A Pinczés József vásznain látható tájakhoz nem vezetnek térképek. GPS-koordinátákkal leírhatatlan ez a tunya fenevadak lakta, luftballoncsokrokkal benépesített alkonyi vidék. Hajdanvolt utazók édes-borús lázálmaiban derenghettek fel éppilyen, nem létező délkörök, de aki álmodta már magát felfedezőnek – az ébredés peremére érve –, az is képzelődhetett hasonló helyekről.
Képeinek negatívját Pinczés – úgy képzelem – egy, a miénkkel párhuzamos világból cseni. A mesebelit a valóságostól, a gyermeki tapasztalást a felnőttek látásától elválasztó szűk résen kukucskál be, hogy a túlnan kavargó szürreáliák közül csempésszen vásznaira néhány árnyalatot, árnyalakot. Iránytű nélkül lép ráadásul a dimenzióingoványba, ahol olykor kecses, unott tigrist, ködöt egyengető, egykedvű elefántot figyel meg, máskor egy hatalmas termetű hal úszik szembe vele, lomhán. Arra pedig, hogy a hullámok és füstgomolyok földje – bármennyire jelenvalónak tetszik is – szédült káprázat csupán, egy játszótéri hinta váza, vagyis az égkékben lebegés földbe gyökerezett, rozsdavörösre kent kerete emlékezteti a gondolati és valós terek közt bóklászó alkotót.
Aki régebb óta figyeli Pinczés József pályáját, annak feltűnhetett, hogy a szarkák – a festő titkainak korábbi őrzői – mostanra elröppentek a művész vásznairól, átadva mintegy a strázsát a színes luftballonoknak, amelyek mögül végtagok bukkannak elő, arcok kukucskálnak ki, formák sejlenek fel. A luftballonoknak, amelyek összekapaszkodott gondolatbuborékokat képeznek, fényt hoznak a képtérbe és fókuszálják a figyelmet. Amelyek alakokat, emlékeket, térelemeket fednek el és fel. Azzal ugyanis, hogy eltakarnak, egyszersmind láttatnak is. Dermedt pillanatképeket mozdítanak meg, lehangolt, néma helyzeteket töltenek meg élettel. Nem elég, hogy rejtélyek bújnak meg mögöttük, talányosak maguk is. Ha a fekete-fehér járólap-kockák a tudott és ismert világ elemeiként tételeződnek Pinczés képein, a csepp alakú lufik az ismeretlen, a képzelet birodalmának rekvizitumai. Sziklaszilárd állítások helyett hasznosabbnak gondolom ezért, ha óvatos kérdésekkel közelítek feléjük. 
Szóval, mit jelenthetnek az összekapaszkodó, színes luftballonok? Sejtelempikkelyek vajon a nemtudható szivárványszín vértjén? Vagy szőlőfürtfonalat képeznek, amit a tudattalan útvesztőjébe tett kalandozásokra visz magával a művész? Netán az imaginárius terek lebegő segédigéi, vagy az elképzelhető labirintusába tévedőt vezető héliumfáklya-lobbanások volnának? Mind meglehet. Legkülönösebb ismérvük azonban mégiscsak az, hogy figurális tartalmakat figurális valójukkal fedve mozdítják el Pinczés festészetét az absztrakció irányába. "Kacskaringós, kedves" madarak, furcsa luftballonok.

Mert hát lehetséges éppenséggel az is, hogy – amint Kosztolányi tintákkal – Pinczés színes luftballonokkal álmodik. Képein nem kell soká keresnünk a néma-szürkéket, szomorú-violákat, de nem hiányoznak vásznairól a halványkékek sem. Olyan ködképárnyalatokra hasonlítanak ezek a kolorittünemények, amik ébredéskor ragadnak az elmébe. Azokkal a színszitálmányokkal vethetők össze, amiket nem szárít fel a hajnali napfény. A festés elvégre – Neil Gaimannel szólva, aki az írásról mondja ugyanezt – álomban való repülés. Pinczés művészetében pedig – úgy látom – a repülés irányánál fontosabb az égben járás maga. Sőt, megkockáztatom azt is, hogy amikor a vászonhoz lép, őt nem az érkezési állomás jelzőfényei érdeklik elsősorban. Kalandként gondol ehelyett az alkotásra, s örömmel oldódik fel benne. Olyan emlékeket jelenít meg részint, amiket jobbnak vél a fejéből kiűzni, de olyan pillanatokat, érzeteket is ábrázol, amelyeket szívesen őriz, amelyekben örömest időz. 

Míg ezelőtt fülledt, fojtó és sötét belső terek jellemezték Pinczés munkáit, ezúttal külsőket is festett. Mások mellett ugyanannak a háznak a homlokzatát is tán, aminek szűk folyosóin enervált állatokkal vagy nyugtalan kísérletekkel találkozhattunk korábban, aminek kopott kádjaiban is megmártózhattunk már, s aminek jéghideg kőlapjain visszhangozva kopogtak a lépteink.
E különös ház közelében verve tanyát, szemtanúi lehetünk, amint a kémény kipöfögi a kandallóban komposztált emlékeket, s a füstként örvénylő luftballonok az égbe rántják az épületet, de magukkal cipelik az egész, rozsdaette tájat is, mindenestül. S, mert e megszűnő vidék szomszédságában időzünk épp, elég, ha a karunkra erősítünk három csepp alakú lufit – egy néma-szürkét, egy szomorú-violát, meg egy halványkéket mondjuk –, s rábízzuk magunk a hóbortos passzátszélre. Iránytű sem szükséges. Hagynunk kell csak, hogy a Pinczés kormányozta lufikaravellánk horgonyt vessen valahol, a dimenzióingovány mélyén. A héliumfriss, alvadt Újvilágban.

Pinczés József Emlék-komposztáló című kiállítása 2013. december 30-ig tekinthető meg Budapesten, a Nemzeti Táncszínházban.