A címadó vers, amelyet már az Üdvözlégy, utazás című kötetből ismerhetünk, nehéz helyzetbe hozhatná magát a szerzőt és az olvasót: ha szó szerint vennénk, ezen a tiltott nyelven nem szabadna gondolkodnunk, nem szabadna megszólalnunk. A nyelv, és egy adott nyelven születő gondolataink általában egy bizonyos logika köré szerveződnek, és e logika mentén következtetéseket gyártunk. A tiszta rációra, a hibátlan következtetésekre sem alapozhatjuk az életünket. Úgy tűnik, félrevezetnek és a lényegről terelik el a figyelmünket. A Tiltott nyelv vezérfonalat ad a kötet értelmezéséhez. Egyfelől azt sugallja, hogy fenntartással közelítsünk a könyvben írottakhoz – mint bármihez, ami egy adott nyelven születik. Ez az első olvasatra sokkoló hozzáállás viszont megkönnyebbülést is jelenthet számunkra. Ha következtetéseink – hasonlatosan bűneink tudatához - kétségbeesésbe taszítanak, legyünk tisztában vele, hogy ezek a következtetések néha bizony ostobák. A kötet verseinek karmestere utasít erre, sokszor egyértelműen felszólító módban, ahogy kényszeríti önmagát is arra, hogy éljen. Nem is akárhogyan: állandóan fölfelé - legalább annyira a Nap, mint Isten felé - törekedve.

Az első ciklus, az Emlékezésgyakorlat versei átjárhatóságot, folytonosságot teremtenek az egyes idősíkok és a helyszínek között. A teremt szót e kötettel kapcsolatban kétféle értelmezésben is használhatjuk. Jelentheti egyrészt azt, hogy létrehoz valamit, másrészt viszont, a szó az isteni teremtéssel is rokonságba hozható, amennyiben sokszor egy bizonyos varázspálca rendezi a múlt és jelen eseményeit egybe, vagy épp változtatja meg kimenetelüket: "Odalépett hozzá / egykori szerelme és táncoltak, mint / egyébként soha" (San Vicente Veintitrés). Sok évvel ezelőtti események a jelen szerves részét képezik. A különböző helyszíneken, különböző időkben, akár különböző szereplők közti találkozások sokszor egy történethez tartoznak. Időnek és helynek ily módon való kezelése minden dolgok viszonylagosságára utal. Bár a tálcák ezüstje a szemünk láttára kopik, tehát bizonyos jelenségek, tárgyak utalnak a mulandóságra, az emberi kapcsolatok, érzések szinte mit sem változnak: "Mintha csak ma lett volna, nem harminc / évvel ezelőtt, karodba vettél, könnyem le- / pergett egykori mellkasodra." (Épp elmentem volna). Nem csak a múlt, a jövő sem válik el sokszor a jelentől. A ciklus igen sok verse zárul illuzórikus feltevéssel a jövőt illetően: "A téves ösztön folytatást remél." (Izolda szerelmi halála); "Legyen, / hogy nem jelent föl másnap!" (Történet)

A könyvborítón látható tojás metaforája is megjelenik a ciklus több versében: "Verseim tojásban érlelődnek, melegre / vágyó, felemás magzatok maguk is." (Beteglátogatás). De nem csak a versek, maguk az emberek is tojásba zárt, tojásból kikelő, gyíkhoz hasonló lények: "Sütkérezünk a szeptemberi napsütésben, / kergetőzünk még a kerítés kőalapzatának / repedései közt, hideg gyíkok." (Hideg gyíkok). A ciklus záró verse, a Vizitáció című fejti ki, a költőre gyakran jellemző többes szám első személy használatával, hogy miért vesszük körül magunkat burokkal, miért vágyunk a mozdulatlanság, a megkövülés után: "Vágyunk az újabb megkövülések után, mert / a tér kísértései morajló mozdulatlanságok. / Csempévé válni a metróállomás falán, hogy / minden érintés feltorlódjon bennünk, ne / tudjuk nem érezni őket és ne akarjunk leesni." Az a legfájdalmasabb, hogy mégis szeretnénk magunkat kiszabadítani ebből a tojásból, akárcsak a szobrász (lásd Rodin és Camille Claude emlékére írott versek) a márványból az elképzelt alkotást, de szabadulásunk egyben végünket -, védőburkunk elvesztését jelenti.

