A 12 év rabszolgaság az afro-amerikai hegedűművész, Solomon Northup  igaz története, aki New Yorkban élt szabad, iskolázott emberként feleségével és két gyermekével, mígnem rabszolgakereskedő emberrablók csapdába csalták és hamis személyazonossággal eladták Délen. McQueen harmadik nagyjátékfilmje alkalmával is “hősfilmet", fikciós biopicet rendezett, azaz nem a történet, hanem egy karakter érdekli, aki egyszerre hiteles és rendkívüli. A Chiwetel Ejiofor alakította Northup mint főhős ellentéte a leghíresebb rabszolga-filmekben megszokott férfikaraktereknek. A The Legend of Nigger Charley és a Mandingo exploitation-hősökkel, macsó izomkolosszusokkal operáltak, a Django elszabadul hőse pedig underdog, Dávid egy seregnyi fehér Góliát ellen, akinek mesébe illő karrierjét egy külhoni fehér mentor, egy apa-figura egyengeti. Ezzel szemben Northup művész és értelmiségi; western- és akciófilm-narratíva helyett pedig emberrablás témájú, "tévedés áldozata" thriller a zsáner. Börtönfilmnek is nevezhető, ahol Northup politikai fogoly, ez szerzői motívum McQueen életművében, elég az IRA vezető Bobby Sandsről szóló Éhség című debüt-filmjére gondolni.



A 12 év rabszolgaság premisszája erős műfajiságot ígér, a túlélőthriller zsánerébe is sorolható, hisz a főhősnek konkrét célja van: megszökni Délről és újraegyesülni a családjával, míg Sands passzív protesztet, éhségsztrájkot választott, A szégyentelen hőse, a szexmániás Brandon pedig egy nehezebben megfogható és legyőzhető belső démonnal harcolt. Aki viszont zsánerfilmes attrakciókat vár a filmtől, csalódik, McQueen realitás-igénnyel dolgozott ezúttal is. A rabszolga-exploitation filmek hőseivel könnyű volt azonosulni, Northup értelmiségi és művész volta viszont megnehezíti, hogy a nagyközönség magáénak érezze, hisz olyat tud, amit ők nem.


 

A karakterek erkölcsileg nem fekete-fehérek, a rabszolgák és a rabszolgatartók közt egyaránt vannak rossz (pl. Paul Dano mániákus rabszolgahajcsára) és jó szándékú karakterek (Benedicht Cumberbatch arisztokratája), de Délen az előbbiek jelentik a normát. McQueen olyan karakereket is felmutat, akik rendre kimaradnak az ilyen témájú műfajfilmekből, mert szabályt erősítő kivételek, ezzel összezavarják a nézőt. Van például ültetvényes, aki feleségül vesz és felszabadít egy fekete nőt, aki viszont ugyanúgy beilleszkedik a rendszerbe, csak immár őt szolgálják. McQueen fő antagonistája, a mélyen vallásos és alkoholista, de főleg erőszakos és rasszista Edwin Epps (Michael Fassbender) szívesebben múlatja az idejét a fekete Patsey-vel, mint bigott és frigid feleségével.

McQueen immár harmadjára dolgozik az ezúttal is remeklő Fassbenderrel, aki újfent  antagonistát (de legalábbis antihőst) alakít. Mániákus, de komplex jellem, ahogy Sands vagy Brandon. Calvin Candie, a Django elszabadul antagonistája fényűző, boldog életet élt rabszolgái kihasználásával, emiatt volt katartikus a néző számára, amikor Django megütközött vele, míg Epps gyapotföldjét kártevő bogarak lepik el, és pusztítják a termést. “Ne hozzatok rá bibliai csapást!" – így engedi útjára rabszolgáit, amikor arra kényszerül, hogy bérbe adja őket egy másik földesúrnak.

Tarantinónál a rabszolgatartás kéjenc szadizmus, McQueen-nél viszont elavult, kontraproduktív, retrográd szokás, senki nem nyer vele. A direktor már első képeivel leszögezi, hogy nem iparosnak szegődött, stílusa a régi: kidolgozott, realistán alulvilágított totálokat, hosszú snitteket használ, melyekben a rabszolga-élet szegmenseit mutatja be szuggesztíven, precíz, dokumentarista részletességgel. Terence Malicket idéző meditatív, lírai stílusban árbázolja a Mélydél természeti szépségét (amiben Hans Zimmer zeneszerző van segítségére), melyet a rabszolgaság filmen ritkán látható barbarizmusával ellenpontoz, ezzel objektív képet adva a polgárháború előtti Délről, szemben azzal a romantikus, nosztalgikus, meseszerű ábrázolásmóddal, amit az Elfújta a szél képviselt.



Úgy tűnhet, a rasszizmuson alapuló rabszolgaság rémét is elfújta a szél, miközben még mindig hátránnyal indul a nagyközönség előtt az olyan film, aminek fekete színész a főhőse (akit nem Denzel Washingtonnak vagy Will Smith-nek hívnak), azaz az afro-amerikaiak még mindig jelentősen alulreprezentáltak a tömegfilmben. A 12 év rabszolgaságnak készültek olyan plakátjai, melyeken Ejiofort egész alakos totálban, profilból, az egyik alsó sarokban látjuk, ellenben a film fehér sztárjai középre komponált szuperközelit kaptak az arcukról, ami Fassbender esetében jogos, de a filmben csak percekre feltűnő Brad Pittnél már nem. A filmet producerként jegyző Pitt bedobja magát színészként is, ezzel mintegy azt deklarálva, hogy ennek a mozinak szüksége van az ő alakítására és látványára. (Ugyanígy kizökkenti a nézőt a film hiteles, reális atmoszférájából a másik ismerős arc, Paul Giamatti emberkereskedőként az egyik jelentéktelen mellékszerepben.)



Pitt játssza a felvilágosult kanadai karaktert, aki felháborodik a rabszolgatartás intézményén, és végül közbenjár Northup ügyében. Hogy az irgalmas szamaritánus, a "jó fehér" karakterét pont egy hollywoodi sztár játssza, az önmagában is a South Park alkotóinak erotikus álmaiba illő önparódia, de a nagyobb probléma az, hogy a figura az ő alakításában paternalista mentorrá válik, így az amerikai sztárrendszernek köszönhetően akarva-akaratlanul is tömegfilmmé válik a realista művészfilm.

12 év rabszolgaság (12 Years a Slave)
Színes, feliratos, amerikai-angol életrajzi dráma, 134 perc, 2013 
Rendező: Steve McQueen
Író: Solomon Northup
Forgatókönyvíró: John Ridley
Zeneszerző: Hans Zimmer
Operatőr: Sean Bobbitt
Producer: Dede Gardner, Anthony Katagas, Steve McQueen, Arnon Milchan, Brad Pitt, Bill Pohlad
Vágó: Joe Walker
Szereplők: Chiwetel Ejiofor (Solomon Northup), Michael Fassbender (Edwin Epps), Brad Pitt (Bass)
Bemutató dátuma: 2014. január 2.
Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.
Korhatár: