Az est ugyanis sajátos koreográfia szerint alakult. A kezdés veszedelmes elhúzódása (a 20:00-ás kapunyitáshoz képest tíz óra után kezdődött az első koncert) azt vonta magával, hogy az időben érkező koncertlátogatónak minimum 1,5 órát kellett kukán, értetlenül, zene nélkül eltöltenie. Nekem, aki egyedül mentem (azért voltunk így páran: vidékiek, külföldiek), ez volt a „hyperboring”: ücsörögtem, mászkáltam, néha bekukkantottam a teremben bő egy órán át hangoló zenekar(ok?)ra; nézegettem a volt Flórián mozi letépkedett filmplakátjai (A szarvasvadász, Rendőrakadémia) között hangulatosan kiállított képeket (Rásonyi Ábel és Bakos Levente művei), aztán mint valami szappanoperát, figyeltem a büfések ténykedését (már amikor megérkeztem, és alig voltak vendégek, játszódott a Lesz-e elég ásványvíz című dráma), mustráltam a fel-alá mászkáló lányok meztelen fehér vállait (ha a szoláriumok és az önbarnítók világában hófehér bőrt akarsz látni – akár nyáron is – dark/neofolk koncerten a helyed!), bámultam a magyar színtér illusztris alakjait, meg a lassan szállingózó közönséget. (8 és 9 óra között – az eredeti terv szerint – egyébként a magyar előzenekarok mindössze 10-20 embernek játszhattak volna – talán valahol itt van a kutya elásva…) Aztán kb. fél tízkor, mikor már mindenki (még nagyjából háromszor ennyi ember) megérkezett, kezdett az egész rettentő unalmassá válni, főleg úgy, hogy bő fél órán keresztül továbbra sem történt semmi.

Rendben, én azt értem, hogy azok a darkok, neofolkosok és egyéb emberkék, akik benne vannak a szervezők és a zenekarok baráti körében, rendszeresen felbukkannak a [a]http://gyaripar.net/[text]gyáras[/a] bulikon, fórumoznak az LD50-en stb., azok számára könnyen elröppent ez a másfél óra, sőt, jó lehetőség volt a szubkulturális kapcsolatok ápolására. Azt viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy ilyen impozáns nevekkel tarkított fellépőgárda bizony a mindennapos neofolk/industrial körforgáson kívül rekedt zeneszeretők érdeklődésére is számot tarthat – ők pedig elsősorban egy gördülékenyen, a beharangozott koreográfia szerint bonyolódó koncertestre vágynak ilyenkor.

Azt is aláírom, hogy a 2 órányi „hyperboring” után következő 4 x 1 óra Hyperborea már elfeledtette a kellemetlenségeket. Nekem egy váratlan dolog miatt éjfél után búcsút kellett vennem a rendezvénytől – így a már vasárnap kezdő svéd Protagonist és a hazai Cawatana koncertjéről sajnos lemaradtam. (A Sturmast hajnali fél háromkor már nem tudta vállalni a színpadra lépést, tekintve, hogy a hangosítással is zűrök lettek a végére.) A kárpótlás esetemben tehát nem valósult meg 100%-osan: éppen a számomra legérdekesebb két magyar formáció fellépését nem láthattam.

* * *

A Graumahd nevű osztrák zenekar koncertjére nagy elánnal vonult be a hosszan megvárakoztatott közönség. A színpad és a széksorok közti részen kuporodtam le, ami jó helynek tűnt, egészen addig, amíg a fotósok el nem lepték az alacsony pódium előtti teret, és meg nem akadályozták (szerintem az alsóbb székeken ülők számára is) a zavartalan szemlélődést. Azt nem bántam volna, ha mindenki fogja magát és feláll (ahogy eztán a Spiritual Front-os Simone Salvatori szólókoncertjén történt), de ez így, hogy csak páran álltak oda, elég kellemetlen volt. A „hyperboring” utóhatásaként se kedvem, se erőm nem volt újra függőleges helyzetbe kerülni: beletörődve kuporogtam tovább.

A tágas színpadot szépen betöltő csapat hangszerek garmadáját vonultatta föl (három gitár, dob, basszus, billentyű, fuvola, klarinét), hogy minél eklektikusabb, minél pszichedelikusabb, minél érzelmesebb, energikusabb zenével hassanak ránk. Az, hogy psychedelic folk, önmagában hülye kategória. (Varázsgombázó aztékokat, drogfüggő ősmagyar sámánokat vizionálok.) Ismertetőben, beszámolóban még nem fejtettem ki, ezért itt írom le, hogy a folk szó összekapcsolása ezekkel a műfajokkal eleinte nagyon összeráncolta a homlokomat. Az első „neofolk”-kompatibilis együttes, amit megismertem, a francia Stille Volk volt: akkor azt hittem, áhá, „neo”-„folk”, vagyis jön néhány elvetemült fiatal, fogja a népi hangszereket, a tradicionális témákat, aztán ezeket felhasználva valami totál avantgárd őrületet hoz létre. Akkor még nem tudtam, hogy a neofolk leginkább gyűjtőnév, és szinte ahány zenekar, annyiféle muzsika – a legtöbbnek pedig vajmi kevés köze van a tradicionális népzenéhez. A dolog nyitja persze az, hogy ezek a műfajok angolszász gyökerűek, ezek a nemzetek pedig folk alatt többnyire akusztikus gitárzenét értenek. Ha így nézzük, a Graumahd esetében az acoustic folkkal szembeállított psychedelic folk már sokatmondó: mínusz akusztikus gitár, plusz egy pszichedelikus rockegyüttes. (Hogy a folk hova lesz mindeközben, az csak a [a]http://www.myspace.com/graumahd[text]lemezen[/a] derül ki – ahol az elvont poszt-rock hernyó (lásd pl. Silver Mt. Zion és társai) a kellemesen csendes, természetközeli akusztikus csilingelés pillangójává metamorfizálódik.

