PRAE.HU: Milyen érzés, hogy egy teljesen új kiadó, a Tilos az Á a te könyveddel debütál?

Dávid Ádám: Inkább dobogós helyet mondanék, az Időfutár második kötete ugyanis néhány nappal korábban jelent meg, és Gévai Csilla Lídia, 16 című naplóregényével egyszerre jött ki a Millennium expressz. Szóval nagyon jó társaságba kerültem, Csillával pedig dolgoztunk is együtt anno a 2009-es Aranyvackor meseíró pályázat kapcsán. A Millennium ötlete már évek óta motoszkál bennem, és amikor elkezdtem írni, még nem is tudtam, hogy lesz a Pagonynak új, tizenkét pluszos kiadója, úgyhogy szerzőként követhettem nyomon a Tilos az Á megszületését, majd az első lépéseit. Nagyon izgalmas és inspiráló volt belelátni ebbe a rendkívül összetett folyamatba, amely a főszerkesztő, Péczely Dóra felkérésétől a névválasztáson át a logótervezésig és a Facebook-oldalig terjedt. Már csak azért is nagyon érdekelt, hogy pontosan milyen kihívásokkal jár egy kiadó létrehozása, mert a munkahelyem 1950-es megalakulásakor még a szüleim sem éltek...
 
PRAE.HU: Igaz is, Mórás szerkesztőként hogy kerültél más kiadóhoz? Mennyire tudod a szerkesztői tapasztalataidat hasznosítani regényírás közben?

2007-ben, az első Aranyvackorra írtam meg egy ötéves kisfiú, Koppány hétköznapi kalandjait. A kézirat ugyan nem nyert díjat, de Kovács Eszter, a Pagony Kiadó főszerkesztője már akkor felfigyelt rá, és végül négy évvel később, 2011-ben állt össze a történet kötetté. Közben – az írástól teljesen függetlenül – elkezdtem lektori jelentéseket készíteni a Mórának, aztán jött a lehetőség, hogy a szerkesztőség munkájában is részt vegyek. Azóta jóformán egész nap klasszikus és kevésbé klasszikus szövegek csiszolgatásával foglalkozom, és rengeteget tanultam a kollégáimtól, na meg Erich Kästnertől, Astrid Lindgrentől, Móricz Zsigmondtól vagy épp Lázár Ervintől. A szerkesztés során egészen intim közelségbe kerülök a szövegekkel, és számtalan fogást lehet ellesni a nagy elődöktől. De a saját kézirataimat is óhatatlanul szerkesztői szemmel nézem az első változat után. Talán ebből a szemléletből adódik, hogy viszonylag könnyen veszem a szükséges stilisztikai vagy koncepcionális módosításokat.


PRAE.HU: Előző könyved, A Virág utcai focibajnokság még fiatalabbaknak szólt, míg a Millennium expressz már kamaszoknak. Miért döntöttél az idősebb célközönség mellett?

A szerkesztés előtt egy évig a pilisvörösvári Friedrich Schiller Gimnáziumban tanítottam, így nap mint nap szembesültem azokkal a problémákkal, melyek ezt a generációt foglalkoztatják. Egészen más egy újságcikkben olvasni a drasztikusan emelkedő válási statisztikákat, mint végigélni, ahogy egy életrevaló diáklány néhány hónap alatt teljesen magába zuhan az otthoni légkör miatt. Ezek az emberi sorsok áttételesen visszaköszönnek a Millennium expressz árva karaktereiben. Egyébként már régóta dédelgettem egy vonatos ifjúsági regény ötletét, mert aki Thomason nő fel, alsósként pedig Gombos Jim és Lukács, a masiniszta rajongója, felsőben meg gimiben már gyakorlatilag nem tudja a vonatéhségét csillapítani. Személy szerint mindig is imádtam utazni, és pont a középsuli alatt voltam többször is Erdélyben cserediákként. A fűtetlen Korona expresszen töltött éjszaka, a poénkodások és a diszkrét csajozások kamaszkorom legszebb emlékei közé tartoznak.
 
PRAE.HU: Mennyire kell máshogy megszólítani ezt a korosztályt?

Minden olvasóval őszintének kell lenni, ebben nem érzek különbséget. Viszont alaposan megnehezítettem a dolgom azzal, hogy a hőseim 1896-ban kamaszodnak, így az azonosulás is óhatatlanul nehezebb velük, mint a kortárs környezetben felbukkanó Koppánnyal és családjával. A Millennium expressz utasai érezhetően más nyelvet beszélnek, mint a 21. század tizenévesei, de törekedtem rá, hogy Zsiga, Teri és a többiek szóhasználata is átélhető, na meg persze minél szórakoztatóbb legyen.
 
