A szeptember idén sem marad el pusztán azért, mert nekem iskolássá kell lenni. A Kiss János altöbönö utcai általános egy vadonatúj szürke kocka, ahol az udvaron kidobóst játszó harsányan kedves, kíméletlen nagylányok várják az elsősöket, hogy beavassák őket. Októberre be is avatódunk, csak a labda nyoma piroslik még mindig ugyanúgy a hátunkon, combunkon – de reggelenként odaköszönök nekik, és ők, biztos a nővérem miatt, észrevesznek. Ha Anya hoz, Andrea már nem velünk jön: a saroktól előrefut a barátnőivel. De ha Apa a soros, nincs mese, vele kézen fogva kell jönnie a kapuig Andikának is. Apám valamiféle sztár lesz érettebb lánytársaim körében: egy titkos alagsori megbeszélésen többen kijelentik, köztük az édes mosolyú, kreolbőrű Takács Matild határozottan, hogy szerelmesek belé. Nagy érdem: ezzel legalább három-négy hatalmas labdaütést meg lehet úszni.

Nyolc évig tartó rabságom nem szeptember 1-jén kezdődik: anyám késve írat be, az utolsó kisgyereknyár dzsungeléből kirángatva. Az ő szoknyája mellől még biztonsággal nézek végig a hosszú folyosón: egyik felén, a nagy ablakokon át az udvart körbevevő óriás jegenyefák csúcsára látni, másik oldalt a fejem fölé érő halványzöld olajfesték-lábazat fut. Ennek mentén próbálok a víz alatti úszás technikájával haladni, bójáim a sötétzöld ajtók. Az egyik résre nyitva, énekszó árad ki: nyíki, nyíki, tannteremambó*, dalolják odabent lendületesen, és én tudom, hogy ez bennszülöttül van, ezért nem értem. Őszintén, nem is igen vágyom megérteni.

Még két-három évig szülői kézen lógva mászom meg reggelente a kaptatót, hátamon egy csúnya – mint anyám mondja, strapabíró – hasmenésbarna, kétcsatos bőrtáska, amit eleve elnyűtt-recésre csináltak. A kanyarból, ahol a hegyi szél szembevág, már látszik az iskola. De a környéki villák rácsain mesés színű lombok és bogyók lógnak át, odabent titkok: gazdag aljnövényzet, borostyán, meténg, rigók ugrálnak, macska oson, zajlik a mikrokozmosz élete. Egyik reggel kinnfelejtett gumibabát látok a fagyalbokor tövén, nem fekszik, derűsen ácsorog, nyilván itt lakik, és vár valakit. Másnap ott egy csonkaorrú műanyagdömper, harmadnap fél zsömle, amit a kis kocsi hozott. Ez így elég is, míg az iskola kerítéséig érünk. 

A kerítés kék, a terméskőlapok sárgák, a rózsabokrok nagyok. A dupla csapóajtó fémjét alig tudja átfogni a gyerekkéz, aztán mellbe lök az örök huzat, jönnek a böhöm lábtörlők, és az előcsarnokban az elkésőre leső ügyeletesek. Ünnepségeken ugyanitt mikrofonostul, Kecskés igazgatóstul, magyar, szovjet, munkásmozgalmi és csapatzászlóstul elfér az egész iskolai had – mire felnőtt fejjel megint erre járok, de összemegy, istenem. Oszolj!, süvít csapatvezető-elvtársnői hangján Cilunéni a Szózat és az Internacionálé végeztével, és mi a márványoszlopot derékon kapva, a simítástól lendületet nyerve nekifutunk a széles lépcsőnek, azután fönn a végeláthatatlan folyosóknak.
 

A XII. kerületi Kiss János altbn. utcai általános iskola (Buda, 1962)

Az épület szemmel láthatóan a gondnok, Pali bácsi birodalma. És fenevad kutyájáé, akit tanár, diák egyként fél, mint egy állatistent. Pali bácsi akár egy orosz államfő: tonzúra, medvearc, mélyen ülő szemek, leforduló ajak, buhogó hang, erős taglejtés – és, megkérdőjelezhetetlen teljhatalom. Ő a kazán rémura, tőle függ, felrobbanunk-e. Ő az alagsori folyosók fantomja, bárhol előbukkan és rádörren az eltévedt kis pisisre, aki vizes szagú mackójában igyekszik a kavicsos, mégis mindig latyakos udvarról vissza a pincébe, a napközis szobába – mi, napközisek mélyen értjük, miért nem kaphatott helyet odafönt. A sokpados tantermek derűsek, plafonjukon két sor hold, a gömbbúrák. De kerek fényük alatt is irdatlanul megsúlyosodik az estébe végződő utolsó délutános óra. Mire vége, elfeketül az ég a mély duplaablakon túl, aminek üvegtáblái közé a kaktuszokat arrébb tologatva simán befér egy kisgyerek. 

