében.

Az iglicben nem látunk hősöket, csak esendő és sajnálandó emberi és szellemlényeket, akik a maguk lehetőségeihez képest élik ki érzelmeiket. Az emberek esetében ez talán egy ölelés, egy csók vagy könnyek, az ártószellemekében ez a megfojtás, a megevés vagy éppen a Londonra eresztett árvíz.

Caryl Churchill: Az iglic

Fordító: Hamvai Kornél

Az iglic: Pelsőczy Réka
Josie: Borbély Alexandra
Lily: Pálos Hanna
Öregasszony, Néni, Banya: Blasek Gyöngyi
Kiszőce Bubus: Hoffer Károly
Járókelő: Horkay Barnabás, Varga Lili
Egyik kislány, Zápfog Janka: Spiegl Anna
Másik kislány, Lily kisbabája: Tóth Anita
Hajléktalan, Vascsontú vérmumus: Hannus Zoltán
Pincér, Manó, Vascsontú Vérmumus: Kemény István
Amerikai nő, Páva: Pallai Mara
Férfi, Vízilulu, Fekete tündér: Ács Norbert
Marie, Zöldruhás hölgy, Szurtos Panna: Karádi Borbála
Ember kendővel és vödörrel, Fekete kutya: Tatai Zsolt

Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Tihanyi Ildi
Bábok: Tihanyi Ildi
Zene: Kákonyi Árpád
Dramaturg: Gimesi Dóra
Koreográfus: Fejes Kitty
Asszisztens: Rigó Anna

Rendező: Tengely Gábor

A Katona József Színház és a Budapest Bábszínház közös előadása.

Bemutató: 2013. október 18.
Budapest Bábszínház

Fotók forrása: port.hu, szerző: Puskel Zsolt