A kiállítást Wernitzer Julianna nyitja meg, aki arról beszél, hogy Tandori művészete folyamatos mozgásban van: “Ugyanazt másképp írod meg. Így lesz nálad a versből próza, esszé vagy mindez képverssé módosul. A szavakból rajzok születnek, a rajzok ismert verssé, prózai szöveggé változnak, újabb és újabb nyelvi és vizuális alakváltozatok keletkeznek." A transzformációkkal és metamorfózisokkal átszőtt életműben a hetvenes évek elejétől jelennek meg az első képzőművészeti munkák, a Dekalkomániák sorozat, majd önálló ciklusokat alkotó indigó- és írógéprajzai, melyek többnyire nyelvi poénokra épülnek. Tandori a 80-as évektől kezdve gyakran szépirodalmi köteteit is maga illusztrálja.

A mostani kiállítás anyagát a 75. születésnap alkalmából a Scolar Kiadónál megjelent Tandori light – Elérintés című kötetéből válogatták össze. Ezeken a színes krétarajzokon a jelenségek, egy táj vagy lovak bizonytalan, sokszor át- és újrarajzolt, folyamatosan áramló körvonalak segítségével rajzolódnak ki, hiszen – ahogyan Tandori is vallja – a világ dolgai a benyomások, a szerzett élmények hatására megragadhatatlanná válnak. Ezeken a rajzokon – Musilt idézve – az ember "átlát a formán, melybe a jelenségek öltöztek és megsejti egy mögöttes létezés titokzatos folyamatait". Tandori képzőművészeti és írásos munkái egyaránt ezt a megragadhatatlanságot öntik formába.

Szabó T. Anna

Margócsy István

Németh Gábor

Dragomán György és Fodor Tamás

Doboss Gyula irodalomtörténész a megnyitón szintén azt hangsúlyozza, hogy Tandori munkáját máig motiválja az a wittgensteini gondolat, mely szerint a kifejezhetetlen egy szférája, a nem mondható is megmutatkozik a nyelvben. “...a nehezen mondhatót kellett volna mondani. Most az elmondhatót, de úgy, hogy nem mondódik el végül se, mondjuk" – idézi Doboss az írót, majd a Tandori-univerzum néhány lényeges pontját villantja fel: megemlíti, hogy a szövegköziség, a koncentrikus kompozíció, a szokatlan önidéző narráció, a metafizikai súly nemcsak írásos műveiben, hanem képzőművészeti munkáiban is jelen van, majd szól Tandori grafomániájáról és arról, hogy lírája visszavonhatatlanul megváltoztatta a magyar költészetet. Ez utóbbi kijelentést igazolja a tény, hogy a fiatal kortárs költőket is megihleti Tandori befelé táguló galaxisa: a kiállításmegnyitó záróakkordjaként Szabó Marcell, Závada Péter, Szőcs Petra, Nemes Z. Márió, Győrffy Ákos, kabai lóránt, Tolvaj Zoltán kedvenc Tandori-versük mellett saját, T. D. inspirálta műveiket olvassák fel.
 
A kamarakiállítás megnyitását követően a PIM dísztermében – továbbra is az ünnepelt távolétében – folytatódik az ünneplés. Tandori nem jár már sehova, mondja Bojtár Endre, pedig ő még táviratot is küldött neki, hogy e köszöntéseket fogadhassa. Amire jött is a válasz, két oldalban. Ilyeneket ír: “Gondoljatok rám, jó? Én járni már akkor se járok. Nincs járásom. Külsőt nem tartok. Sehol fogak, nem vagyok látványpékes." “Gyenge vagyok, három kilogrammnál is szenvedek, újabban öt-hat mondat után fulladok. Hogy lesz ebből 76? De komolyan." Persze ezeket a “búcsúmondatokat" nála sohasem lehet komolyan venni, hiszen ahogy Bojtár is rámutat, már az első kötete is teli van búcsúversekkel.

A köszöntéseket Jeney Zoltán zongorajátéka után Szabó T. Anna kezdi meg, aki Tandori szavaiból és fordulataiból rakja össze Marad mi marad című művét, majd saját, 41. születésnapjára írt versét, a Friguszt ajándékozza tovább. Két választott Tandori-vers elszavalása után Dragomán György lép színpadra, aki Ipari táj két figurával és egy sakktáblával című szövegével egy álmát osztja meg, amiben Tandori és Beckett sakkozott egymással. Dragomán kiválóan rájátszik a Tandorit jellemző ismétlésekre, áramlásokra: a játékosok egymásnak adogatják a cigarettát, hosszan szívnak belőle, kifújják a füstöt, majd lépnek egyet, talán az egyik huszárral és ez folytatódik a szövegben ötször-hatszor, hogy érezzük, milyen sokáig tart. Úgy történik valami, hogy közben nem történik semmi. Dragomán versválasztása igazán frappáns: A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn című verset “szavalja" el.

