Nincs mese, el kell ismerni, az eredmény hibátlan.
 
Mert függetlenül attól, hogy milyennek gondoljuk az eredetit, vagy mit gondolunk a tisztelgőkről, a két énekes hangja egyszerűen tökéletesen és teljes természetességgel egészíti ki egymást; annyira, hogy azon még a Phil Everly-t megéneklő Norah Jones is meglepődött.
 
A legenda szerint hőseink először 2005-ben, a 47. Grammy díjátadón találkoztak, amikor többedmagukkal elhaknizták a Beatles Across the Universe-ét.

 
Aztán telt-múlt az idő, a Green Day pedig egyre csak zuhant bele a középszerűségbe (ezt többször is megírtuk), kellett hát valami, a punk-vonalon túl, valami új, valami, ami, ha nem is az egész együttest, de legalább az értelmi szerzőt kirántja a mélyből.
 
Hát a Foreverly-vel tényleg teljesen új arcát mutatja Billie Joe, az albumot promótáló videókban kedves, mosolyog, előzékeny, figyelmes, érzelmes és még értelmesen is beszél, ott ülnek egymás mellett egy kellemes brooklyni étteremben és sztoriznak, óvatosan flörtölnek. Íme.



De Norah Jones-nak sem volt eddig egyértelmű jóbarátja az a country-s, folkos, rockabilly-s (norahbillie – mondja a szóviccekbe egészen belelendülő Billie Joe a fenti interjú második részében) cucc, amit az Everly Brothers testesít meg, s ami oly sok együttesre volt hatással, hogy észre se vettük.

Közben meg mi lett volna velünk a Bye Bye Love és a Wake Up Little Susie fülbemászó dallama nélkül (bár mindkettő feldolgozás, és mindkettő a Simon and Garfunkel duó továbbdolgozásával lett igazán ismert)?
 
Hát megmondom: nem lett volna korai Beatles és Beach Boys, de kimaradt volna a Rolling Stones Mother’s Little Helper refrénje is, sőt, talán Simon and Garfunkel-ünk és The Last Shadow Puppets-ünk sem lenne.



És most itt vannak ők ketten, hogy megmutassák, mennyire releváns még mindig az Everly Brothers zenéje és szövege, és hát azért ne legyünk naivak, nyilván az sem utolsó szempont, hogy megmutassák, ők maguk mennyire relevánsak.

Már a kizárólag feldolgozásokat tartalmazó eredeti album dallamvilága is a cukiság birodalmába vezet minket, a (meta)feldolgozásban a hangszerelést, ha lehet még cukibbra vették: a Foreverly-ben van orgona, bendzsó, tangóharmonika, mandolin, zongara, aminek köszönhetően a lemez színesebb és izgalmasabb. És akkor ott van még a férfi-nő duett adta izgalom és feszültség - pláne, hogy Jones énekli a mélyebb szólamot -, a sok csilingelés és báj.



Egészen addig azt hihetnénk, hogy egy igazi karácsonyi kiadvánnyal van dolgunk, amíg véletlenül fel nem figyelünk már rögtön az első dalban (Roving Gambler) egy kiadós gyilkosságra (ami mellesleg az eredetiben nincs is benne).

Aztán egyre csak zuhanunk bele az 50-es évek végi Amerika horrorjába: van itt először is egy visszafordíthatatlan szakítás (Long Time Gone), ami még semmi a később hallható tartalmakhoz képest. 

A Lightning Express már összetettebb probléma. Merthogy a kisfiúnak nincs jegye a vonaton, ez önmagában kellemetlen. Hogy jön a kalauz, az pláne. Viszont amikor hősünk nekiáll magyarázkodni, az simán bekerülhetne a legjobb bliccelési kifogások közé. Kivéve persze, ha igazat mond, és tényleg halálosan beteg anyukájához indul. Dilemma és gyász a javából.

Aztán a Silver Haired Daddy Of Mine után - amiben a gyerek az apját bünteti anyja halála miatt, majd amikor megénekli álságos bűntudatát, már küldené is még élő apját anyja mellé - mi sem természetesebb, mint egy apai tanácsra elkövetett kegyetlen, hidegvérű gyilkosság és a vele járó bűnhődés a Down In The Willow Garden-ban - ez talán a legdurvább dal, amit valaha hallottam. 



A kissé unalmas Who's Gonna Shoe Your Pretty Little Feet? alatt szinte fellélegezhet a hallgató. Itt csak egy viszonylag progresszív családstruktúra kontúrjai rajzolódnak ki, a passzív agresszió könnyedén tetten érhető a furcsán szerető család működésmódjában, az ebből eredő abúzus és incesztus detektálása viszont már szociális érzékenységet feltételez.



Aztán az album felén túl - szerencsére csak egy szám erejéig - mintha valami törés állna be a tematikában. Jön ugyanis az Oh So Many Years, ami az egyetlen olyan szám, amiben a dallam és a szöveg szinkronban vannak. Egy egyszerű, be nem teljesülő, vágyakozó-szerelmes track ez, semmi több.

A Barbara Allen szerencsére visszavisz minket a már egész otthonos szerelem-halál-bűntudat háromszögbe, hogy aztán újra megmerítkezhessünk az igazságtalanság és a szociohorror feneketlen tengerében.



A Rockin' Alone (In An Old Rockin' Chair) még csak összehozná az árvaház gyermekeit egy idős, rozoga, magányos nénivel, a Norah Jones által dominált I'm Here to Get My Baby Out of Jail viszont már maga a pokol: özvegy anyuka lelki tusája ez a börtönőrrel, hogy még egyszer láthassa fiát. Az eddigiek fényében meglepő aligha lesz, hogy az anyuka a viszontlátásba bele is hal.

Az utolsó két szám újra könnyedebb tematikájú, de ez persze csak relatív, mert azért a Kentucky és a Put My Little Shoes Away is elég deprimáló. Előbbiben az Everly fiúk és így Armstrong és Jones is alig várják, hogy e remek észak-keleti állam lankáin térhessenek örök nyugovóra, utóbbi pedig első hallásra egy búcsú a szeretett anyától és a gyerekkortól, valójában azonban az élettől és az albumtól.

Van itt tehát minden, ami a velőbe hat, ami fáj, amit a dallam alapján nem várnánk sem a kedves mosolyú fivérektől, de a feldolgozó duótól sem.

Ide nekem a szerelmes Slipknotot a báránybőrbe bújt farkasok helyett!