A Tiltott nyelvben nem csak az idő és a hely-, de az egyes versek illetve ciklusok között is igen erős folytonosság, összefüggés van - akárcsak Takács Zsuzsa egyes kötetei között. A Mesterek című, második ciklust inspiráló költők és írók, illetve regényhősök úgy mozognak közöttünk, mintha ma is élnének. Történeteik, élethelyzeteik a lírai én saját, személyes élményévé válnak. Felvetődne tehát a gondolat, hogy szereplíráról beszélünk, de e sorok írója egyetért a költővel abban, hogy tulajdonképpen minden vers szerepvers. (Elhangzott a Nyitott Műhely Ellenlábas című beszélgetésén.) Lényegtelen tehát, hogy be tudjuk-e azonosítani azt a személyt, akinek a nevében az adott vers íródott, hisz abban a pillanatban, hogy egy vers megszületett, máris egyfajta szerepről beszélhetünk.

A Mesterek egyik versében az Adyról alkotott kép például a szerelemhez hasonló: "Szerintem sosem élt. Csak lázas / képzeletünk sorolja közénk az Ugarra. (...) A fellobbanó világosság mámorát / kívánjuk vissza, de úgy, ahogyan volt, / nem lesz többé soha." (Ady). A Vajda János emlékére írt két költemény pedig már A gyász előérzete című, következő ciklus verseivel rokonítható: egy rég halott kedvessel való fájdalmas találkozásnak vagyunk a tanúi.

Takács Zsuzsa értelmezői gyakran beszélnek a szerző verseire jellemző tragikusságról. Ő maga is nyilatkozta párszor: néha megijed attól, hogy a verseinek világképe az olvasó számára esetleg túl komor, sorai nem szolgálnak vigasszal. Én sokkal inkább beszélnék, mind a korábbi, mind pedig jelen kötettel kapcsolatban szenvedélyességről, nem pedig tragikusságról. Kézenfekvő lenne, hogy a kötet harmadik ciklusát, A gyász előérzete címűt, tragikus hangvételűnek tituláljuk, de az egyes versekben mégis a férfi és nő közötti szenvedély, a szerelem a domináns. Egybefonódik itt a két ember, a halálos beteg férfi és az őt látogató, betegségének stádiumait végigkövető nő. A kórházban fekvő helyett lélegzenek és alszanak a gépek, míg az Azt álmodom, hogy egy ismeretlen című vers lírai énje álmában egy fék nélküli kocsit vezet, és ezzel, mondja: "Egy gép könyörületes / szívére bíztam magunkat."

Ahogy a Tárgyak könnye című, 1994-es verseskötetben az egyes ruhadarabok, illetve berendezési tárgyak egy kapcsolat végére, a szeretett emberre emlékeztettek, úgy a Gyász előérzetében is ezek a tárgyak jelenthetik a vigaszt, a kapaszkodót – például a zöld úszósapka, az égszín zsámoly, vagy esetleg emlékeztetnek a végre, a pusztulásra (Tizenkilencedik napja). És szintén ezek a tárgyak segítenek abban, hogy megkíséreljük a lehetetlent: némiképp egyesüljünk a szenvedővel, vagy közösséget vállaljunk betegségével.

A beteget látogató – mint Takács Zsuzsa számos versének lírai énje – sokszor látja magát kívülről: "Térdelek hát, és közben látom / magamat: térdel szegény." (Egy égszín zsámoly) Nem csak látja magát kívülről, de az a legfájdalmasabb számára, hogy kint is van, a kórházon, vagy a betegségen kívül, míg a szeretett férfi bent fekszik, mereven. Kint és bent; rohanó, kapkodó, száguldó és mozdulatlan ellentéte tartja feszültségben a verseket, de mégis az emeli fel őket, hogy a kint lévő bebocsátásra vár: időnként megengedtetik neki a szenvedővel való azonosulás, ahogy a kültéri napsütés is megfér / felcserélhető a sírással az Egyszer csak című versben.

A negyedik ciklus, az India, folytatása a 2010-ben megjelent, A test imádása / India című, két részből álló verseskötet második részének. A Tiltott nyelvnek szerves részét képezik az India ciklus szonettjei. A 2010-es kötethez hasonlóan, itt is váltogatják egymás dőlt-, és normálbetűs szövegek, melyek közül az előbbiek a vendégszövegeket jelzik. Kalkuttai Teréz hangján szólva nemcsak az Istenbe vetett hitet keressük, vagy találjuk meg, de legalább annyira az írás jelentette menedéket is: "Az írás, távolság érintése nem sebez, / a magukban árva, fogyatékos ujjak, / a jelentés nélküli betűk összekapaszkodnak, / s egymás melegétől lassan átmelegszenek." ( Veronica Gomésnek). Így érünk vissza a tojás mint menedék, vagy burok metaforájához; a  kint és bent ellentétpárhoz: "Öregen, kizárva, boldogan figyelem, / hogy mások közel húzódnak Hozzá." (A rég halott Neuner atyának), vagy a szerző kötetei közötti kapcsolathoz, átjárhatósághoz.
 

Leadfotó: Árvai András