Míg előbbi márciusban Budapestet is elérte, utóbbinak nem volt magyar állomása, és a Keep Wiseman Alive, a csapat megszokott éves nagykoncert-sorozatának hetedik kiadása éppen attól lett igazán nagy durranás, hogy ha már a Wolfsnächte-turné keretein belül nem jött össze, hát végül is csak elhozták hazánkba a germán farkasokat.

Ezzel a zseniális húzással pedig mindenki jól járt, hiszen így végre sor kerülhetett az első teljes műsoridős Powerwolf-koncertre, s a Wisdom is nagyobb felhajtást tudott kreálni az amúgy mindig fontos eseménynek számító találkozó köré, és főleg maguk a rajongók, akik lényegében két lemezbemutatót kaptak egy áráért.

Az örömbe azért némi üröm is vegyült, hiszen a szintén jó előre beharangozott Vision Divine – ahol a Rhapsody Of Fire csodatorka, Fabio Lione énekel – munkahelyi és gazdasági okokra hivatkozva szinte az utolsó pillanatban egyszerűen lemondta a budapesti, illetve az egy nappal korábbi prágai fellépést. (Kommentálhatatlanul amatőr hozzáállásról tett ezzel bizonyságot az olasz csapat, ráadásul még arra sem voltak képesek, hogy ezt a saját felületeiken normálisan is lekommunikálják, hiszen minderről csupán egy a szervezők által kiadott rövid közleményből értesülhettünk. Márpedig aki ennyire leszarja a saját közönségét, az inkább akassza szépen szögre a hangszerét, jobb lesz így mindenkinek.)

Az estét a zalaegerszegi Tales Of Evening nyitotta, akik rövid fennállásuk ellenére egyre ismertebbek a metál undergroundban. Hajléktalan lélek című első nagylemezük a HammerWorld magazin CD-mellékleteként jelent meg, ami egy kiváló lehetőség volt arra, hogy szélesebb körben mutathassák meg magukat. Emellett egyre többször bukkannak fel nagyobb fesztiválokon, illetve nevesebb külföldi zenekarok előtt is. Egyszóval nagy a pörgés most körülöttük, ami a csapat kétségtelen lelkesedését és tenni akarását látva abszolút megérdemelt.

Maga a produkció pedig nagyjából olyan, amilyet egy tipikus elsőlemezes zenekartól várhatunk, annak minden bájával, esetlegességével és gyermekbetegségével együtt: adott egy koncepció és egy zenei stílus – ez esetükben a fantasy metal –, adottak az egyértelmű zenei hatások és klisék, nincs még azonban saját hang, sem pedig valódi tudatosság; ami persze nem is gond, hiszen még nagyon az út elején járnak.



A műfaj ugyebár epikus-szimfonikus hangszerelést és monumentális megszólalást igényel, amihez rendkívüli zeneszerzés-technikai felkészültség szükséges. A csapat azonban még a "pakoljunk vonósokat és billentyűs hangszereket heavy metál sablonokra"-fázisban tart, ami meglehetősen messze van még az ideális állapottól, amikor is a szimfonikus zene már nem csupán a díszítés eszköze, hanem – összeolvadva a metálzenék hangzásvilágával – gondolkozás- és fogalmazásmóddá válik (mint például a kései Nightwish esetében, vagy a Therion bizonyos dolgainál).

Ha azonban ez nincs meg, akkor nem csupán a monumentalitás lesz oda, hanem az egész mese/álom/varázsvilág-koncepció is önmaga paródiájába fordul át (sokszor egyenesen úgy érezhettük, mintha egy fémesebben megszólaló Bikinit hallanánk).



A Tales Of Evening epikus fantasy metálnak szánt zenéje pedig egyelőre inkább hasonlít egy gyerekdal-gyűjteményhez, és erre az érzésre erősítenek rá a kínosan mondókaszerű énekdallamok, ami már csak azért is problémás, mert ez a lényegében elbeszélő előadásmód egyfelől helyenként meglehetősen komikus, másrészt pedig méltatlan egy olyan hanghoz, mint amilyennel a zenekar énekesnője, Dudás Ivett rendelkezik.

