Tóth Júlia Évának, a portál alapítójának néhány éve pattant ki a fejéből, hogy létre kellene hozni egy olyan kulturális folyóiratot, amely kifejezetten a minőségi interjúkra koncentrál. Ekkor született meg a Műhelytitkok, amelynek fő célja volt, hogy a havonta megjelenő interjúkban közelebb hozza az alkotókat az olvasókhoz. Ez a blog igazán egyedülállónak számított, hiszen az itt megjelenő riportok nem kommersz kérdésekkel operáltak, hanem igyekeztek az alanyok személyiségének mélyére ásni. Tóth Júliát az érdekelte, hogy a művészeknek milyen szokásaik vannak, milyen érzések és gondolatok cikáznak bennük az alkotás során. A lapbemutatón elmondta azt is, hogy a Műhelytitkok csak néhány interjút közölt, mert hamar rájöttek, hogy ebből valami nagyobbat szeretnének kihozni, így lett a blogból magazin. Persze még most is nehéz definiálni az Articsókát: kezdetben magazinként hivatkoztak rá, de a főszerkesztő szerint, mivel a lapnak nincs matériája, érdemesebb a portál elnevezést használni, még akkor is, ha az interjúk kvázi “kézzel foghatóvá" teszik az Articsókát.

A lapbemutatón szó esett az induláskor szerzett benyomásokról is: Kováts Zsófia, az Articsóka egyik fotósa elmesélte, hogy milyen nagy löketet adott számára egy-egy fotózás, például a Maciműveknél. Ezek az alkalmak kellettek ahhoz, hogy a kezdeti bizonytalanságokon túllendítsék. Sokat jelentett számára Karafiáth Orsi megörökítése is, hiszen az író eleinte nem szerette volna ezt a fotózást, amikor azonban meglátta Kováts egyik képét, igent mondott, és ez persze a fotósnak hatalmas örömet jelentett. Földváry Andrásnak, a Videológiák rovatvezetőjének a legnagyobb élményt a kedvenceivel való találkozás jelentette, amikor szinte teljesen megfeledkezhetett a kameráról és csak a “hőseire", például Tillára koncentrált. Már az első videóinterjújából – amit Stekovics Gáspárral készített – kiderült, hogy ezek a felvételek önmagukban nem adnak ki egy egészet, viszont jól kiegészítik az Articsóka szöveges anyagait. Tulajdonképpen mini élettörténetekről van szó, melyeknél a fő cél a személyesség és egy adott hangulat megragadása. Például ez történt Németh Juci filmezése közben, aki a Nemruci turkálójában mesélt a bolt célkitűzéseiről és kialakulásáról. Tóth Júlia Éva elárulta, hogy, tulajdonképpen véletlen és abszurd módon, rendszeresen belenyúlt az “utolsó interjúkba": például ő beszélgetett utoljára Szabó Magdával vagy Simor Ottóval.

A magazin "különcrovata" a Nova Articsóka, ahová nem interjúk, hanem beszámolók kerülnek. Borda Réka, a rovat vezetője elmesélte, hogy elsőként Győrffy Lászlóval kellett volna készítenie egy interjút, azonban végül beszámoló született, ez pedig nagyon jól sikerült, innen jött az ötlet, hogy ezeknek a szövegeknek is készítsenek egy külön rovatot. Kassai Zsigmond, az esemény moderátora rá is kérdezett, hogy miért van szükség egy interjúportálnak arra, hogy tudósításokat is publikáljon. Borda Réka szerint ezek az írások a személyességüknek, szubjektív hangvételüknek köszönhetően kerülhettek az Articsókára: ő nem tartja magát szakembernek és éppen ezért más színben lát bizonyos dolgokat. Nem a sablonok szerint rakja össze a cikkeit, hanem inkább ösztönösen – ahogy ő fogalmaz: rácsodálkozó tekintetettel – ír.

Tóth Júlia Éva kiemelte azt is, hogy az Articsóka célja nem az, hogy magaskulturális brand legyen, éppen ezért sportolókkal is készítenek interjúkat – mert szerintük a sport is a kultúra része. Persze ezeknél az interjúknál is arra törekszenek, hogy ne a sport, hanem maga a sportoló személyisége legyen a középpontban, tehát teljesítik az Articsóka célkitűzését.

A főszerkesztő szerint az itt megjelenő interjúk különlegessége a szubjektív és személyes hangvétel: Tóth Júlia hagyja megnyílni a beszélgetés alanyát, hogy feltárjon olyan dolgokat is, amelyekre a hagyományos interjúk nem képesek. Szenzitivitásra és intimitásra törekszik a beszélgetések során, a legfontosabb számára az, hogy az interjúalany valódi énjét előcsalogathassa.

A lapbemutató után a Highly Trained Monkeys zenekar koncertjére bulizott a közönség.
 

Articsóka, lapbemutató buli a Rohamban, 2013. 12. 05.
 

Fotó: Bach Máté