Ez a ránk-esteledés fizikai fájdalom: a vaskos sötétben még apával is nyomasztóan hosszú az út hazáig. És, mintha ez nem volna elég, nekem a délelőttös héten is kétszer bent kell maradnom különnémetre – egy évtized, míg megtudom, mi ebben az anyám igaza. Der Puppenkopf, a babafej, kántálom a többiekkel, ahogy a drasztikus alkatú némettanárnő körömtörő pálcája kopogtatja a táblát, és érzem, hogy a gyomrom tartalma a torkomba tolul. Hiába vágódok ki a padból, ki az osztály ajtaján, a mosdóig már nem érek el, a folyosó kockáira bukik belőlem egyben minden: tarhonya, főzőkolbász, az egész túlzsíros napközis ebéd. De a tanárnő, vagyis az a félelem, amit ő és a német szavak együtt keltenek bennem, csak az egyik oka ennek. A másik Kati, a kedvenc babám.

Miért hiszik a felnőtt nők, hogy a lányok nagybabái a gyerekeik? Miért nem tudják, hogy azok mi magunk vagyunk? Még tán anyám se, hogy Kati én vagyok. Persze Kati végképp nem hasonlít arra a vadalma egészségű, cigánybőrű bozótlakóra, akivé parázs nyaraimon válok. Haja nincs, a frizuráját is kaucsukból formázták. A nyaka beszaladt megrepedt törzsébe, ettől elbillent a feje, a szája szegletében gribedlinek szánt mély árkok – egész koravén arca hályogos-néma riadalom: színtelen szeme gödre, félig nyílt szája kaucsukkal tömve. Jaj, szegény viaszhalovány, púpos Kati, mennyit gúnyolják őt a kónyiak! Nála csak a másik önazonos, a Böbi kap több bántó szót, a rongylény, akinek a haja is rongyból van. De mi szükségem nekem ezekre: a sápadt koszos rongyra meg a hullaszín árvácskára? Mit akarok én ettől kapni a falusi vakáció süteményillatában, nagycsaládunk izmos ölelésében? Meglehet, az életemre készülök vele. Ez vagyok én, a Kóny-csúfja nyomorék meg a rongy. A valahonnan megörökölt Jutkababát nem éri semmi csípős megjegyzés: szőkesége, a fodros gyári kék ruha, a propellerszerű masni megfelel a hajasbabáktól való összes elvárásnak. De én sose fésülöm, mert elborzaszt, hogy a haja valódi – és halott. Vajon kié volt, mielőtt meghalt? Nem is öltöztetem: ruha, cipzár, patent túlságosan rendben vannak. Szomorúan hagyom a sarokban ülni: Jutka kész van, már előttem kitalálták. És, helyettem. Valószerűsége nem hagy semmit nekem.
 

Önazonosság: Kati és Böbi (Buda, 1962)
 

Kati vázlatszerű külleme csupa baljóslat. Ezt a sorsa is követi: ő tragédiákra van hivatva. Az iskola előtti utolsó végenincs kónyi nyáron, a káván napoztatva fürdetés után, hogy a víz kicsöpögjön belőle, a szél egy rossz lökésére beledől a kútba. Ha nem én vagyok ő, nincs magyarázat a halálfélelemre, amivel megragadom keresztanyám kötényét, hogy visítva vonszoljam a kútig. A vödörrel felhúzott félholt baba végképp gyászos látvány: a megereszkedett gumiszalagon lógó fej, a kifordult nyak – itt csak a műtét segít. Kirázom a kaucsuktestből a maradék kútvizet, én is csöpögök, az önsajnálattól, a kónyiak nevetnek, sértődötten várom a Mamit. Már a vonaton hazafelé tisztázzuk, hogy Katit el kell vinni a Babaklinikára. Aztán jön az iskola, enyves címkék, tintakék bekötőpapír, korongok, fűzőlap, postairón, a töltőtollam és új radírom, az L.C. Hükümeti. Decemberben, mire már egész jól olvasok németül, kerül sorra a Kati ügye.

