Irodalmi alkotások korábban is foglalkoztak már a családon belüli erőszakkal, a gyermekkori szexuális abúzussal, ettől függetlenül nem árt, ha újabb művek születnek ilyen és ehhez hasonló témákban, és az sem, ha az eddiginél többet beszélünk róluk. A hétköznap kora esti időpontban, barátságtalan, esős időben kevesen érkeznek a Kalicka Bisztróba, a két kérdező, Pethő Anita és Borsik Miklós azonban kis létszámú közönség előtt is a rájuk jellemző alapossággal faggatják Czapáry Veronikát.

A Megszámolt babák a szerző második könyve, tulajdonképpen folytatása az Anya kacag című elsőnek, ikerregényeknek is tekinthetők tehát. Ami nem fért bele az elsőbe, az helyet kaphatott a másodikban, amely még így is kétszer ilyen hosszú lett volna, ha Reményi József szerkesztő egyetértésével nem húzzák meg egy "kicsit". Czapáry szerint olyan érzés volt a szöveg csonkítása, mintha a húsából téptek volna ki egy darabot – ilyen típusú vallomást nem először hallunk irodalmi beszélgetéseken.

Hogy a bizonyítási vágytól fűtött kezdő szerzők mindent az első könyvükbe próbálnak belesűríteni, arról Borsik Miklósnak eszébe jut Harcos Bálint első verseskötete, amely nemes egyszerűséggel Harcos Bálint Összes címen jelent meg. Pethő Anita kérdésére válaszolva Czapáry Veronika második kötetes szerzőként sem tagadja meg az írók által gyakran elfeledni kívánt elsőt, inkább tanulni szeretne a hibáiból. Elmondja, hogy képes ugyan gyorsan írni, de eddigi tapasztalatai alapján rendre elakad a regényírás 75%-ánál.

Megtudjuk, hogy több macskát is tart budakalászi otthonában, és mielőtt esténkét bezárná, gondosan megszámolja őket. A háziállatok féltése szorongást okoz, ebből táplálkozik a könyv visszatérő motívuma: a főszereplő kislány a babáit számolja meg újra és újra, kényszeresen, mániákusan. Több babát is a kedvencének tart, ami egy gyerek számára nem jelent ellentmondást, viszont ezek és a hasonló visszatérő motívumok már-már gépiesen ismétlődnek a könyvben.

A narrátori hang gyakran egyetlen oldalon belül is változik, hol gyermeki, hol kamaszos, de legtöbbször a négy-hat éves kislányt halljuk. Hogy ne vesszen el a történetmesélés dinamikája, ugyancsak szerkesztői tanácsra nem követik egymást időrendben a traumákkal terhelt gyermekkor képei, inkább csak véletlenszerűen villannak fel. Szóba kerül a könyvben szintén előforduló hisztéria és ájulás. A hisztéria leginkább a nőknél fordul elő, annak idején Freudnak is inkább a nőbetegeire volt jellemző, az érzelmeiket gyakran elnyomó férfiakra kevésbé.

A főszereplő kislány hisztériázik, szétdobálja a dolgait, de a káosz mellett marad értelem is. Az ájulása is figyelemfelkeltő, célirányos ájulás, ami persze feltűnik a családtagoknak. Kinevetik, amit ő újabb traumaként él meg. Amúgy is magára maradt a családon belül, sem a testvérei, sem a szülei, sem a nagyszülei és más rokonai sem táplálják az önbizalmát, és ha ez az önbizalom a gyerekkorban, a családtagok között élve nem alakul ki, később az iskolába és egyéb közösségekbe kerülve sem fog.

A szexuális zaklatás okozta szorongást, a családon belüli magányt enyhítik az élő emberként kezelt babák. A szerző a könyv írása közben szinte hallotta a kislány hangját. Szerette volna külső szemmel olvasni saját írását, félt, hogy túlságosan kesergővé válik ez a hang, de a már többször említett szerkesztő, Reményi József megnyugtatóan biztosította ennek ellenkezőjéről. Borsik felvetésére, hogy a megfogalmazás néhol egészen szókimondó, máshol eufemisztikus, elmondja, szándékosan játszik a különböző hangokkal.

Hogy milyen közönségnek ír, Czapáry egészen egyszerű választ ad: a könyvet az irodalomnak szánja, annak írja, aki irodalmat olvas. Bár felkérték, hogy csatlakozzon jogvédő akciókhoz, úgy gondolja, hogy az írással nem teljesít missziót, nem akarja megváltani a világot. Idillről azonban ritkán írnak a kortárs írók, egy traumáról szóló könyv viszont segítheti a téma kibeszélését, ami mindenképpen pozitívum. Borsik ezen a ponton Marno Jánost idézi: "Van egy rossz hírem, jó lesz, ha meghallgatod."

A traumát nem feltétlenül kell átélnie az írónak, erre bizonyíték lehet az a közkeletű megállapítás, hogy a fiktív Holokauszt-történetek művészi értelemben gyakran jobbak az eredetieknél, ez pedig egybecseng Czapáry véleményével, miszerint a gyermekkori szexuális abúzusról szóló Bűn vagy bűnhődés, Anoni Mara igaz történeten alapuló kötete sem igazán jól megírt könyv. Hiába fűti tehát az írót a mesélés vágya, szükség van a fikcióra is, és függetlenül attól, hogy megtörtént-e, és vele történt-e meg, szinte bármiről lehet írni.



















Az elemző beszélgetésnek így van valamiféle végkövetkeztetése, és mint kiderül, inspiráló hatása is: az egyik asztalnál egy olvasókör tagjai ülnek, akiknek éppen a Megszámolt babák a következő olvasmánya, és ahogy mondják, ezek után még lelkesebben állnak majd a regényhez.
 

Fotó: Szőcs Petra