Az elbeszélő jelleg pedig nyilvánvalóan az egy sorra jutó szavak (szótagok) indokolatlanul magas számából ered, ami egyébként tipikus hibája a magyar nyelvű zenekaroknak, és nagyságrendekkel esztétikusabb lenne a végeredmény, ha a szövegek egyfelől valóban a zenére, másfelől pedig az énekesnő hangjára íródnának.

Ami az élő teljesítményt illeti, az egyébként szintén érthető rutintalanság ellenére (ez főleg a bátortalan felkonfokban ütközött ki) korrekt, amit a csapat csinál; Ivett nagyon jó frontember, az alapok is rendben vannak, egyedül Ribarics Tamás gitáros nyúlt néha csúnyán mellé, illetve maszatolt többet az optimálisnál, de hát ennyi még bőven belefér.

A közönség pedig várakozáson felüli lelkesedéssel biztatta a csapatot; nem csupán ismerték, de énekelték is a szövegeket. Van tehát igény erre a zenére és erre a zenekarra, ez kétségtelen, de ahhoz, hogy a színtér komolyabb tényezőivé váljanak, ennél sokkal összetettebb gondolkozásra, több merészségre, érettségre és rengeteg munkára lesz szükség.



A Powerwolf népszerűsége elsősorban a jól megtervezett és kétségtelenül igen hatásos farkasos-vámpíros-gótikus image-nek köszönhető; a misztikum ugyanakkor náluk nem kevés humorral és öniróniával párosul, ráadásul nem is mindig dönthető el pontosan, hogy mikor kell halálosan komolyan vennünk, amit látunk/hallunk, és mikor van teljesen poénra véve ez a koncepció. Az mindenesetre egészen biztos, hogy a kettő kontrasztjából keletkező folyamatos feszültség piszkosul jót tesz ennek a produkciónak.

Emellett azonban sokan gondolják úgy, hogy a látványos csomagolás alatt maga a zene csupán újrahasznosított sablontermék (akárcsak a Sabaton esetében). Ami valahol persze érthető is, hiszen zeneileg egyikük se tett hozzá semmit a műfajhoz, ezzel különösebben nem is érdemes vitatkozni; de hát a heavy metál nem is igényli a nagy újraértelmezéseket, csupán jó és fogós dalokat kell írni – nagyjából ilyen egyszerű a recept.

A svédek pedig maximálisan megfelelnek ennek a követelménynek, dalaik önmagukban is megállják a helyüket, közvetlenségük és rajongóközpontúságuk pedig csak még vonzóbbá teszi őket, főleg a fiatalabbak számára.



És tény, hogy a Powerwolf sem szűkölködik himnikus bombaslágerekben, nagyobb dózisban azonban megmutatkoznak azok a hiányosságok, amelyek mellett most még hajlamosak lehetünk szemet hunyni, hosszabb távon viszont kegyetlenül vissza fognak ütni, ha nem vigyáznak.

És hát ez a koncert valóban le is leplezte a csapatot: a negyedik teljesen ugyanolyan dalnál ugyanis egyértelművé vált, hogy a pazarul összerakott fények, a monumentális színpadkép, a fellépőruhák, az arcfestés, a pózok meg az összes többi designelem valójában a vizuális figyelemelterelés eszköze.

Mert Attila Dornék zenéje bizony – ellentétben mondjuk az imént említett Sabatonnal – teljesen lapos és fantáziátlan, még ha ez a teátrális látvány miatt nem is tűnik fel egyből.



És mégis: a közönség egyszerűen imádta a csapatot, iszonyatos lelkesedéssel fogadtak minden egyes dalt, különösen az olyan slágerdarabokat, mint a Sanctified With Dynamite, az Amen & Attack, az All We Need Is Blood, a We Drink Your Blood, vagy a Raise Your Fist, Evangelist. Hogy ez az újdonság erejének tudható be (hiszen mégiscsak ez volt az első rendes koncertjük Magyarországon), vagy azt bizonyítja, hogy a külsőségek és a hangulatvilág képes elvinni a hátán a produkciót, azt pontosan nehéz volna megmondani, a magam részéről mindenesetre nagyjából a buli feléig volt izgalmas ez az egész, a végén pedig már szabályosan unatkoztam; ezt azért előzetesen semmiképp sem gondoltam volna.

