Kortársunk, Shakespeare megint teljesen aktuális. Ez a darab ugyanis a nagyravágyás, a teljesen elhülyült állapoton túl – amikor is nem mérjük fel, mi mivel jár – a számítás, a hatalomvágy kérdését veti fel. Lear király még látszólag tudata teljes biztonságában úgy dönt, megpihen és innentől kezdve nyugodtan éli életét, méghozzá úgy, hogy szétosztja birodalmát, vagyonát lányai, vejei között. Cserébe csak szép szavakat, szeretetet, csodálatot vár utódaitól. Legkisebb lánya, a legszeretettebb Cordelia az egyetlen, aki megtagadván a képmutatást, hamis hízelgés helyett csak valós érzelmeiről beszél. Kitagadják. Lear innentől kezdve kanosszát jár. Két idősebb lánya a hatalom birtokában kegyetlen vesszőfutásra készteti az elerőtlenedő apát, a már nem-uralkodó öreget. A lányok közegében kiszínesedik a világ, mai éjszakai partikra emlékeztető bulizásokkal, italozásokkal, kanapékkal, biliárdasztallal, udvarlókkal.

Az ex-királyéval párhuzamosan szemlélhetjük a nemes Gloster sorsát is (Gáspár Sándor alakítja). Már-már feszengünk az értetlenségtől, hogy a sors, hogy lehet ennyire kegyetlen mindig a jobbakkal. Gloster tényleg nem érdemli meg, de Lear sem. Vagy valahogyan mégis? Mindketten egy letűnt hatalmi rendszer képviselői. Hatalommal bírtak, elvakultságukban tévedhetetlennek hitték magukat és megdönthetetlennek rendszerüket. Ők is uralkodtak, ők is sorsok felett döntöttek nem is oly’ rég. De áshatunk még mélyebbre is, mint azt tettük a színészekkel és a színpadra állítókkal a darab megtekintése után.



Lear idősebb lányai, Goneril és Regan mindig háttérbe szorultak a legkisebb, a legkedvesebb Cordélia mögött. Még a szeretetük kimutatására való felszólításkor is kiemeli ezt Lear, az apa. Milyen szépen körülírná egy jó kis ma divatos családállítás, mi miért alakult éppen így a reneszánsz történetben. Ha még tovább megyek, eljuthatunk odáig, hogy Gloster "fattyú" gyermeke, Edmond (Makranczi Zalán játssza) is saját kitagadott fattyúléte miatt válik kegyetlen számítóvá. Neki miért nem jut cím és rang? Ha nem jut normálisan, bűn nélkül, akkor megszerzi akárhogyan. Minden út helyes, ha hasznomra van, állítja Edmond – és eszerint is cselekszik. Kulcsmondat ebben a darabban. Apák bűnei, azokon túl pedig az ő apjukéi.

Első körben, a mostani színreállításban is a bohóc az, aki kimondja a legbölcsebb gondolatokat, igazságokat. A rendszerint bolondként  ábrázolt, itt bohóccá alakult, hű támogató, igazmondó szerepét a Cordeliát is eljátszó színésznővel, Földes Eszterrel játszatja Bagó. Hogy a két szerepet azonos színész alakítja, már-már megszokott. Shakespeare-nek tetsző ötlet lehet ez, nagy valószínűséggel. Ő, illetve ők védik, óvják az apa-királyt akármilyen jelmezben is. Egy másik színrevitelben  lehetne bohóc-Cordélia akár egy védőangyal is. Mentené a menthetetlent. Itt most Kent és a pár barát szerepét veszi át, akik még időben figyelmeztették a királyt, vesztét okozza azzal, amire készül. Későbbi felismeréseket hoz a váltással, a leváltásokkal együtt járó keserű pirulák sorozata, a mellőzöttség, a lecserélhetőség és kisemmizettség és minden, ami ezzel jár.

Hogy mennyire korszerű Shakespeare ma? A darab során legtöbbször szinte meztelenül, mocskosan egy szál alsóban játszó Gloster-fiú, Edgar sorsa képezi ezt le a legszemléletesebben. Az életben minden nélkül továbbhaladó, a már semmire nem számító, fürge-állat módjára surranó, ugró, vetődő Edgar, akinek itt már Rongyos Tamás a neve. (Remek  lehetőség a táncos színész, Krisztik Csabának.)  Ő az, akinek mindene meglett volna a korábbi felállás szerint, és ő az, akitől mindent elvett a sors. Nincstelenként mégis ő adja a legtöbbet. Megvakított apját óvja, istápolja végig teljes odaadással. És közben, a túlélés kényszerében megjátszott bolond-félkegyelműként egyre többet tud az életről.

Szürke, militáns közegben nyit a darab, szürke katonás egyenruhákkal, katonazenekarral, szürke szobrokkal, hatalmas, fehér függönyökkel, melyek azután sorban omlanak alá egy-egy drámai pillanatban. Egyre több szobor dől le, ahogy haladunk az előadás vége felé. Teljes romhalmazzá válik a tér. De ne legyen illúziónk, újabb szobrok jönnek, vagy legalábbis az alattuk lévő feliratok változnak. Minden korszak, minden ideológia megalkotja saját képmásait.



Elitváltás történik – mondanánk a ma. A mostani előadásban Bagó Bertalanék jól érzékeltetik ezt a nyelvi játékban is. Az öregeket, a letűnőket Vörösmarty nyelvén szólaltatja meg a rendező. Kivétel itt is akad azért és jó okkal. Learnél is, és Glosternél is elérkezik a nagy felismerés drámai pillanata, rosszat léptek, rosszul döntöttek. Lear ekkor a ma nyelvén átkozódik, szitkozódik. A megvakított Gloster is így szól az őt támogató fiához, Edgarhoz. A fiatalok Nádasdy fordítását kapták végig. De mai az is, ahogy az egyik lány, Regan még a ma, kereskedelmi televíziókban oly divatos mutogatásával, mint egy felkonfszerűen, műsorvezetőként dumál apjához. Kiosztja, helyére teszi az erőtlent. Megteheti. Most neki osztottak lapot. Épp olyan, mint ma egy multi cég képviselője.



De a bölcsebbek, a bolondok vagy bohócok, kinek-kinek tetszése szerint, már tudják, meg kell ahhoz bolondulni, hogy bölccsé váljon és meg kell ahhoz vakulni, hogy lásson az ember. Sok pici Learként, pici Glosterként ma is ezt éljük. De vajon el kell-e veszíteni mindent, hogy valami új szülessen? Ezek megint már a nagyon régi és nagyon mai, újra felismert kérdések, tanítások.

William Shakespeare: Lear király

Lear - Cserhalmi György
Bohóc/Cordelia - Földes Eszter
Goneril - Radnay Csilla
Regan - Varga Gabriella
Gloster  - Gáspár Sándor
Edgar - Krisztik Csaba
Edmund - Makranczi Zalán
Kent - Derzsi János
Cornwall - Sághy Tamás
Albany - Egyed Attila
Oswald - Kricsár Kamill
 
Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita
Zene: Dobri Dániel

Rendező: Bagó Bertalan

Bemutató: 2013. november 23.
Székesfehérvári Vörösmarty Mihály Színház

Fotó: Medvigy Gábor