PRAE.HU: Már a Virág utcai focibajnokságban is felbukkannak más klasszikus irodalmi művekre tett utalások (Lázár Ervin, Micimackó), a Milleniumban pedig olyanokkal találkozhatunk, mint Gárdonyi és Jókai. Így próbálod közelebb hozni a fiatalokhoz az irodalmat, vagy a saját kedvenceidet említed meg?

Az ún. infotainment (szórakoztatva nevelés) létjogosultságát íróként tavaly tapasztaltam meg először elementáris erővel, amikor lehetőségem volt színpadra állítani egy időutazós ifjúsági darabot a 2012-es Kutatók éjszakáján. A Petőfi Irodalmi Időgép is tele volt kultúrtörténeti utalásokkal, és Petőfi életrajza nagyjából összeállt az előadás végére, miközben igyekeztem vicces, interaktív eszközökkel megismertetni a közönséget egy 19. századi ember gondolkodásmódjával. Hasonló célok vezéreltek a Millennium valós karaktereinek megidézésével is. Eljátszottam a gondolattal, hogy mit művelhetett volna az érettségi előtt álló Ady Endre, ha egy tinilányokkal telezsúfolt vonatra csöppen – ezúton is elnézést kérek tőle, ha egy kicsit nyersebb és pimaszabb lett a karaktere, mint az a róla alkotott kép alapján dukálna, de hát természetesen az expressz fiktív terében minden lehetséges. Még az is, hogy az ifjú Ziegler Géza, aki az idő tájt Gárdonyi művésznéven részben újságíróként kereste a kenyerét, az idősebb millenniumosoknak tart egy rendhagyó töri órát a századforduló dekadens világszemléletéről, és a regény végén a többiek kalandjainak hatására kezd el dolgozni az Egri csillagokon. Ezzel a kis játékos keletkezéstörténettel persze óhatatlanul rájátszottam néhány fontos motívumra a regényből, és így tettem Az arany emberrel is. Itt elsősorban a Senki szigete alapjául szolgáló Ada Kaleh kínálta magát helyszínként, ahol néhány hétre letáborozik a csapat, és a vonat könyvtárkocsijában hőseink is ugyanúgy kínlódnak a kötelezőnek feladott regény hosszas leírásaival, mint a potenciális olvasók egy része. De a sztori szerint Bram Stoker Drakulája szintén a főhősök közreműködésével lett épp olyan, ahogy ismerjük, és említés szintjén felbukkan még egy csomó akkor aktuális cím a Winnetoutól A dzsungel könyvéig. Ahogy ugyanis elmélyedtem a korszak irodalomtörténetében, lenyűgözött, hogy az akkori fiatalok mennyi máig aktuális és szívesen olvasott, friss szöveggel találkozhattak. Az intermediális játékok újabb szintjét kínálják a popkulturális utalások. Van itt egy kis kifordított Star Wars-parafrázis a hírhedt "én vagyok az apád" vallomásának megidézésével, vagy Jack Bauer-féle hajsza az idővel: az üldözéses jeleneteknél a margón néha feltűnik egy zsebóra képe, és alatta szerepel, hogy hány percük van hőseinknek a gőzmozdony továbbindulásáig.
 
PRAE.HU: Befolyásolta a témaválasztásodat, hogy mostanában hozzánk is kezd begyűrűzni a steampunk? Mit találsz érdekesnek ebben a műfajban, hol találkoztál vele először, és mi fogott meg benne?

Sosem voltam nagy autómániás, a gőzgépek, léghajók és egyéb nyalánkságok viszont kiskorom óta lenyűgöznek. Azzal is tisztában vagyok, hogy a steampunk egyre népszerűbb szubkultúra itthon, és kecsegtető lehetőségnek tűnt, hogy az egyik első ilyen jegyeket mutató ifjúsági regénnyel álljak elő, bár a Millennium expresszt nem tartom vegytisztán steam-könyvnek. Akkor már inkább a clockpunk egyik legsikeresebb darabja, Brian Selznick Hugója hatott rám, amellyel jóval a megfilmesítés és a hazai megjelenés előtt találkoztam először. 2009-ben a müncheni Internationale Jugendbibliothek ösztöndíjasaként a világ legnagyobb gyerekkönyvtárában számos kutatóval találkoztam, és egy fantasztikus chicagói gyermekirodalmár mutatta be ezt a rendhagyó formájú könyvet. Az óraműpontossággal működő masinák mellett elsősorban a valóság és fikció összecsúszása izgatott a Hugóban is.
 
