Én pedg haladok a körúton, majd a Dunaparton az A38 felé, és örül a kis lelkem, mert ha nem is fehér holló, mégsem mindennapos, hogy a szórakozás egyik fellegvárában kortárs zenét adjanak elő. Egyébként nem vagyok egyedül az örömömmel: vidám társaság baktat mellettem, kicsit ámulok is, hogy a csinos nőcsapat ugyanarra az eseményre megy?
 
Nem sokáig kell csodálkoznom, mert amint a hajóra érünk, világossá válik, hogy a fedélzeten minden a szokásoknak megfelelően történik: a csinos lányok felslisszolnak a tánctérre, én pedig le, a gyomor felé, majd hátra, a kiállítótérbe. És itt az is egyértelművé válik, hogy ha a közönség nem is a megszokott (szakmai), mégis kortárs zenei előadásra vár.

 
Van azonban néhány szokatlan tényező, amely sehogyan sem illik a képbe: a bejárathoz közel két – ugyan másként, de – csinos lány tánclépéseket gyakorol; valamiféle haditanács zajlik férfiak között; a Duna mellett pedig a hajóról hosszú állványon lóg a folyó fölé egy kamera, mely mintha a sötét vizet venné filmre.
 
Odabent a színpad és előtere fest némiképp furán: a háttér mintha vetítővászon lenne, a teremben elszórt kamerák, a keverő mellett pedig számítógép, amely láthatóan része az előadásnak.
 
Aztán – a szokásos színházi késéssel – megkezdődnek az események. Ami némi csalódás egyébként, avagy, és pontosabban nem tudom igazán értékelni: az első darab ugyanis Nagy Ákos Ame no nori fue című darabja, s gyakorlatilag minden előadás, amelyet ettől a társaságtól (SZIMNIA) hallok, ezzel a zenével kezdődik.
 
A darab egyébként érdekes, sőt kellemes muzsika, és ötletnek sem utolsó, ugyanis előadása közben Matuz Gergely lassan bevonul a színpadra, úgy játszva, hogy a fuvola túlsó végén fúj be, pont az ellenkező térfélen, mint amelyet elvárnánk. A játékmódnak két következménye van: a játszott hangok esetlegesek, így a zenész szabadságában áll tetszése (és tudása) szerint játszani azokat; ráadásul e hangok nem illenek a megszokott egyenletes lebegésű temperálásba, ezért mikrotonalitásról is beszélhetünk.
 
Ahogy Gergely lassan becammog, a várttól 180 fokkal eltérő módon csiholva ki a szokatlan hangolási rendszerben megszólaló hangokat, az egy élmény. És mint említettem, konceptuális értelme is van a dolognak. Valamint tekinthető rituálénak, egyfajta szimbolikus aktusnak, amellyel az előadás megnyílik, ahhoz azonban túl esetleges-extrém, hogy rituális és egysíkú-monoton, hogy szimbolikus funkciókat lásson el.
 
Ági lép a színpadra, és papírról felolvas egy hosszabb szöveget, amely nyilvánvalóan a művek befogadását segíti elő. Mivel érezhetően írásos szöveg nyakatekert megfogalmazásokkal és idegen szavakkal teletűzdelve, nagy teljesítmény tőle, hogy csak ritkán vét a felolvasásban. Nem először hallom, ezért nagyra becsülöm a teljesítményét.
 
Keresteš Szabolcs műve viszont reveláció. Maga a helyzet fura, ugyanis az előadó nincs jelen, felvételről szól a darab. Ugyanakkor a számítógép itt jut szerephez a mögötte ügyeskedő fiatalemberrel, Cicoan Flaviuval. Ha jól sejtem, MAX-ban készült a vizuál: többnyire geometriai formák illetve vonalak (3D) térben  megsokszorozódva mozgó mintázatokat alkotnak. Ami kifejezetten tetszik benne, az a visszafogottság: nem terpeszkedik a zene elé. Minimális eszközök klónozásával követi a zenei mozgásokat, így a zene és a vizuális elemek közötti kapcsolat nyilvánvaló marad.
 
Ez volt az a pont, ahol a legelégedettebb voltam az előadással, az a klimax, ahonnan a hatás csökkenni látszott. Amikor úgy éreztem, hogy a kortárs zene kapcsolata inherens az elektronikával.
 



Eközben a lányok is felvonultak a színpadra, akik azelőtt a tánclépéseket próbálták az előtérben. Amit előadtak, az kétségtelenül érdekes és művészi volt, ahogy a zenével való kapcsolatukat is éreztem. Ugyanakkor a (számítógépes) vizuál erősebben kötődött a domináns zenéhez, mint az egyébként szintén vizuális mozgásművészet: a lányok előadása nem vált az egész részévé – táncművészetük független réteg maradt.
 
