Az Esztrád Színház egy egyfelvonásos darabját mutatta be zsúfolt, testmeleg és párás levegőjű pinceszínházban; sejtelmes zene, a szereplőket kiemelő két-három lámpával variált fénysáv a félhomályban tartott színpadon.

A színpadra állítás koncepciója minden tekintetben az egyszerűségre épített: a szűkös tér lehetőségeiből építkező praktikus, minimál díszletterv szellősen elhelyezett berendezései egy ágyból, mozgatható spanyolfalakból és egy szintetizátorból állt. Hasonló gyakorlatiassággal osztott több mellékszerepet a mellékszereplőkre Túri Bálint rendező. Így váratlan és ötletes megoldás volt az is, amikor az addig aláfestő zenét játszó férfi egy kiszólással ruhacsere vagy helyváltoztatás nélkül vált a darab színészévé – Kókai János a zongoraművészt alakította. A rendező ügyelt arra is, hogy a főszereplő, – Howard W. Chambellt alakító Major Róbert – terjedelmes monológjai során ne maradjon sokáig tétlenül egy helyben. Így tette mozgalmasabbá az alapvetően hosszasan eseménytelen színteret.



Túri Bálint is színpadra lépett. A rendező Wirtanent, a Howardot beszervező ügynököt alakította, akinek a főszereplő huszonöt éven át nem tudta a nevét. A kilétét fel nem fedő ügynök mindig háttal, karimás kalapban ült, féloldalt fordított arcát mi se nagyon láttuk. Ő is, mint a visszaemlékezésének többi kulcsszereplője először csak az elsötétített háttér alig megvilágított alakja volt, aki később megelevenedve a színdarab aktív szereplőjeként lépett elő.

Minden adott volt egy szerény, de emlékezetes előadáshoz, ami Vonnegut nyomasztó, fordulatos, gondolatgazdag világát nyújtja a nézőnek. Az egyetlen akadálya ennek a színészi játék volt. A természetes gesztikuláció hiánya, a mesterkélt hanghordozás, valamint a rendszeresen elrontott szöveg nagyban megnehezítette a történetre való összpontosítást. Pedig következetesen szerkesztett – és a Vonnegut szövegvilághoz ragaszkodó – színművet láttunk, amely a félőrült alkoholista anya emlékétől írta le görbéjét a művész, náci propagandaíróvá és egyidejűleg amerikai kémmé válásának történetén át, az ő halott feleségét eljátszó Resivel – a hajdani felesége húgával – megélt szerelemig.



A csavaros történetben senki sem az, akinek látszik, mert a felsorakoztatott sok én, más-más hatalmi érdeket kiszolgálva feledkezett meg önmagáról. Kiismerhetetlenségük a világháború utáni amerikai, orosz, német, izraeli érdekütközés veszélyességét jelentette. Mivel a világháború után Howardot Amerika nem ismerte el, mint beépített ügynököt, mindenhonnan menekülnie kellett. Az őt beszervező amerikai ügynöktől tudta meg az utolsó pillanatban, hogy kedvese is, barátja is a szovjet titkosszolgálatnak dolgozik, és pontról-pontra kitervelték, hogyan juttassák Howardot a moszkvai ítélőbíróság kezére.

A monologikus múltidézés, végül monologikus jelen ismertetésbe váltott. A kettős élet véget ért, amerikai kipártolással és a bíróság felmentésével elkezdődhetett a tiszta, tehermentes, magányos jövő. Ennek elmesélése sajnos érezhetően nagy kihívás volt a főszereplőt alakító Major Róbert számára. Kínosan mesterkélt és felszínes játéka miatt a nézőnek hasonlóan nagy feladatot jelentett belehelyezkedni a színmű világába és eltöprengeni a Vonnegut által felvetett gondolatokon. Hiszen regényei sokféle kérdést vetnek fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan esik áldozatul az ember a történelem kiszámíthatatlanul, de mindig forduló kockájának. Szembesít az anyagi létfeltételek, az erkölcs és psziché sokrétű ingatagságával.

Mindehhez azonban, úgy tűnik, gyakorlott és felkészült színészgárdára van szükség. Ennek hiányában csak fészkelődve vártuk az előadás végét. 


Kurt Vonnegut: Időomlás

Howard W. Chambell Jr.: Major Róbert
Resi: Szávai Kata
Kislány: Szedlák Enikő
George Kraft: Kókai János
Wirtanen: Túri Bálint
Dr. Jones: Mencsik Tamás

Díszlet: Ábrahám Péter
Jelmez: Kövér Dóra
Művészeti vezető: Major Róbert
Zene: Kókai János

Rendező: Túri Bálint

Esztrád Színház az RS9 Színházban
2013. november