PRAE.HU: Sokat kellett kutatnod, hogy hitelesen tudd bemutatni a kort? Miért pont a századfordulót választottad?

Egy bő éve pályáztam az NKA-hoz alkotói ösztöndíjra, és hónapokig egy sort se írtam, csak könyvtáraztam, a netet bújtam, meg vagy ötven oldalnyi jegyzetet készítettem. Muszáj volt hosszabbítást kérnem, így épp időben be tudtam fejezni a kéziratot. Egy rakás vonatos könyvet is haszonnal forgattam, és egyértelművé vált számomra, hogy a 19. század vége felé játszódik majd a cselekmény, hiszen az volt a vonatozás hőskora, de a legjobban Klösz György korabeli fényképeit szerettem böngészni. A fotókból legalább annyit tanultam a korszakról, mint három szakkönyvből együttvéve. 1896 egészen különleges dátumot jelöl a magyar történelemben: szimbolikusan ebbe az évbe sűrűsödik a honfoglalás ezeréves évfordulója felett érzett jogos nemzeti büszkeség és a kiegyezés dualista Magyarországának minden álságos megalkuvása. De a látványos kulissza mellett sporttörténetileg is legendás ez az esztendő: ekkor rendezték ugyanis Athénban az első újkori olimpiai játékokat, ahol a tizennyolc éves Hajós Alfréd kétszeres úszóbajnok lett. Ilyen magas labdát nem hagyhattam ki, úgyhogy a "magyar delfin" a legkedvesebb mellékszereplőmmé avanzsált.
 
PRAE.HU: Hogy találtál rá a Zsolnay családból származó Mattyasovszky Teréz figurájára?

A sok szegény, gyámoltalan árva ellenpontjaként mindenképp akartam egy gazdag, kissé elkényeztetett lányt is a vonatra. Az első változatban teljesen fiktív szereplőre gondoltam, aztán rátaláltam Zsolnay Vilmos unokájára, aki pont tizenhárom éves volt 1896-ban, mint a másik főhős, Zsiga, így adta magát, hogy a világhírű keramikusművész családjából származzon a címszereplő potyautas. Annyit sikerült kiderítenem róla, hogy Tery művésznéven fotós lett belőle, úgyhogy a fényképezés megszállottjaként néhány kulcsfontosságú momentumot sikerül dokumentálnia.

PRAE.HU: Van esetleg kedvenc szereplőd a sajátjaid közül? Szoktál magadról mintázni figurákat?

Persze, ha akarnám, se tudnám teljesen függetleníteni magam a saját személyiségemtől a karaktereim megrajzolása közben, és ha egy szereplőt kéne kiemelnem, akkor Zsigát mondanám, mert pont olyan vagány és fejlődőképes, amilyen mindig is lenni akartam. Egyébiránt: "Bovaryné én vagyok" – mondta volt Flaubert, és én is hasonlóképp éreztem az összes valaha élt szereplőm életre keltése és a teljesen fiktív figurák felépítése közben. Természetesen a teljes névvel ellátott valós történelmi személyeket sem dokumentarista pontossággal igyekeztem ábrázolni, hanem a dramaturgia szolgálatába állítottam őket, és alapoztam az olvasók előzetes ismereteire illetve hipotéziseire is, miközben figyelnem kellett rá, hogy akkor is élvezetes maradjon a személyiségük, ha egy tizenkét-tizenhárom éves diák adott esetben még nem ismeri behatóan például Ady költészetét.
             
PRAE.HU: Szerkesztőként elég jó rálátásod van a kortárs ifjúsági és gyerekirodalomra. Van olyan téma, amit hiányolsz, vagy amivel szerinted többet kéne foglalkozni? A Virág utcai focibajnokságban például felbukkant a sokszor tabuként kezelt halál problémája. A Millenniumban is foglalkozol súlyosabb kérdésekkel? 