Emellett pedig magával az előadással sem volt minden rendben, mert bár pózolás és show-csinálás tekintetében hibátlanul teljesítettek, hiányzott belőlük az erő, a dög és a spontaneitás – stílusosan azt is mondhatnánk, hogy vérszegény volt, ami azért elég nagy probléma, hiszen mégiscsak farkasokról beszélünk ugyebár.



A későbbiekben sokkal jobb dalokra és több kreativitásra lesz szüksége a zenekarnak ahhoz, hogy el tudja érni azt a jelen állás szerint nagyon is reálisnak tűnő célt, hogy a színtér élbolyába tornázza magát – közvetlenül a Sabaton mellé.

Mert minden negatívum ellenére mégiscsak azon kevesek közé tartoznak, akik működőképes alternatívát jelentenek a heavy metál új generációja, a fiatalok számára, akik még csak mostanában ismerkednek ezzel a műfajjal, és akiket – teljesen érthető módon – abszolút hidegen hagynak a stílus nagy alapcsapatai. De ez önmagukban is jó dalok nélkül nem fog menni.

Az elhangzott dalok:

Sanctified With Dynamite
Prayer In The Dark
Amen & Attack
All We Need Is Blood
Sacred & Wild
Resurrection By Erection
Coleus Sanctus
Kreuzfeuer
Werewolves Of Armenia
We Drink Your Blood
Lupus Dei
Raise Your Fist, Evangelist
Saturday Satan
In The Name Of God



Aki a kezdetektől nyomon követi a Wisdom pályafutását, annak nem kell különösebben ecsetelni, hogy miért egyedülálló és példaértékű az, amit ez a zenekar az elmúlt tizenkét év alatt véghezvitt.

A képlet alapvetően nem bonyolult: egyszerűen csak mertek produkcióban gondolkozni, tervezni, európai módon gondolkodni, igényességre törekedni, ami sajnos nagyon kevés magyar zenekarról mondható el. Mert ez az ipar nem a jó daloknál és a megfelelő hangszeres tudásnál végződik; ez csupán a kezdet: a Wisdom ennek a mellékelt ábra szerint korántsem evidens felismerésnek köszönhetően tűnt ki már a kezdetekben is a tehetséges, ám továbblépésre képtelen pályatársak közül.

Lassan pedig az is kiderül, hogy ez a nálunk abszolút kuriózumnak számító teljesítmény mire lesz elég a "nagyok" között, hiszen Európa csupán most kezdi megismerni a zenekar nevét. Éppen ezért ettől a ponttól már nem a hazai viszonylatok a mérvadóak velük kapcsolatban; ők túl vannak ezen, tegyen tehát így a kritika is – hiszen ezt az aspektust már amúgy is bőségesen kivesézték már.



De azért gyorsan fussuk le a kötelező köröket: tulajdonképpen hozták azt, amit a Wisdom-koncerteken megszokhattunk, vagyis egy rendesen összerakott, lendületes és nagyon látványos power metal show-t.

Ebben eddig semmi újdonság sincs, bár az kétségtelen, hogy a rengeteg turnézásnak köszönhetően még a korábbiaknál is magabiztosabbak lettek, elsősorban a színpadi mozgás tekintetében. Egyedül Nagy Gábornak volna még hová fejlődnie, és igazából nem is énekesként – hiszen az utóbbi időben rendre remek teljesítményt hoz –, hanem frontemberként.

Különösen a dalok közti átvezetésekkor lehetett érezni rajta a bizonytalanságot, illetve azt, hogy nem tud még igazán bánni a közönséggel. A többiek azonban – néhány kisebb félrenyúlást leszámítva – maximális profizmussal kezelték a hangszereiket.



Lemezbemutató lévén az új dalok képezték a műsor gerincét, kiegészítve a jól bejáratott korábbi slágerekkel (Fate, Fallin’ Away From Grace, King Of Death, Live Forevermore, Judas, Wisdom, Strain Of Madness stb.), valamint a Rhapsody Of Fire Holy Thunderforce című klasszikusával, ami – mivel kispórolták belőle a nagyzenekari szólamokat – nem sikerült igazán jól, és hát ez azért mégiscsak a tervezetteknek megfelelően, vagyis Fabióval lett volna az igazi. Mondjuk tény, hogy végül nem a zenekaron bukott meg a dolog, viszont ha már így alakult, akkor simán ki lehetett volna hagyni a programból.

