Helyiek és vendégek, irodalom, zene, képzőművészet és gasztronómia természetes találkozása jellemzi újabban – errefelé és másutt – az egymástól függetlenül létrejövő rendezvényeket, még ha nem is összművészeti projektnek indulnak. Kiállítás terében koncert; felolvasás, sőt elemző beszéd alatt zene, teaházban vallási dialógus. (Esetleg még ami bevonható: víz, természet, országhatár – és a visszhang. Egy nagyszabású kísérletben, a pesti Ráday utcai könyvhetet Esztergomban-Párkányban kísérő performance-on a folyó két oldaláról egymásnak felelgettek nemrég Parti Nagy magyar-szlovák-német mondatai s a hozzájuk fűzött zene. A hídon haladva egyre jobban kivehettük a szándékolt visszhangot: a szlovákiai kiejtésű magyar mondatokat...)

A megkomponált műsorok mellett a beszélgetés-szerűek is rendelkeznek már némi kerettel és koreográfiával, sőt testet is kényeztető vonatkozással. Ha a szervezők pénzhez jutnak, néhány falat ételre és korty italra is gondolnak (nem a pénzes büfé és az előadókat, díszvendégeket elkülönítő vendéglátás az egyeduralkodó már), amit a jelenlévők szabadon, együtt, egyenlően és demokratikusan s közben még szót is váltva egymással fogyaszthatnak el

Nem pózoltak

Itt és most műsor és moderált beszélgetés zajlott, de aki előbb érkezett, különös kórust is hallhatott, heverve a retextil-babzsákokon (ami utcai bútorként a Jókai téri szenzációs Varázskertben és a városban másfelé, pl. a tettyei programokon is oly vonzó); a környezet hangulataira és zajaira improvizált efemer zeneművel, Random Hangokkal szórakoztatták a földön is ücsörgő, meglepően nagyszámú közönséget.

A poszt (ezt a betűszót hadd ne oldjam föl) hol kánikulát, hol esőt, hideget hoz. Az idei vége felé az első verzió tikkasztotta ki a lelkes kísérőprogram-látogatókat, akik – talán mert halandó a versengő színdarabokra úgysem jut be – eltaláltak az egyik utolsó napon a Civil Közösségek Háza izgalmas belső kertjébe és ódon villájába. Mindjárt rá is akadtak az udvaron egy – betűkkel és vízzel feltöltött – gumimedencére. A kísérőprogramot kísérő gyerekek nyomban ottragadtak (amiért külön hála az ötletgazdának), s a gyermekkor nem múló szenvedélyének hódolva halásszák belőle talán azóta is, s rakosgatják a parton így-úgy össze a halacska-betűket...

Azok – a betűk – néztek ránk körben a benti galériafolyosók könyv-installációiról (az Ifi Géniusz sorozat részeként, Csóka Tímeának köszönhetően), s aztán még a folyóirat felolvasó-délutánjának termében a szereplőket keretező asztal (oltár?) lapjáról is – az ostyaszerű kenyerekre ételfestékkel írt versidézetekről. Ezeket végül megehettük, de sajnálkozva kebeleztük be őket. Szinte memorizáltuk a szép és többszörös töredékességükben így aforisztikussá vált részleteit az előtte hallott verseknek. Mielőtt megsemmisítettük őket. (A betűtésztás paradicsomlevesről nem is beszéltem.)

Kevés jóízű felolvasóprogramra emlékszem. Jópofáskodás, hatásvadászat, harsányság, kínos, unalmas, hosszadalmas, erőltetett, helyüket nem találó szövegek és alkotók. Itt pedig rokonszenves fiatalemberek, egy érett korú színházcsináló és a különféle eredetű hallgatósággal teli ház élvezte az oldott hangulatot. A fiúk nem pózoltak, a moderátor Urfi Péter, a lap egyik szerkesztője mindenfélét, akár zavarba ejtőt is kérdezett (kíváncsi vagyok, máshol mást-e), Jordán Tamás, a színházi fesztivál főembere pedig még ide is befutott. Ez meghatott. Őt pedig az, hogy egy (gazdaságis) kollégáját látta meg a széksorokban, amit nyomban szóvá tett. Akinek, ha nem valamelyik felolvasó apukája volt, még jobban örülünk. Aztán pedig Jordán úgy olvasta fel a verseket, hogy beismerte, nem mindenhol érti azokat. Valószínűleg őszintén értette ezt, s mégis el tudta hitetni (beismerte, hogy ez lesz a célja): mélységük van, megragadták, s ott bennük az értelem. Színészi produkciónak, az átlényegülő mediátor aktusának is kiváló volt a fiatal költők műveinek ez a komoly, komolyan vett képviselete. Jordán a szerzőjükre nézett, mielőtt belefogott az olvasásukba, közben is kereste a szemkontaktust. Az alkotók ugyan udvariasan nem éltek a lehetőséggel, hogy ha szerintük (minő klasszikus tisztelete a tkp. halott szerzőnek!) rosszul hangsúlyoz-értelmez, jelezzék, ám így is hatott a gesztus. Jordán aztán kommentálta a verseket, hozzájuk fűzte az érzéseit, érdeklődéssel kérdezte költőjüket.

A Puskin utca vonzó, tartalmas, szép folyóirat. Ügyes is – félig tele ismert nevekkel, Kulcsár Szabó Ernőtől (szerkesztőbizottság) Tóth Krisztináig, Kukorellyig. Általuk is tesznek szert ismertségre az újabbak. A lapról most még csak annyit, hogy egy szerző hosszas méltatása áll a középpontjában (a 2007/1-ben Simon Balázsé). A lap delegált arcairól mondanám: Pécsett jól szerepeltek. Se nagyképűsködés, se túlzott ökörködés nem vitte el őket, olvasták fel rendesen verseiket-prózájukat (az utóbbit egy pécsi nőbarátnak ajánlva), s tettek hozzá még ezt-azt.

Karakteres költészet mind a négy. Nemes Z. Márióé magától értetődően, folyékonyan szürreális (a moderátor megkérdezte tőle, mit szólnak a szülei a verseihez), Bajtai Andrásé líraian, mikrotörténésekben, tárgyszerűen kapcsolatelemző, Szabó Marcellé is mintha, de ő a Mányoki út, van ennek végében szétfuttatja a síkokat; egy útvonalat, egy kapcsolat szétcsúszását, egy fürdőt és egy uszodát, egy magányt. Belülre kerülünk, az érzetek szférájába, hangos reflexióra késztetve ezáltal az előadót, a kamerázó riportert, a moderátort. Dunajcsik Mátyás elegáns, érzéki, mélabús, hangulatgazdag, izgalmasan egyensúlyozó prózával jött, meg finom esszével, s ajánlotta, de ne nem tolakodóan (ez az önmérséklet az egész eseményt jellemezte) új, szerintem enyhén szólva is ígéretes kötetét.