A szakma számára közhelyszámba megy, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az utóbbi években kisebbfajta minőségi forradalom zajlott le a gyerekkönyves kínálatban. Egyre több merész témájú, igényes ifjúsági regény is szól össztársadalmi szinten elhallgatott témákról. A Móra Kiadó Tabu-sorozatában például a családon belüli erőszak vagy a fogyatékkal élők nehézségei éppúgy megjelennek, mint a kamaszok szexuális problémái. De kiemelkedő minőségű, friss problémaorientált könyveket ad ki a Scolar is, gondoljunk csak a Semmire vagy a Csikkre. A nemzetközi választékkal tehát nincs gond, viszont elég kevés magyar szerző veszi magának a fáradságot, hogy igazán színvonalas ifjúsági regényekkel gondolkodtassa el a mai tizenéveseket és szüleiket. Még nagyobb gond, hogy a vállaltan tabudöntögető könyvek döntő többsége nem számíthat közönségsikerre, épp nehezen emészthető tartalmuk miatt. Azt tartom tehát a legnagyobb kihívásnak, hogy szórakoztató, fordulatos kalandregénynek álcázva írjak a magyar történelem sorsfordító időszakairól, és életrevaló, hús-vér szereplőkkel átélhetővé tegyem az előttünk élt néhány generáció problémáit. A Millenniumon mindenki zűrös előéletű, de egy összetartó közösségben a múlt sebei lassan begyógyulhatnak. Csakhogy ezt a titkos társaságot folyamatos veszély fenyegeti, és csak egyéni önfeláldozások árán menthető meg a Millennium.
 
PRAE.HU: Hány kötetesre tervezed a sorozatot? Mire számíthatunk a következő részekben?

Izgatottan várom az első kötet fogadtatását, hiszen az egész koncepció létjogosultsága múlhat rajta. Az első világháború végéig mindenképp nyomon szeretném követni a Millennium kacifántos útját, amely a második kötetben az Egyesült Államokba vezet, a folytatásban pedig többek között a szibériai vasútvonal felé. Ha az olvasók is úgy akarják, az sem kizárt, hogy a 20. század későbbi évtizedeiben is felbukkan majd az expressz Kazán örököseivel – akár a második világégés szétbombázott Budapestjén, akár a szocialista szellem gyerekvasútján...
 
PRAE.HU: Biztos sokszor megkérdezték már, de kik vagy mik hatottak rád?

Ez legutóbb december 11-én, a könyv bemutatóján került szóba a Szatyor bárban. Abban a szerencsés helyzetben kezdtem el komolyabban írással, gyermekirodalommal foglalkozni, hogy kamaszfejjel valódi mesterre találtam. Tizenhét évesen megrendeztem a Szegény Dzsoni és Árnikát, és az utolsó előadáson Lázár Ervin megtisztelt minket a jelenlétével. Akkor – ahogy mondani szokás –, minden eldőlt. Az egyetem alatt aztán megint szerencsém volt: épp 2004-ben indult a Pázmányon a Kreatív Írás Program, ahol rengeteg fogást lestem el Vörös Istvántól és Lackfi Jánostól. Egyébként vizuális típus vagyok, és világéletemben imádtam a filmeket – nemcsak nézni, de forgatni, vágni, sőt rendezni is.
 
PRAE.HU: Szerinted mitől lesz jó egy ifjúsági regény? Szabadidődben is inkább ilyeneket olvasol, vagy maradsz a "felnőtt irodalomnál"?

Utálatos velejárója a gyermekirodalmi diskurzusnak az elsősorban fiataloknak szánt művek pedagógiai alkalmazhatósága. Hiába számít meghaladottnak ez a szempontrendszer, lépten-nyomon találkozhatunk vele még az ifjúsági irodalomban is. Hányadikosoknak ajánlható? Milyen tantervbe illeszthető? Mi a mondanivalója? Pedig az ifjúsági regényre is ugyanúgy vonatkoznak a nagypróza szabályai, mint "felnőtt" testvérére: legyen átgondolt dramaturgiája, a háromdimenziós karakterek szippantsanak be magukkal, és feledkezzünk bele velük együtt, az ábrázolásuk során megképződő, aprólékosan kitalált világba. Persze annyiban mégiscsak helytálló az ifjúsági kitétel, hogy egy jó (kis)kamaszoknak íródott könyv tényleg nekik, róluk, az ő nyelvükön és hullámhosszukon szólal meg. Ettől még nem kell feltétlenül minden szereplőnek eszetlenül posztolnia meg lájkolgatnia és az aktuális top 30-as számok dalszövegeit idézgetnie, hanem akár élhetnek száz évvel korábban is, a lényeg, hogy ugyanazok a mozgatórugók hajtsák őket, mint az olvasót. Már csak ezért is szenvedélyesen érdekel a kortárs ifjúsági regény minden ágboga, csak sajnos a szerkesztenivalókon és a hozzájuk kapcsolódó "kötelező" irodalmon túl kevés idő jut rá, hogy spontán olvasgassak. Talán jövőre, két Millennium-kötet megírása között...
 

Fotó: Bach Máté