Végül is a 23 több 22-nél, kevesebb 24-nél, ráadásul a számok világának megvan az a szépsége, hogy kis melóval bármi kihozható bármiből, és a levezetés még racionális(nak tűnő) matematikai műveletekkel, számsorokkal is igazolható.

Joel Schumacher legújabb filmjének főszereplője éppen a 23-al alakított ki bensőséges érzelmi kapcsolatot, amit az alkotók részben a film noir, részben a thriller területén próbálnak meg kibontani, vegyes eredménnyel. Valószínűleg az sem kedvez ennek a próbálkozásnak, hogy a rendező és a főszereplő a – néha még humorral is kacérkodó – forgatókönyvnek köszönhetően nehezen találja a helyét.

Nem új probléma ez Schumachernek és Carrey-nek, mind a ketten folyamatosan próbálják bizonyítani művészi/szakmai rátermettségüket, de valahogy nem elég ügyesek. Billy Bob Thornton vagy George Clooney nem okoz különösebb zavart, ha szerzői filmről gigaprodukcióra vált (vagy fordítva), Carrey viszont túlságosan ügyesen skatulyázta be magát annak idején Ace Ventura & Co. karakterébe, és Schumacherről sem Az összeomlás jut elsősorban az ember eszébe, hanem a kritikán aluli Batman-giccsparádék.

Az önmaga után nyomozó emberről önmaguk után nyomozó emberek készítettek filmet, ami nem a legjobb kezdet, A 23-as számot mégsem lehet annyira könnyen leírni. Távolról sem nevezhető jó vagy fontos alkotásnak, de az üresjáratokat, hiteltelen epizódokat és „vörös heringeket” a filmvégi – lassan kötelező – csavar némiképp ellensúlyozza, és a több évtizedes profizmus sem egy utolsó dolog, ha az emberfia filmezésre adja a fejét.

Eredetiségről legfeljebb az említett befejezés előtti poén kapcsán mélázhatnánk el, ezt viszont tilos lelőni (és más ítészek szerint egyébként is „banális”), úgyhogy elemzésre csak a film maradéka marad, amely rosszul sikerült noir-panelek és tűrhető thriller-jelenetek sorozata. Előbbi egyszerűen nem áll jól a rendezőnek, képtelen a műben felbukkanó, fiktív hard-boiled krimi feldolgozására: a hiteles noirhoz szikárság, megéltség, puritánság kell, Schumacher azonban a burjánzó, csiricsáré dolgokat szereti. Nem Samuel Fulleren, hanem a Hello, Dolly!-n nőtt fel, a kemény krimi neki a Sin City C-kategóriás kiadása, nem a Kubrick rendezte Gyilkosság. Hasonló a helyzet Carrey-vel is, csak ő valamivel ügyesebben találja fel magát chandleri hősként, néha egészen jól áll neki a kiélt hekus szerepe.

Ami a dolog thriller-részét illeti, a rendező-főszereplő kettős ahhoz kevés, hogy megmentse a filmet a gyenge szkripttől, ahhoz viszont elég jók, hogy némi életet pofozzanak bele. Carrey ziláltsága időnként meglepően hiteles, Schumacher pedig korábban is bizonyította, hogy van érzéke a feszültségkeltéshez (Az elveszett fiúk, Egyenesen át, A fülke). Talán ha nem erőltetik a sintér főszereplő keménykedő alteregóját a gyenge, képregényhangulatú jelenetekbe, több lelkesedéssel lehet beszélni a munkájukról.

Nagyjából ennyi A 23-as szám. Dicséretes igyekvés és csúnya melléfogás érdekes elegye, egy ügyes fordulattal a VÉGE főcím előtt. Ha Woody Allen volt jelmeztervezője és Clint Eastwood egykori epizodistája egy újabb Angyalszívet vagy Jákob lajtorjáját akart leforgatni, csúnyán melléfogott. Ha csak a Batman mindörökkét próbálják elfeledtetni a kedves nézővel, már valamivel jobb a helyzet.

Joel Schumacher: A 23-as szám