Dmitry Glukhovsky igazi showman, ugyanakkor outsider figura, egy magát tudatosan kívülállóként pozicionáló író, fogalmazza meg Turi Márton saját benyomásait a nemrég Magyarországon járt szerzőről. M. Nagy Miklós, a beszélgetés másik meghívott vendége szerint Glukhovsky egy nagy gyerek, aki nem is tartja magát igazán sci-fi írónak, hiszen ő a nagy orosz író szerepére áhítozik, valamint a Nobel-díjra és hollywoodi sikerre. Ugyanakkor fontos róla tudni, hogy szembemegy a trendekkel, nem károkozásként értelmezi, ha az internetről szabadon letölthetők a szövegei, szerinte ez egyfajta reklám, hiszen akadnak majd olyan olvasók is, akik ennek következtében akarják könyv formában is birtokolni a regényeket.

Határfeszegető szerzőnek számít Dmitrij Glukhovsky, legalábbis a házigazda, Sepsi László szerint. Ebből a felvetésből kiindulva Turi Márton úgy véli, az orosz szerző művei túlmutatnak az aktuális szórakoztatáson, felmerülnek bennük a konyhafilozofálgatásnál mélyebb rétegek is, noha persze ezek azért megmaradnak a kvázi-bölcseleti kérdések  szintjén. Ebben Turi egyébként Viktor Pelevin hatását is látja a Glukhovsky-szövegekben. M. Nagy Miklós onnan közelít, hogy a nagy fantáziájú szerzőben (szokták ezért az orosz Stephen Kingnek is tartani) van valami nagyon hagyományosan oroszos.  Érdekes az, ahogyan a nagy klasszikus orosz mitologémákat feldogozza, például az orosz ember halhatatlanság iránti vágyát: nézzük meg, mi van, ha tényleg megvalósul. Turi Márton is úgy gondolja, hogy Glukhovsky regényeiben alapvetően az utópiák válnak antiutópiává, s bár sok mindenben szeretné jelezni, hogy ő egy nemzetközi sztár, mégis sajátosan orosz szerzővé teszi, hogy sajátosan orosz utópiákkal lép párbeszédbe. Hogy történetei a jövőben játszódnak, az csak látszólagos, Oroszország jövője tulajdonképpen saját (sötét) múltja. Sajátos ebben az is, ahogy például a Metro 2033 naiv főhőse hogyan konfrontálódik olyan, általa nem ismert eszmékkel, mint a feltámadás mítosza vagy éppen a kommunizmus. Érdekes, ahogy ez a szereplő aztán mindig rámutat ezeknek az eszméknek a fonákságaira.

Sepsi a műfaji szabályokkal szembeni ironikus távolságtartásra hívja fel a figyelmet, és a paródia és szatíra felé elmozdulásról beszél. Ebből a szempontból kérdéses, hogy a regények olvasásához milyen mértékben kell háttértudás az orosz közéleti helyzetről, illetve hogy mennyire határozza meg ez a kontextus a szövegek értelmezési lehetőségeit. M. Nagy Miklós szerint nagyon is átpolitizált a kortárs orosz irodalom, és nem csak a sci-fi szerzőket foglalkoztatja, hogy mi lesz a Putyin-korszak után. A posztapokaliptikus világkép mint kiindulási pont nem egyszerűen egy elvont fikció, irodalmi játszadozás, a Szovjetunió felbomlását valóban így élték meg az emberek, és ez a világkép vetül ki a közgondolkozásban a "mi lesz Putyin után" kérdésére is. Glukhovsky a Metro 2033-ban még nem annyira, a nemrég magyarul is megjelent Orosz népellenes mesékben sokkal bátrabban reflektál a politika alakulására.

A nagyon szerteágazó, sokféle témát érintő  beszélgetésben szó esett még a metróban mai napig látható Sztálin-idézetről, a kommunizmusért rajongó szép, fiatal írónőről, Fukuyama és Huntington elméleteiről, illetve egy a hallgatóság részéről felmerülő kérdés révén az űrkutatás, mint téma hiányáról a kortárs orosz sci-fi irodalomban. Abból az aspektusból ugyanis, hogy mennyire fontos volt a huszadik század második felében az űrkutatás, különös, hogy ennek nyomaira nem igazán bukkanhatunk a történetekben. Úgy tűnik, az oroszok manapság már nem az űrbe, hanem a föld alá mennek, s kevésbé vonzzák őket a távoli, ismeretlen civilizációk, mint saját életük mindennapi jelenségeinek ábrázolása akár disztópiákban megfogalmava is.