Az ezután előadott darabot, Matuz Gergely Dies Illa című művét nem először hallom, és így észreveszem, hogy az elektronikus rész változott és jobb lett. A basszus egy kicsit még nyers, ám a mű első, elektronikus része meggyőző. A fuvolajátékkal egybefonódott elektronika viszont inkább hanyatlás mint fejlődés: az elektronika túl kevés ahhoz, hogy önálló életet éljen, így nem eléggé változatos ahhoz, hogy a fuvola matematikailag kiszámított uniformitását izgalmassá tegye. A zenei szövevény egyre bonyolultabbá válik, ez igaz, ám a kompexitása nem nyer értelmet, indokolatlan marad. A fokozás számomra itt a várakozás fokozódását jelentette a mű vége iránt. És a Dies Illa hosszú darab...
 
Baráth Bálint ezúttal szintetizátorokon játszott, Nagy Ákos pedig mindenféle ütőhangszeren, illetve vadul csavart valamilyen kütyün egy potenciométert. Egy harmadik fickó,  Preiszner Miklós is csatlakozott hozzájuk, szintén ütőhangszerekkel. Ahogy a hangszerösszetételből is lehetett sejteni, főként inharmonikus hangokat hallottunk, s a legkevésbé sem a megszokott egyenletes lebegésű temperálásban. A darabokban azonban sok volt a kiforrásra váró elem, így a kellemes időtöltésen túl nem mondhatom, hogy valami maradandót alkottak.
 
Mindenesetre kellemes koncert volt eddig, és a jól szórakozó közönség egy része kivonult a hajó szélére, a termen kívül, ahol dohányozni lehetett. Tulajdonképpen csak ekkor jöttem rá, hogy ebben a társaságban mindenki ismer mindenkit.
 
A szünet utáni rész valamivel hagyományosabb volt, legalábbis abból a szempontból, hogy Matuz István fuvoladarabját adták elő, valamivel később pedig Madarász Iván művét. Matuz Gergely pedig zseniálisan játszik, s ezekben a darabokban bőven megcsillanthatta technikai tudását. Közben pedig elhangzott Nagy Ákos egy és Baráth Bálint két szerzeménye, s az előadás lassan véget ért.
 
Hogy el ne vesszen a szál: írásom elején említettem volt egy kamerát, amely a Duna vízébe lógott az előadás előtt, és láthatóan a sötét vizet filmezte. Nos, ez a kamera értelmet nyert előadás közben: kívülről, a terem ablakain keresztül rögzítette az eseményeket, míg benn másik kettővel dolgoztak az operatőrök.
 
Nagy Ákos Chiaroscuro című művét egy ideje ismerem, amit ezúttal nem preparált zongorán, hanem "preparált" Yamaha DX7-en hallottam. Nem győzött meg: én preferálom a valódi zongorahúrokat – azt a kiszolgáltatottságot, véletlennek/szokatlannak kitettséget nem pótolja az elektronika.

Nagy Ákos – Chiaroscuro 2nd version 

Az előadások között Ági konferált, miközben azon gondolkodtam, hogy mi is történhet itt valójában?
 
Baráth Bálint darabja különböző misztikus hagyományok értelmezésére épül. A még az első részben, a bevezetésben hallott Nagy Ákos darab keleti rituálét ábrázol. A szerzők hosszasan részletezik – Ági felolvasásában – azt a szellemi utat, amelyet műveik létrehozásakor átéltek, vizionáltak.
 
Minden személyes vonzalmam ellenére azt gondolom, hogy ha például Kárpátia-koncertet fognak tartani abból a pénzből, amelyből jelenleg e díszes társaság előadást tart, akkor csak egy hóbortos, szerteágazó érdeklődésű társaságot veszít a művészeti élet, és ez a kisebb baj.
 
A komoly probléma az, hogy felnő egy újabb generáció úgy, hogy közülük senki sem tudja azt, hogy a kortárs zene szórakozás és kísérletezés, nem pedig kötelező iskolai óra.
 
Na, ezt a világot sem mi, és különösen nem ma fogjuk megváltani – gondoltam magamban, és elindultam hazafelé.
 
A műsoron:

Nagy Ákos - Ame no nori fue
Keresteš Szabolcs - CLV
Matuz Gergely - Dies Illa
Baráth Bálint - Suasu animi
Nagy Ákos - Ruptura
*
Matuz István - Dies Irae
Nagy Ákos - Chiaroscuro
Baráth Bálint - Canabasic
Madarász Iván – Amit Hamlet nem mondott el Opheliának
Baráth Bálint - Itako no arioso

Tánc: Takács Tímea, Pálfi Gabriella
Vizuál: Ciocan Flaviu

A kis méretű képek az A38 Hajó galériájából származnak (a szerk.)