A beszélgetés elején egy 1984-es videó kerül elő, amiben Steve Jobs bemutatja az első Macintosht, majd ennek kapcsán mindenki megosztja az első találkozását a számítógéppel és az internettel. Réz András esztéta elmeséli, hogy a 80-as évek elején használt először kompjútert, emlékszik, hogy volt rajta egy játék, aminek a működését sem igazán értette, de a 90-es évek elején már saját laptoppal rendelkezett, amibe forgatókönyveit gépelte. Tari Annamária pszichoterapeuta is nagyjából ekkor kezdte el használni a számítógépet, könyvírásra. Neki a legnagyobb újdonságot a mentés gomb jelentette, amelynek fontosságára egyik könyve mesterpéldányának elszállása után döbbent rá. Fábri György tudománykommunikáció- és felsőoktatás-kutató szintén a rendszerváltás utáni években kezdett el számítógépet használni, egy tudományos szöveg megalkotásához. Dragon Zoltán digitáliskultúra-kutató pedig elsőként egy Mikulás ünnepségen játszott egy gépen, de a számítógép fontosságára, nélkülözhetetlenségére csak egyetemi éveiben döbbent rá.
Mára persze mindannyiuk életét átitatja a számítógép és az internet, a reggeli kávézás nem lehet teljes böngészés, hírolvasás, e-mailezés nélkül, sőt munkatevékenységük is átalakult a világháló hatására. Fábri György például sokszor azon kapja magát, hogy a kollégáival való beszélgetés közben e-mailezik, de a multitasking Réz Andrásnál is folyamatosan jelen van. Az esztéta munkája közben sokat böngész a neten, ami folyamatos ugrálásba, linkelésbe csap át – mert azt a hivatkozást még elolvassa, ennek még utánanéz... Szerinte e folyamat során munkája végterméke is más lesz, de azt nem tudja megítélni, hogy jobbá vagy rosszabbá válik-e.

Réz problémaként veti fel, hogy az internet a tudás szerkezetét is nagymértékben átalakította, hiszen ma már az okosított eszközöknek köszönhetően a diák folyamatosan ellenőrizheti, hogy tanára nem tévedett-e egy évszámmal vagy ténnyel kapcsolatban. Fábri úgy látja, hogy az ismeretszerzés nem változott meg, a különbség csak az ismeretfeldolgozásban érhető tetten. Szerinte a probléma abban áll, hogy a tudáshoz, ismeretadáshoz szorosan kapcsolódó autoritás összedőlni látszik: a tanár tudása már nem szent és sérthetetlen. Tari Annamária azonban úgy gondolja, hogy nem ajánlott ebbe a régi tekintélyi pozícióba való kapaszkodás, hiszen ez csupán egy folyamatosan változó konstrukció. Szerinte inkább azt kellene felismerni, hogy az információ birtoklása nem tudás és, hogy a valódi tudást továbbra is csak a régi típusú lineáris módon – elolvas, átgondol, megtanul, elmélyít, visszaad – lehet megszerezni. Fábrival egyetértenek abban, hogy vannak olyan tudományterületek, amelyek később sem változhatnak meg az internet hatására – például nem lenne jó, ha az orvos a Wikipedián keresgetné, hogy mi a bajunk. Szerintük tehát a tudásszerzésbe alapvetően még nem hatolt be a digitalizálódás, a tudás és a hagyományos kommunikáció még nem vált teljesen érvénytelenné.

Réz András viszont amellett érvel, hogy a tudásstruktúra nagy változáson ment keresztül és ez nem generációs probléma, hiszen nemcsak a Z-generáció, hanem az X gondolkodása is átalakult az internet hatására. Problémaként merül fel, hogy mi számít ma valódi tudásnak. Az esztéta arról beszél, hogy az interneten ma már egy dolognak számos alteregója, változata szűretlenül, ellenőrizetlenül jelen van, így a sokféle egyenértékűnek tűnő tudásanyag közül nehéz kiválasztani a valódi ismeretet. Tari ehhez kapcsolódik, amikor azt mondja, hogy régen ez könnyebben ment, mivel biztos pontok segítettek eligazodni a világ dolgai között, ma pedig az internet olyan, mint a Vadnyugat, ahol folyamatos a területfoglalás és a személynek egyedül kell eldönteni, hogy kinek hisz. Éppen ezért úgy gondolja, hogy az intelligencia fontosabb, mint a megszerzett információ. Fábri ezen a ponton visszakapcsolódik a tekintély fogalmához és állítja, hogy régen tudtuk, hogy ki vagy mi számít habókosnak, mivel volt egy személy – tanár, lelkész stb. –, aki hitelesítette a dolgokat, a mai világból azonban kiveszett az autoritás, tekintély nélkül pedig a tudás is szétesik, mivel nincsenek igazodási pontok. A beszélgetőpartnerek egyfajta online tekintély megjelenésére utalnak, arról beszélnek, hogy egy-egy vitában a Facebook-oldalak követőire vagy a Google találatokra való hivatkozás relevánssá válik.

A beszélgetés végén az online világban való reprezentáció problémája kerül elő. Tari arról beszél, hogy egy individuumnak van offline és online énje is, amik nem fedik le egymást. Az online személyiség mindig idealizált, amit éppen ezért féken kell tartani, mivel ha ez nem történik meg, akkor az egyénben összemosódik az online és az offline világ, ami függőséghez vezet. Tari szerint nagyon fontossá vált annak hangsúlyozása, hogy az offline platformok értéke nem változott, a személyes beszélgetések és találkozások ugyanolyan fontosak. Réz pedig arról beszél, hogy egyre inkább azt tapasztalja, hogy az online jelenlét válik az egyetlen autentikus létezéssé – “online vagy, tehát vagy" –, ami azért problémás, mert az online közösségekben más a közösség tagjai iránti felelősségvállalás –“itt nem döngeti senki az ajtódat, ha három napra eltűnsz". Fábri nem látja ennyire vészesen a helyzetet, szerint a közösségben levés mindig része volt a létezésnek, lenni annyit jelent és jelentett, mint érzékelve lenni. Szerinte csak az önreprezentáció átélése az új.

Veszelszki Ágnes zárja a beszélgetést, kimondja, hogy a világhálóba keveredett ember létezik, nemcsak személyként, hanem kötetként is. Ezen a ponton pedig felmerül benne az a kérdés is, hogy meddig születnek még nyomtatott könyvek és, hogy meddig járunk még el ilyen, offline beszélgetésekre, könyvbemutatókra.

A világhálóba keveredett ember, kötetbemutató a Jónás Kézműves Sörházban, 2013. 12. 16. 

Fotó: Bach Máté
Videó: Klein László