PRAE.HU: Kérem, meséljen röviden a fesztiválról! Hogyan született az ötlet, hogy egy lengyel határ menti német kisvárosban kelet-európai filmeknek szervezzenek szemlét?

Cottbus huszonharmadik éve ad otthont a fesztiválnak, melynek fókuszpontjában a kelet-európai játékfilmek állnak. Olyan filmek, amelyek ebben a régióban készülnek, tehát a volt szocialista térségben és a volt Szovjetunió egykori tagállamaiban. Alapvető törekvésünk, melyből a fesztivál született, az volt, hogy megnézzük, hogyan kommentálják a fiatal filmalkotók saját nemzetük politikai, társadalmi változásait. Kíváncsiak voltunk, hogyan alakult a posztszovjet országok politikai és társadalmi helyzete. Arra, hogy hogyan változott meg a kelet-európai mozi, a képközpontú, epikus és metaforikus hagyományait megőrzi-e, ugyanezen tradíciók nyomvonalán halad-e tovább vagy teljesen átalakul. Bennünk volt a félelem, hogy a közép- és kelet-európai filmek, amelyek hajdanán a kelet-német mozikban erős jelenléttel bírtak, a rendszerváltás után eltűnnek a német vászonról. A kelet-európai mozi rajongóinak törekvése az volt, hogy ezeket a filmeket a rendszerváltás után is figyelemmel kísérhessék, és egy megfelelő fórumot teremthessenek nekik. Így született a fesztivál.
 
PRAE.HU: Hogyan kapcsolódott be a fesztivál életébe a connecting cottbus és mit takar pontosan?

A connecting cottbus 15 éve csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez, ez egy kelet-nyugati koprodukciós piac, melynek célja, hogy a kelet-nyugati koprodukciók létrejöttében segédkezzen. Kelet-európai témájú filmötleteket mutatnak be az alkotók, melyek általában még a korai forgatókönyvszakaszban vannak, ezekhez a filmtervekhez keresnek koprodukciós partnereket. A coco tehát koprodukciós partnerek közvetít Kelet- és Nyugat-Európa között.

PRAE.HU: Hogyan változott Ön szerint a német és kelet-európai filmek helyzete a rendszerváltás óta? Milyen irányvonalakat lát, amelyek megkülönböztethetik a térség filmjeit a többitől?

A filmek általában is nagyon sokat változtak azóta, nem feltétlenül lehet egy térségen belüli egységes változásról beszélni. Mi mindig nagyon ügyelünk a megkülönböztetésükre, hiszen Kelet-Európa nagyon sokszínű. Eltérő filmkultúrák és tradíciók vannak, a lengyel film például különbözik a balkánitól és a magyartól, más sajátosságokkal, más humorral bír. Nincsenek tipikus jellemzői a kelet-európai filmeknek, de van tipizálható tulajdonsága például a balkáni filmnek, ahogyan a társadalmi kérdésekre fekete humorral reagál.

Amit mindemellett nagyon gyakran tapasztalok, hogy a térségben a 30-35 éves rendező-generáció általában fiatal hősöket állít filmjei középpontjába és rajtuk keresztül mutatja be a politikai, társadalmi változásokat. Általában ezek a fiatalok a társadalmi, szociális átalakulások ábrázolásában nagyon erősek, melyeket személyes történeteken keresztül közelítenek meg. A központi kérdés, hogy ezekre a változásokra hogyan reagálnak az egyes emberek. Ez a politikai reflexió nyilván nem olyan erős a lengyel vagy a cseh filmben, mint a macedón, orosz vagy éppen a magyar filmművészetben, hiszen itt az aktuálpolitikai ráhatás sokkal erőteljesebb, új politikai vihar járja át a filmeket. Ez a politikai átmeneti folyamat – ami egyes nemzeteknél már lecsillapodott – még mindig fontos. Amit én a kelet-európai filmekben mindig is nagyon szerettem, az az, hogy az előtérben az egyes ember áll. Talán ez a legjellemzőbb a kelet-európai filmre, hogy indirekten, közvetett úton juttatja el üzenetét a nézőig. Ezt a metaforikusságot tartom a legspecifikusabbnak, ezért nagyon ritkán felszínesek a kelet-európai filmek. Az teszi élvezetessé ezeket a filmeket, hogy az üzenetüket meg kell fejteni, dekódolni kell őket a moziteremben ülve. A nézői agyat veszi igénybe, hogy az üzenetet nem készen kapjuk. Ki kell találni, hogy az alkotó mit üzen nekünk. Ez néha igen nehéz, ha a film egy idegen országból jött és annak kultúráját nem ismerjük. Ezek a filmek arra kényszerítenek, hogy elmélyedjünk a társadalmi problémákban, és szerintem ez egy nagy nyereség.
 