Kukorelly Endre választott versével kezd, magyarázkodik kicsit, mert ugyebár a Londoni Mindenszenteket mindenki ismeri, éppen ezért nehéz elszavalni, majd elmeséli, hogy a kötet, a Koppar Köldüs, amiben ez a vers megjelent, neki kétszer is megvan, mert elsőre Tandori elfelejtette, hogy egyszer már elküldte a könyvet. A választott vers után Kukorelly felidézi azokat az időket, amikor Tandori állandóan felhívogatta és végtelen monológokba öntötte mondandóját, majd sajnálattal mondja, hogy ezeket a beszélgetéseket nem tudja rekonstruálni. Kukorelly ezután felolvas “valamit, ami nem biztos, hogy illik ide": a Veréb egy nőről szól, csúnyáról, unalmasról, akit sohasem lehetett lerázni – “Elijeszted, visszaszáll". Kukorelly kitágítja a metaforát és a mondatok hol részben, hol egészben Tandorira is ráillenek.

Margócsy István kedvenc Tandorija, a Párizsi Mindenszentekis elhangzik Fodor Tamás előadásában, majd Szvoren Edináé a mikrofon, aki szintén inkább Fodorral olvastat, a Semmi Kezet, ezt követően Járni lehet a tetején novellájával köszönti a 75 éves Tandorit. Az ünnepelt nélküli születésnapon sajnos Parti Nagy Lajos sem lehet jelen, de verset küld maga helyet, Tandorírt verset, végül Lukin Zsuzsanna Tandori dalaival zárul a köszöntések első része.

Ferencz Győző Tandori túláradó életművét méltatja, amiben minden leütött betű “kompromisszumok nélkül a létet kapja telibe", majd elárulja, hogy ő egyébként nem igazán tud fejből verseket, de Tandoritól jónéhányat. Gyorsan el is szavalja a Nappali sötétséget, majd rátér saját választottjára, a Tandori (1938–...) címűre, amelyre saját verse is reflektál.

Mesterházy Mónika leginkább a kiállításmegnyitón elhangzott elemeket hozza vissza – Tandori művészete a felszínen és a mélyen –, majd Takács Zsuzsa: Tandori halandóknak-haladóknak című szövegét olvassa fel Fodor, amelyben sok-sok anekdotát oszt meg, például azt, amikor Takács és Tandori fuldokló katicákat mentett a Balatonból, vagy amikor Tandori Weöres halálhírét csak így kommentálta: "Engem nem zavart Weöres Sándor." Takács Zsuzsát pedig nem zavarja, hogy hogy Tandori volt és van, mi is csak azt sajnáljuk, hogy Takács nincs itt, főleg, hogy neki is készültek meglepetéssel: Vörös István lép a színpadra, Gratulálni Tandorinak Takács Zsuzsával és Takács Zsuzsának Tandorival, mindkettőjüknek önmagukkal 2013 tél előjén, amikor az új évszázad még nem fedte fel arcát...címet viselő szövegével.
Németh Gábor a Madárzsokét szavalja, majd remegő kézzel saját Visszahordás TD 75 címet viselő szövegét is előveszi, amiben hosszan magyarázkodik, hogy sokáig semmi sem jutott eszébe, hiszen mit is mondhatna annak, aki mindent tud. Végül “szonett-izét" ír anagrammákból, ami “ha szonettnek rossz lesz is, köszöntőnek legalább rövid." Őt Várady Szabolcs követi, aki szerette volna megúszni a szereplést, aztán mégsem így alakult, de addigra persze már nem volt idő készülni, így még szerencse, hogy a kompúterében ott volt egy félkész mű, a Töredék Tandorinak, ami szonettnek indult, ám az utolsó tercier a mai napig hiányzik: "Annyit akartam csak különben is...."

Az ünnepség Esterházy Péter szövegével zárul, aki sajnos szintén távol – talán e sok igazolt hiányzó Tandorit idézi itt-nem-levésével –, így Fodor Tamás olvassa el Az igazságot, amiben Esterházy kimondja, hogy Tandori a legradikálisabb fiatal költő, igaz, hogy kicsit tacskószerű, "csak tacskóban nincsen ekkora". Esterházy kellemesen anekdotázik, szokásához híven, elmeséli például, hogy “élete legtehetségesebb pillanatát" is Tandorinak köszönheti, meg, hogy most épp a krimiket olvassa, majd a kisHorrorral búcsúzik. "akkor inkább/el/ gat-getek/ Rémületemben".

Az est végén még felhangzik a Kavafisz-haiku, végül Jeney két darabja zárja az ünneplést.


Tandori 75, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2013. 12. 08.

Fotó: Bach Máté