A Babaklinikán szó nélkül felmutatom a Katit. A babadoktornéni keze a polcok felé lendül, ahova én, mióta csak beléptünk, próbálok nem nézni, és megkérdi tőlem: Akarsz új fejet? Nem válaszolok, elszántan tapasztom tekintetem a padlóra, csak kicsit megrázom a fejemet – az én régi, jól bevált fejemet, amit le nem cserélnék a föntről kancsalító, pirosított arcú puppenkopfok egyikére se. No persze, mondja meglepően értőn a hang. A nyak körüli repedésekkel nem tudok mit csinálni, de a zöld szemet visszafestem, jó? Halvány bólintással tudatom, nincs kifogásom, ha vakságomat meggyógyítja, de már nagyon szeretnék kívül lenni, mielőtt újra firtatni kezdi a fejcserét. Aztán másnap a különnémeten, mikor mint egy indulót kántáljuk a Puppenkopfot, kihányom a belemet.

Mindent összevetve, elégedett lehetek: a németóra és Kati jóvoltából egy egész délutános hetet megúsztam a hókásás decemberből. Míg adom a nagybeteget, anyám kényeztet: gyomorkímélő finomságokkal kedveskedik, egy német mesekönyvet is hoz, hogy majd mi ketten itthon ezzel fogunk gyakorolni, és nem lesz több okádás. A könyv varázslatos: a képei lenyűgözők, világuk magával ragad, már-már elkezdem belakni, csak ne jönne az a rajz, amin a lánynak hosszú, tekergőző gilisztanyaka lesz, a feje csak úgy libeg rajta, mint egy lufi, szőke tincsénél fogva egy madár húzza fölfelé. És, elolvasni nem tudom. Ez a német sehogy nem megy nekem a babaklinika óta. Mikor anyám úgy dönt, hogy eleget voltam beteg, kiültet a kissámlival a konyhába, és nógat, kezdjek hangosan olvasni. Ekkor mély levegőt veszek, és kijelentem: Mami, ez nem németül van. Anyám megfordul, rám csodálkozik. De sose kételkedett bennünk: odahajol – és felnevet, hogy nahát, ez nem is Im Wunderland, hanem In Wonderland! És kacag, hogy mellényúlt az Idegennyelvű könyvesboltban, és angolul hozta el nekem az Alice-t. Felszabadít, ahogy együtt nevetünk. Igazam kiderült, Kati meggyógyult, jön a Karácsony, a Mami is vidám, nagy baj már a németből sem lehet. Az angol Alice-t hat év múlva veszem majd elő újra.

Alice In Wonderland (Budapest, 1962)

Az iskolában aztán belecsapunk a sürejébe. Nekem a tananyagból szinte semmi nem ismeretlen, ha ákombákomokkal is, de már több mint egy éve tudok írni, olvasni is persze, és kicsit számolni. Igaz, ezeknél sokkal gyakrabban rajzolok ekkoriban, és még vagy tizenkét éven át, éjjel-nappal. Mindkét kezemet használom, de a szocialista pedagógust törvény kötelezi, hogy jobbkezes írásra kényszerítse, ahogy ők mondják: "átállítsa" a bal- és kétkezes gyerekeket. Ez több bajt is okozhat – szerencsémre én nem a dadogós, hanem a szédelgős leszek. Az írásom persze irdatlan csúf, anyám szerint "randább, mint egy fiúé". De őt se ez riasztja, hanem hogy nem leszek képes sem a vonalak közt, sem a megfelelő keskenységben egyben tartani a betűimet. Még sokáig ügyesebb vagyok ballal, de pár év alatt betörnek. Mint a kék köpenybe, sorállásba, napközis kajába, a változatlanul érthetetlen törzsi dalolásba, a párttalan néppel egy az utunk, még negyedikben is így harsogjuk az eminens Erdélyi Marikával, a legkevésbé sem politikai, csak emberi értelmet keresve a szavaknak.

