Mint azt már A Da Vinci kódban olvashattuk, „mindenki odavan az összeesküvés-elméletekért. És konspirációkkal mindig tele van a padlás” (247). Pontosan ezt a trendet lovagolja meg Javier Sierra: a katolikusellenesezoterikusmisztikusleleplezőthrillerkrimi divatos és bejáratott. Biztos, hogy milliós példányszámot és több tíz fordítást ér el az n+1-dik hasonló regény is. A „superbrand” Dan Brown 2003-as botránybestsellere, ezért akkor is rá kell hivatkozni, hozzá kell hasonlítani az ismeretlen spanyol szerző eredetileg csupán egy évre rá megjelent művét, ha a két könyv köszönőviszonyban is alig van egymással. Persze nem vitás, hogy Javier Sierra valóban az ő köpönyegéből bújt elő, és kétségtelen, hogy – amint nem egy interjúban a szerző öntudatosan le is szögezi – A titokzatos vacsora sok szempontból kiegészíti a Da Vinci kódot, és alapvetően az ott felvetett Leonardo műveivel kapcsolatos problémák nyomába ered.

A Mária Magdolna-kultusz (feminista lobbi!) és az alternatív/apokrif/eretnek vallásos nézetek szószához azonban Javier Sierra az Utolsó vacsora és a Sziklás Madonna művészettörténeti alaposságúnak tűnő interpretációját tálalja, így választ kínál többek közt a lányos testalkatú főapostol, vagy a kést markoló gazdátlan kéz rejtélyére. Dan Brown könyvével szemben A titkozatos vacsorában azonban nincs érdekeket sértő propagandisztikus célzat, lévén történelmi regény és nem tegnap játszódó krimi. S itt érdemes a 80-as években robbanó, de mára elfeledett (?) A rózsa nevét felidézni. Javier Sierra ugyanis az Eco-i kolostorthriller sémáját vette elő a Da Vinci-sztorihoz. A titokzatos körülmények között sorra meghaló szerzetesek, a „Terv”, a scriptorium, a kellő mennyiségű latin idézet és kultúrtörténeti adalék (különös tekintettel a pápai intrikákra, és természetesen az eretnekmozgalmakra) mind-mind az olasz mestertől ismerősök. S ha Milosevits Péter találóan „műveltségi fantasztikum”-nak nevezi Eco regényeit, A titokzatos vacsora joggal volna mondható félműveltségi fantasztikumnak.

A sztori maga nem túl bonyolult: a – természetesen – hispán származású inkvizítor és domonkos rendi szerzetes Agustín Leyre retrospektív én-elbeszéléséből megismerhetjük a Lodovico Sforza 'Il Moro' korabeli Milánót, s az éppen ott és akkor felforgató képeket festő Leonardo da Vincit. Ezúttal pandúrból lesz rabló, s az eretnek összeesküvést leleplezni induló páter a történet végére (elejére?) katarrá, apokrif-kutatóvá és a „János-egyház” követőjévé válik. Ja, és közben magyarázatot nyer Leonardo minden titka, és kiderül, milyen kódot rejtett el Az utolsó vacsorában.



Festmény mint titkosírás, képek olvasása, értelmezés mint titokfejtés… hát persze. Panofskyn, na meg a képleíró narratívák egész során innenről nézve lerágott csont. De nem akarom az úgynevezett „átlagolvasó” kedvét elvenni, a festmények megfejtése, interpretációja igenis lehet hátborzongatóan izgalmas! Mindazonáltal nem szerencsés az értelmezésre szoruló dolgokat túlmisztifikálni, a prekoncepció vezérelte, és túlságosan egyfelé tartó magyarázat ugyanis nem szokott nyerő lenni. Javier Sierra ezúttal kicsit mintha Móricka hibájába esett volna, akinek a vicc szerint mindenről ugyanaz jut eszébe. Túl a regény kétharmadán olvashatjuk a tutit: „…azon a faliképen egy nagy horderejű beavatási üzenetnek is kell lennie. Nyilvánvaló volt, hogy ha a mester hagyta odáig jutni őket, de úgy, hogy a kulcsot nem adta a kezükbe mondandója elolvasásához, csak amiatt lehetett, mert próbára akarta tenni őket. Vagyis ott álltak egyedül, a leghatalmasabb hieroglifa előtt, amelyet valaha is készített a toscanai, és értelmező leleményességüktől függött, hogy mélyebb titkainak is a közelébe juthatnak-e. De leginkább és mindenek fölött: lelkük megváltása is ezen állt vagy bukott.” (315) Anélkül, hogy felmondanám Sierra, vagy éppen a művészettörténet a Leonardo-képek rejtélyeire kínált magyarázatait, mindenkit csak arra intenék: vessen néha-néha egy pillantást a Cenacolora, s kezelje kritikával a regényben olvasottakat! (Ezt könnyűszerrel meg is tehet az olvasó, mivel a könyv első és hátsó oldalain megtalálható a reprodukció.)

