Az ELTE Bölcsészkarának büféje és a környék kocsmái, ivói vonzóbbnak bizonyultak az estnél, a kevés közönség valahol ezt illusztrálta, ami, valljuk be, siralmas és siralmas állapotokat tesz nyilvánvalóvá. Hol a tömeges német szakos, amikor Bécsből megjelenik egy tehetséges és jelentős osztrák író, hol a kopogó cipősarkak és magas sarkú topánkák letaposásának sercegő hangja, a "minél közelebb kerülés a szerzőhöz" vágya, a pódiumhoz tolakodás és előretörés lihegése és izzadságszaga? Nem Xaver Bayer estjén, mint kénytelen nyugtáztam magamban.

Idéznék a szerzőről néhány sort Lesi Zoltán a Tiszatájban megjelentbemutatásából: "Xaver Bayer (Bécs, 1977) az osztrák prózairodalom visszahúzódó fenegyereke. A Hermann Lenz-díj átvételekor tartott beszédében az érzéseket az állatokhoz hasonlította. Egy érzés is lehet házias vagy vad, és ha kapcsolatba lép a szívvel, úgy kell tenni, mintha semmi se történt volna, mintha állatot figyelnénk észrevétlen a természetben, a tekintetet félig oda, félig elfordítva, hogy ne ébresszen félelmet, de a környező világot mégis be tudja fogadni." Néhány könyve: Az Alaszka utca (Die Alaskastraße, 2003), Az átlátszó kezek (Die durchsichtigen Hände).

Bombitz Attila és Kurdi Imre

A beszélgetést Bombitz Attila moderálta, emellett Bartók Imre olvasta fel az általa lefordított Bayer-elbeszélést, A vízesést. Bombitz saját véleményét fitogtató, kritikai észrevételeitől (belemagyarázásaitól) harsogó kérdései többször megakasztották a szerzőt, aki nehézkesen, zavartan válaszolt, mint aki teljesen mást gondol, és most, abban a pillanatban kénytelen egy másik véleménynek alárendelnie a válaszait. Nem tudom, Magyarországon van-e csak így, hogy a kérdező-moderátorok akarják uralni a beszélgetést, a teret, rászabadítva az elképzeléseiket a szerzőre, s nem engednek a természetes áramlásnak, hogy a beszélgetés ne irodalmi okoskodás legyen, ne a könnyű, élvezetes, a nézőkhöz is szóló beszélgetés megrontása. Többször hosszabb és körülményesebb volt a szerzőhöz intézett kérdés, mint szegény szerző válasza. Bombitz retrográd, posztmodern módon a reflexió köré rendezte az egész beszélgetést, hogy olyan hívószavak hangozzanak el, mint én-dekonstrukció, reflexió.

 Xaver Bayer

Bayer félszegen ült, látszott rajta, hogy zavarban van. Az író vagy kétszer ugyanannak a kérdésnek a variációját kapta, s ezért kétszer is elmondta, hogy ő nem tudatosan ír, nem megtervezi a szövegeit, rábízza magát a szövegre, ami mint egy vasgolyó, guruljon szabadon, vezesse az írás a szerzőt. Több kérdés az író korábbi műveit elemezte, a bennük fellelhető hatásokat (Kafka, Borges, Peter Handke, Bernhard) vizsgálgatta. Peter Handke egy interjúban megjegyezte, hogy ő az utolsó irodalmár, amit Xaver Bayer meglepő erővel megerősített, miszerint az epigonok korát éljük.

Bartók Imre

Az est záróakkordja volt, hogy a szerző felolvasta Carime a macskáját hívja című írását (magyarul: Tiszatáj, 2013. november), míg a közönség németül nem tudó tagjai egy kivetítőn követhették a szöveget. Ez a szöveg felkeltette bennem az érdeklődést a szerző írásai iránt, és csak ajánlani tudom, a kafkai feszültséggel feltöltött, feszes mondatokkal lavírozó, valódi atmoszférát teremtő, már-már prózavers-szerű szöveg magával ragadóan, piszkosul jó és izgalmas volt. 

Szolgálati közleményként hadd mondjam el, hogy a Bécs-Budapest Tranzit következő alkalommal Bécsben lesz, ahol Gerevich András lesz a meghívott vendég.
 

Fotó: Haraszti Ágnes