A Marching For Liberty tizenkét dalából tehát nyolcat vezettek elő, és bár a lemez produkciós szempontból egyszerűen kifogástalanra sikerült, egyben szinte kínosan egyértelművé tette a zenekar korlátait, ami egy kicsit azért magára a bulira is rányomta a bélyegét.

Mert a Wisdomnak ugyan megvan a saját hangzása és hangulata, ami önmagában véve is nagy erény, és még azt is elnézné az ember, hogy ezt a műfaj már meglévő zenei elemeiből teszik össze. A sablonszerűség azonban még csak egy dolog, hiszen legyünk őszinték: 2013-ban egy heavy metál lemeztől nem is várjuk el, hogy innovatív megoldásokkal kápráztasson el minket.

De ezúttal egy kicsit átestek a ló túloldalára, mintha a profizmusra, a tökéletességre, a lekerekítettségre, a maximális kidolgozottságra törekvés közben végzetesen beleragadtak volna a saját kis világukba. Ettől pedig az egész lemez olyan lett, mintha nem is élő emberek, hanem mechanikus gépek rakták volna össze – hibátlanul, kínosan ügyelve arra, hogy minden pici alkatrész a helyén legyen.

Csakhogy ez a rendszer – különösen a dallamvezetés terén – rettenetesen szűk és egydimenziós, ami olyan érzést kelt, mintha ugyanazokat a dallamokat hallanánk újra és újra és újra; amelyekről pontosan tudjuk, hogy hol fognak kezdődni és hol végződnek majd, vagy hogy éppen hol és meddig lesznek kitartva (nem is beszélve a dobtémákról, amelyeket aztán tényleg mintha szoftverrel programozták volna, nulla fantáziával, nulla kreativitással, nulla érzéssel). Márpedig ha valami ennyire, szinte katatón módon ismétlődik, az bizony egy idő után szükségszerűen komikussá, és végül teljesen abszurddá válik.

Messze nem arról van szó tehát, hogy a zenekarnak megvannak a maga teljesen egyértelmű hatásai, hanem arról, hogy még csak nem is mások, hanem a saját eszközeiket hasznosítják újra, amelyekből ráadásul rettenetesen kevés van; ez ezerszer rosszabb, hiszen így egyenes út vezet a komolytalanná váláshoz.



A legnagyobb gondok tehát elsősorban az énekdallamok, másodsorban pedig a dobtémák terén vannak, pedig teljesen egyértelmű, hogy mind Nagy Gábor, mind Ágota Balázs lényegesen többet tud ennél, így csupán arról lehet szó, hogy az előre megtervezett, precízen kidolgozott, de rendkívül szűk keretek között mozgó Wisdom-világ egyszerűen kidob magából mindent, amit idegen anyagnak számít.

Ezen pedig az sem változtat, hogy a dalszerkezetek, a gitárriffek és a tempók tekintetében láthatóan igyekeznek valamelyest tágítani a mozgásterükön, de ami tény az tény: a fület a dallamok vezetik, vagyis itt volna szükség alapvető szemléletváltásra, amennyiben a következő lemezeiken is izgalmasak akarnak maradni.

Mindezekkel együtt azonban kétségtelen, hogy a Wisdom továbbra is a legjobb magyar heavy metál csapat, és ezt – a nemzetközi sikereken és a Barba Negrában összegyűlt óriási rajongótáboron túl – mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezen az estén méltó társai voltak a Powerwolfnak, hangulat és lelkesedés szempontjából pedig talán egy kicsit felül is múlták a németeket.

A zenekar teljesen megérdemelten tart ott, ahol tart, és amennyiben a kreativitás is fel tud nőni a produkció profizmusához, akkor olyan lehetőségek nyílhatnak meg előttük, amilyenekre a magyar rocktörténetben még nem volt példa.



Az elhangzott dalok:

War Of Angels
God Rest Your Soul
Somewhere Alone
Fate
Have No Fear
Fallin' Away From Grace
King Of Death
Live Forevermore
Wake Up My Life
Marching For Liberty
Holy Thunderforce (Rhapsody Of Fire)
Failure Of Nature
Take Me To Neverland
Judas
Wisdom
Dust Of The Sun
Strain Of Madness

Képek: EOX