Az öreg királyt bánat emészti: hiába állít a palota kertjébe őröket, aranyalmafájáról minden éjjel ellopják a gyümölcsöket. A tolvaj kilétét sokáig homály fedi, mert még a királyfiakat is menthetetlenül elnyomja az álom, amikor megpróbálják leleplezni. Szerencsére a legkisebb, egy alkalommal mégis megpillantja a hollókat, akik közül az egyik aranyhajú, gyönyörű lány. Rögtön egymásba szeretnek, s ezentúl esténként a fa alatt találkoznak. A király azonban a palotában lakó vén banyával kifigyelteti őket, s miután az levágja Tündérszép Ilona haját, a szerelmeseknek el kell válniuk. Hogy újra egymásra találjanak, Árgyélusnak számos próbát kell kiállnia, ám végül elnyeri a lány kezét.

A klasszikus tündérmesét feldolgozó darab szokatlanul zord színpadképpel indul: az első jelenetben a játéktéren fekete köpenyes, jellegzetes velencei maszkot viselő alakok kelnek életre, forognak egymás körül az apró térben, de hogy a pestisjárvány idején a lagúnák városában működő orvosok hagyományos jelmeze ebben az esetben valójában hollókra, s így közvetve Tündérszép Ilonára utal, az csak az elkövetkezőkben derül majd ki. A színpad mögötti falon sötét ruhába burkolózó árnyfigurákat látunk, mozgásuk pantomimszerű. A folyamatosan változó vetített képek hol egy pszichedelikus zenés klipre, hol George Mélies Utazás a Holdba című némafilmjére emlékeztetnek.
 
A Nap, a Hold vagy a Szél, akit Árgyélus útközben felkeres, megszemélyesítve, dühös, izzó tűzgolyóként, szecessziós női alakként, esernyős fiatal lányként, vagy mint az Állatkirály, félig emberhez, félig állathoz hasonlatos csodás lényként jelenik meg, aki mondandóját viccesen, rappelve adja elő. Az alkotók, ez az első pillanattól fogva érezhető, igyekeztek a hagyományos előadásmódtól eltérni: mind a fény, mind a hangeffekteknek fontos szerepük van, s ezek egysége tulajdonképpen mindvégig megvalósul. Ennek ellenére azonban, a mozgásszínházi elemeket is magába olvasztó, dark stílusú, helyenként kifejezetten ijesztő darab mégis eklektikusnak tekinthető.
 
Egyrészt, mert a klasszikus boldogságkeresés helyett a könnyebben megragadható két fő pólus, a jó és a rossz párharca kerül benne középpontba, s ennek a tényezőnek minden más alárendelődik, többek között maguk a főszereplők is. Tündérszép Ilona és Árgyélus nem hősökként, sokkal inkább jól mozgatható marionettfigurákként tűnnek elénk, akik más bábokhoz hasonlóan, időnként átvonulnak az állandóan változó színen. Árgyélus mindenkivel megküzd, akivel csak szükséges, de közben mintha épp az akarat hiányozna belőle, Tündérszép Ilona pedig tisztán, de leginkább jelentéktelenül, s a végén hófehérbe öltözötten, egy templomra emlékeztető díszlet mellett várja, hogy a fiú feleségül vegye.

Másrészt a nézőnek, miközben a gyerekekkel együtt drukkol, hogy a királyfinak végre sikerüljön nem kacsalábra felhúznia az ördögfiaktól csellel megszerzett bakancsot, vállára terítenie a láthatatlanná tévő kabátot, kezébe vennie az ostort, és nem utolsósorban megszabadítania Tündér Ilonát, mégis, nem egyszer az az érzése támad, hogy itt minden a pusztításról/pusztulásról szól. Hogy a végén hiába teljesedik be a két fiatal szerelme, valamiért mégsem lehetnek boldogok.

Vagy ha mégis, akkor csak egy távoli, furcsa, ebbe a világba sehogyan sem illő közegben, hiszen az utolsó, szokatlan puritánságot közvetítő jelenet a lezárásnak kölcsönöz némi falusi romantikát, ami, ha lehet, még szélsőségesebbnek hat, mint a korábbi, már-már horrorisztikus momentumok. Pedig első látásra úgy tűnik, a lényeg mégiscsak a bizarr képekben, a hozzájuk kapcsolódó zenei betétekben, a sötétségben, a torz emberi-állati lényekben, az égi és a földi világ közötti kapcsolat megteremtésében rejlik. Ám mindebből, az előadás végére, valljuk be, leginkább csak egy jókora ijedtség marad, nem több.
 
Tündérszép Ilona és Árgyélus
Rendező: Veres Dóra
Szereplők: Schramek Andrea, Álmosd Phaedra, Csáki Rita, Facskó Marica, Vecsei László, El Karamany Yaszin
Zene: Gallai Péter
Videó: Csáki Rita
Technika: Makray Gábor
Látvány: Veres Dóra

Bemutató: 2013. november 30.