A prekoncepció megkérdőjelezhetősége mellett sokkal nagyobb baj, hogy a regény szövege sem hibátlan. Az, hogy nem elég lebilincselő és fordulatos, még csak-csak magyarázható a fiktív elbeszélő személyével, elvégre miért is élne bulvárfordulatokkal egy XV. századi szerzetes. Az én-elbeszélés logikájából és időrendjéből teljességgel kilógó, külső narrátorral elmondatott fejezetek egész sora azonban nem az elbeszélő, hanem a szerző narratológiai kompetenciájának hiányosságáról árulkodik. (Dan Brown ugyebár hasonló elbeszéléstechnikai trükkökkel nem élt, így hibát sem követhetett el.) Az első ilyen alkalom, a 20. fejezet más szempontból is kivétel, lévén pikáns aktfestéssel kombinált szexjelenetet ír le – Freyre páter vajon leselkedett volna?

A képértelmezés csapdái mellett egy további bosszantó logikai hiba hitelteleníti el az „igazi Da Vinci-kód” vallástörténeti hátterét. (Ezt persze ügyesen adagolja a könyv: az előbb említett pajzánkodásban érintett szereplők idézik fel egy harmadik személy olvasmányélményei alapján, vagyis a narrátor személye által hitelesített elbeszéléstől legalább háromszorosan eltávolodtunk!) A 203. oldalon a következő áll: „Mária Magdolna, akit a betániainak is neveztek, valahol Dél-Franciaországban szállt partra […], ott kezdte hirdetni Jézus örömhírét, bevezette a többieket is a »fény titkaiba«, azonnal befogadta az eretnekeket, a katharokat, az albigenseket […].” Igen nehezen tudom elképzelni, hogy az első század derekán lettek volna eretnekek, hiszen akkoriban még intézményes Egyházról sem igen beszélhetünk. Vagy tévednék?

De ahogy a művészettörténet, ez is mellékes. Elvégre Arisztotelész óta a költőknek nem illik felróni, ha szakismeretük itt-ott hiányos (lásd melyik lábaival lép a ló Homérosznál). A regénynek van azonban még egy súlyos hibája: a figyelmes (agyafúrt, entellektüell, egyetemista stb.) olvasó kerek 80 oldallal korábban megfejtheti a végső rejtélyt, mint a fiktív szereplők! Nem árulom el magát a titkot, de minden alapvető információ rendelkezésre áll a misztikus óegyiptomi varázsige megfejtéséhez már annak legelső felbukkanásának alkalmával. A tapasztalt Dan Brown és Eco-olvasók mindenesetre csak 326 oldallal számoljanak 410 helyett. Hogy a titok nem elég csalafinta, ügyetlenül adagolja a narrátor az információkat, vagy egyszerűen túl bő lére van eresztve a regény, döntse el mindenki maga.



A szöveg döcögősségén valószínűleg a fordítás sem javított. Csuday Csaba alapvetően választékos és friss magyar változatában szinte tízoldalanként zavar meg egy-egy bosszantó apróság. Ezek egy része alapos átolvasással javítható baki, de akad sajnos egy csokorra való tévedés is. A 31. oldalon például Cosimo Medici konzíliumot hív össze, noha a spanyol „consilio” helyesen zsinatnak volna fordítandó. A domonkos rend vezetőjének titulusa a túlságosan is konspiráció-szagú nagymester helyett inkább generális (17); Jenofonte pedig magyarul Xenophónként ismert (55). A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy a spanyol, olasz vagy latin írásmód Javier Sierránál is gyakran ügyetlen módon keveredik.

Nem teljesen érthetetlen tehát, miért övezi teljes csend a spanyolországi „magas irodalmi körök” részéről A titokzatos vacsorát. A szerző ugyanis nem történész, esztéta és középkortudós (mint Eco) és nem is elég ügyes író (mint Dan Brown). Viszont azzal, hogy a két nagy írásmódját ötvözi, megfontolandó kompromisszumot kínál botrányvadász lektűr és „műveltségi fantasztikum” között. Már csak az a kérdés, mikor kerül sor az Opus Dei és a domonkosok után a harmadik spanyol alapítású katolikus szervezetre, a jezsuitákra. Kedves Javier Sierra: legközelebb írjon Szent Ignác titokzatos küldetéséről és az Il Gesú rejtélyeiről!

Javier Sierra: A titokzatos vacsora
Fordította Csuday Csaba
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006
2780 Ft