Osztályunkban Marika a legszegényebb, albérletben laknak, suttogjuk az eddig ismeretlen szót, a rémes titkot, mert nincs más ilyen, csak ő, és úgy hisszük, erről nem illik tudni. Marika, mint egy népmeséből kilépett szolgálólány a gazdasszonyával, túl büszkén viselkedik a fehér bőrű, fekete hajú Bíró Krisztivel, akinek láncdohányos anyja óriási polgári lakásuk cselédszobáját adja ki az Erdélyiék öttagú családjának. Marika apja apró, metszettbajszos zsebhitler, "keményen fogja" a gyerekeit, mi sejtjük, hogy veri őket. De félnek takarítónő anyjuktól is, aki télen szögletes férfikabátban jár. Bezzeg a Bíró Kriszta, a bandzsi, orrhangú egyke, a fiúk-kedvence flegma Hófehérke csöppet sem tart az anyukájától, aki naphosszat pongyolában grasszál, izgalmas cigarettaszagot áraszt, és vidám reszelős hangja van. Mi úgy látjuk, nagyon öreg – és, hogy különös szerzetek ők ketten. Marika délceg tartású okoskodó, köpenye fényesre vasalt sötétkékjén két merevre font copf, a tanárokhoz csak akkor szól, ha kérdezik, minket viszont szívesen oktat helyes magatartásra. Templomba járnak, suttogjuk a másik rémes titkot, és én lesütöm a szememet. Az osztályban mind többen vagyunk, harmadikra már majdnem negyvenen.

Edit néni az elsőseivel (Buda, 1963)

Emberpróbáló két kezdő iskolaévem egyetlen áldása Edit néni, az én drága, csupaszív első tanítónénim, az angyal, aki nagyon hamar azzá is lesz: alig vagyok gimnazista, mikor elviszi a mellrák. Két nyaralás közt Nyíri Klári meg én, csokibarnák vagyunk, bakfismellünk átböki a kánikularuhát, kétségbeesve állunk halálhírével a Kisjancsi-sarkon, ahol anya és ő annak idején nap mint nap elköszöntek egymástól a szervuszdrágámmal és a rokonias puszival. Edit néni nyitja segítő szentjeim ritka sorát. Neve jelentőssé lesz, vonásai örökkön ismerőssé: szemkarikák, gyöngyfogú mosoly, szőkésbarna dauer nekem ettől kezdve a jóság ígéretei. Ő az első saját halottam, akitől megtudom, hogy a halottakat tegezzük. Hogy szeretetük fénye erősödik. Hogy haláluk után még többet beszélünk velük, mint előtte. Hogy élethosszig hiányoznak – ezért végig velünk maradnak. Hogy a gyász a jók siratása. Még nem tudom, hogy a rosszaké is.
 

Első bizonyítványom (Budapest, 1963)

Valami familiáris evidenciával, anyát megillető hűséggel őrizlek én téged, Koppány Nándorné, ahogy horgas-gótíves betűiddel, szereteted szelídzöld tintájával odarovod neved az elsős bizonyítványomba. Szavaid nyomán helyreáll a kizökkent igazság: ha az erőszakos jobbkezezés miatt nem volna írásból hármasom, most kitűnő lennék. Áldom, hogy a kezed, betűidhez hasonló szép hosszú ujjaid az iskolán túlra, egész hazulra elérnek! Második elején, várva várt névnapomon keserves csalódásomra nem kapok mást anyámtól, csak fél tucat batisztzsebkendőt. Zsebkendőt?! Amibe majd a novemberi náthás orromat fújhatom? Se játék, sem varázslat? A világ készül összedőlni bennem, kívülem. A legkevesebb, hogy egy életre elfordulok a praktikus ajándékozástól. Te sietsz a vigasztalásomra egy nagy füzettel, csupa csíktalan-kockátlan üres fehér lap, hogy rajzoljak rájuk, bármelyik kezemmel, amit csak akarok, ha úgy tetszik, babát, virágot, saját világot, vagy nyarat, iskola nélkül.
 

Koppány Nándorné, Edit néni, tanítónő (Buda, 1963)

___________________________________________________________________________________

ITEM MCMLXII

 
vajon miféle szakadékok várnak
ha ti nem vagytok én négy angyalom
Editnek két Erzsinek Ilonának
érdeme hogy még magam tarthatom
mert nem erő ami a tartás titka
hanem hogy jön valaki néhanap
s bizván hogy te majd másnak adod vissza
egyetlen kérdés nélkül elfogad
adósa így vagyok már amíg csak élek
Editnek Ilonának két Erzsikének
 

_______________________________________________

* Igazából "Nyílj ki, nyílj ki, tanteremajtó", egy évnyitóünnepélyre való iskolás dal kezdete.