PRAE.HU: A koprodukciók mennyiben tudják megtartani ezeket a fajta nemzeti, esetleg nyelvi sajátosságokat? Kell-e kompromisszumokat vállalni egy koprodukcióban? Ha igen, miféléket?

Úgy vélem, hogy az ötlet eredetiségén múlik. De természetesen az sokszor megesik, hogy áldozatot kell hoznia vagy kompromisszumokat kell kötnie egy alkotónak, hiszen egy ilyen filmbe olyan elemek beépítése szükséges, amik koprodukcióra alkalmassá teszik. Például, ha valaki egy szerb történetet szeretne filmre vinni, annak a koprodukcióra való alkalmasság érdekében meg kell próbálnia például német vagy svájci vonatkozást, helyszínt bevonnia a történetébe. Mert ha valaki koprodukciós pénzt nyer el, akkor oda kell pénzt invesztálnia, ahonnan azt kapta. Nem mindet, de egy nagy részét biztosan. Ez persze kreativitást igényel, de nem jelenti feltétlenül azt, hogy a történetet is meg kell változtatni hozzá. Viszont emiatt egyes filmtervek nem válhatnak koprodukciókká, mert túlságosan specifikusak és nemzetközpontúak, vagy adott esetben olyan nemzeten belüli témát tárgyalnak, amit egy külföldi néző nagyon nehezen vagy egyáltalán nem ért. Az ilyen anyagok ritkán alkalmasak koprodukcióra. Mint ahogyan a filmtámogatásnak általában, úgy a koprodukciós támogatásoknak is feladata, hogy, egyszerre kulturális és gazdasági szempontokat figyelembe véve legyen jelen.
 
PRAE.HU: Az olyan filmek, amelyek egyszerre próbálnak a nagyközönséghez szólni és mellette megőrzik a szerzői jegyeket is, igen ritkák a fesztivál programjában. A magyar filmtámogatási rendszer is erre a kombinációra törekszik, például az Isteni műszak című filmben is ilyen lehetőségek voltak, mégsem került be a fesztivál programjába. Ezek szerint ennyire ritka a jól sikerült átfedés a kelet-európai szerzői film és a közönségfilm között?

Össze lehet mosni a kettőt. Ezek azok a filmek, amelyek nagyközönséghez tudnak szólni és mély mondanivalóval is rendelkeznek. Azt hiszem, hogy nagyon nehéz keverni a kettőt és megfelelő egyensúlyt teremteni. De kétségtelenül jó kísérlet széles publikumnak szóló művészfilmet forgatni, ezeket a filmeket nem csak fesztiválokra eljuttatni, hanem hatalmas mozitermekben sok nézőnek vetíteni. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy habár a mozi kezdetben csak szórakoztatási eszköz volt, mégiscsak egy művészeti ággá vált.

PRAE.HU: Milyennek látja a magyar film helyzetét, az annak idején külföldön sokat méltatott filmtámogatási rendszer összeomlása után? Ön mit vár a Magyar Nemzeti Filmalapnál készülő filmektől?

Meglátjuk! Volt egy – mondhatni – felülről irányított átalakulás, ami rengeteg negatív kritikát kapott, de ez nem jelenti azt automatikusan, hogy a helyzet rosszabbra fordult volna. Éppen ellenkezőleg. Sok magyar producertől, kollégától hallom, hogy ők relatív elégedettek. Az új támogatási rendszer megszilárdult, stabil és munkaképes, az első döntések megszülettek. Azt is hallottam, hogy jelenleg 17 új produkción dolgoznak Magyarországon. Ezek között szerepel kommersz és szórakoztató film is, mint ahogyan ígérték, de a félelem, hogy a művészfilmek majd nem kerülnek a támogatott filmek közé, nem igazolódott be. Úgy tűnik, hogy nem kell attól tartani, ami miatt sokan aggódtak, hogy a szerzői film – aminek nagy hagyománya van Magyarországon – eltűnik a magyar filmes palettáról. Ellenkezőleg. Ezért küzd a Filmalap. A nagy füzet, ami tisztán szerzői film, pont erre jó példa, bár az a régi rendszertől is kapott támogatást, de azt az új átvette és továbbra is támogatta. Ebből is látszik, hogy az új rendszer nem ódzkodik a szerzőitől, sőt. Úgy látom, hogy politikai irányítás nem befolyásolja a filmek elkészülésének esélyeit. Természetesen látnunk kell, hogy milyen filmek készülnek el a következő években. Minden jel arra mutat, hogy a magyar mozi vissza fog találni Európa filmes térképére.

PRAE.HU: A filmfesztiválokra is?

A filmfesztiválokra is, mi nagyon várjuk a magyar filmek visszatérését, szívesen vetítenénk új magyar művészfilmeket, például olyan nagyra becsült alkotótól, mint Pálfi György, aki – ha jól tudom – szintén új filmet forgat, ezekre a filmekre roppant nyitott a fesztivál.
 

Fotó: Pazár Sarolta.