Mindenesetre első hallásra lenyűgözött, amit kaptam: köszönhető volt ez a meglepetésnek (mondom, energikus pszichedelikus rockzene egy Hyperboreán!), a remek megszólalásnak, valamint a jobb szélen ugráló, toporzékoló, a 70-es évek psychedelic rock előadói stílusát mesterien lekoppintó gitárosnak (aki engem totál az Istenek városa c. film Répa nevű szereplőjére emlékeztetett). Mozgásával, játékával, effektpedálon való szambázásával megkísérelt a klasszikus rockzenészek nyomába érni (l. Keith Emerson), ez egész jól sikerült is neki: a látvány szempontjából is élvezetes lett ezáltal a koncert – ha már önmagukban a zenészek vajmi keveset adtak a színpadi megjelenésre (l. rövidnadrágok, Opeth-es póló!) ebben a betegesen teátrális zenei közegben.

Az újdonság varázsa viszont gyakorlatilag a második számra el is múlt: tökéletesen kiszámíthatónak bizonyult ugyanis a zenéjük. (Hosszú darabok lévén, szerencsére nem játszottak túl sok számot – a hyperboring itt nem következett be.) A legzavarbaejtőbb az egészben a pár hangból álló hangsort ismételgető, és túl hangosra kevert fuvola volt. Némi finomabb, elszállósabb kezdés után menetrendszerűen beléptek ezek a hangulatos, de hosszú távon monoton főtémák, az ismétlések során pedig egy hangulati tetőpont felé kulminálódtak, ahogy a rockhangszerek egyre intenzívebb – szólókkal tarkított – felpörgése csatlakozott hozzájuk. Félreértés ne essék: fantaszikusan jól csinálták mindezt, remek hangulat kerekedett minden szám alatt – az egy kaptafára készült darabok egymásutánja miatt azonban „kilógott a lóláb”.

A Spiritual Frontember, Simone „Hellvis” Salvatori szólókoncertje következett ezután. Fellépésére úgy érzem, megint csak kissé többet kellett várni a kelleténél, hisz nála igazán nem volt szükség túlságosan komoly beállásra (egy gitár, mikrofon, valamint félplayback). Hellvis fehér öltönyben, fekete csizmában jelent meg (vö. 2006-os SF lemezcím: Armageddon Gigolo, valamint a Hellvis-féle szójáték), ami érdekesen hatott militarisztikusan felnyírt frizurájával. (Koncert előtt még nem fellépőruhájában, hanem terepszínű rövidnadrág + ujjatlan fekete trikó kombóban, tetoválásoktól tarkítottan lehetett őt látni). Nagy volt a kontraszt a Graumahdhoz képest: ez itt a pop felé kacsintgató, extrovertált és exhibicionista előadóművészet, ahol több hangsúly fektetődik az elegáns öltöny és a fekete westerncsizma kontrasztjára, mint a dallammenetek, a szólamok megkomponáltságára. Az előadásmódra természetesen itt sem lehetett panasz, sőt: Simone mestere ennek a „kiállok a színpadra egy gitárral, eléneklem a dalaimat, ti pedig velem énekeltek, mert megérint az, amit énekelek” történetnek. Bár nem ismerem a szövegeit, és a háttérben vetített film konkrét apropóját sem (mint kiderült, Pasolini), a koncert hangulata nagyon magával ragadott. Könnyű dolga volt, hisz itt már azért egy laza gyűrűben körbeálltuk a színpadot, és mellettem igazi rajongók örültek, énekeltek Hellvisszel.

Persze azért nem volt minden fenékig tejfel, a társaság igencsak enervált volt már, beleértve „dzsigolónkat”: valahogy úgy vezette át a koncertet az egygitáros, székenülősből a színpadon járkálva playbackelősbe, hogy „unom már ezt a gitározást”. Természetesen az utóbbi póz is nagyon jól állt neki. Szarkazmusa, unottsága pedig még dobott is egyet ezeken a mélabús, világfájdalmas, keserédes dalokon. A félplaybacknél a zenekar ugye nem hibázhatott: a zene arányosan, kellően hangosan szólt, Hellvisnek pedig legalább bőven volt tér az előadáshoz.

A neofolk ezen, könnyedebb áramlata abszolút nem az én világom, mégis élveztem a koncertet, mert Simone Salvatori láthatóan mestere ennek a – habkönnyű blődség és a nagyon mély tartam közt húzódó „pengeélen” táncoló – műfajnak. Nagyapjának, valamint a „szovjet rezsim” ’56-os magyar áldozatainak dedikált számok után nem átallott „a jelenlevő rabszolgák”, valamint „my ex-boyfriend, Albin Julius” tiszteletére dalolni. Jóval az utóbbi szám után (a címek nem mennek, bocs), már a félplayback alatt egyszer csak színpadon termett egy részeg, kockásinges, programozó-matematikus kinézetű emberke, aki előbb tangózott Helvisszel, majd anális inzultációt imitált rajta. Legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy ő nem volt más, mint a Graumahdot turnéjára elkísérő, az osztrákok lemezét kiadó Albin Julius a Der Blutharschból! Előbbi esemény képi dokumentációjával búcsúzom, remélve, hogy beszámolómmal az érdeklődők számára a Hyperborea VI rendezvény (In Slaughter Natives, Ordo Rosarius Equilibrio, Sturmast, [a]http://www.ld50.hu/article/ld50/party/hyper5[text]ha minden igaz[/a]) meglátogatásához, a szervezőknek pedig a gördülékenyebb megvalósításához sikerült kedvet csinálnom.


A fotókat a szerző készítette.