Kell-e más indok a zenélésre, mint hogy valakinek kedve van hozzá? Kell-e más ok a zenehallgatásra, mint hogy egyeseknek kedvük támad meghallgatni azt? Innen már csak egy lépés, hogy lemez is legyen belőle. Vámos Miklós huncut szeme derűsen néz ránk a borítóról. Dráni is "arc" típusú zenész. Látszott ez már a KFT-ben, a maszk alatt is. Előttük egy gitár, rajta mindösszesen három kéz. Nem ijedünk meg a két kalóztól.

Muszáj mosolyogni. Jönnek "száraz vitorlákkal és puskaporral". Gőzt csak végszükség esetén alkalmaznak – vallják.

Nem zenei babérokért eveztek ki a nyílt vizekre. A zenélés ősi hagyományaihoz kapcsolódnak, játszanak a maguk és mások örömére. Nem is hisszük, hogy az akadémiai szintet meg kell ugrani ahhoz, hogy valaki vegye a bátorságot. Mert bátorság az van, például bevallani, hogy egy-két éve gitároznak együtt is, meg külön is, Vámos ugyan negyvenkét évvel ezelőtt egy Gerilla nevű pol-beat zenekarban már igen, de azóta meg egyáltalán nem, a KFT billentyűse, Bornai pedig korábban soha.

Aztán meg, hogy mi jut eszükbe, mi minden járhat két komoly, érett, felnőtt férfi agyában, amitől egyszercsak összeállnak gitározni, hát arról csak elképzeléseink lehetnek. Mindenesetre szimpatikus, ahogy belevágnak az újba. Vegyük tehát komolyan, hogy zenélnek nekünk: csak úgy. Barátságból. Jókedvből. Vagy szomorúságból. Mert a dalhoz az is kell, ami kikívánkozik.

A szobazenekar először kiállt egy-egy kisebb közönség elé, és látták, hogy ez tetszik. Akkor pedig miért is ne lehetne belőle egy kis magánlemez, osztogatni, kalózmódra a barátoknak. Most mégis megjelent szabályosan a Kalózzene, mert az Alexandra Kiadó úgy döntött, hogy ezt érdemes.

A népzenére hajazó alcím – Duna menti dalok két gitárra és két emberi hangra – mintha azt mondaná, hogy egyfajta népi hangulat (néphangulat) szólal itt meg. A Duna mentin érthetjük Budapestet, az egész országot, sőt, még tágabban a régiót is. Hangulatjelentés ez, mai közállapotainkra látunk rá, és közérzetünk hangja szólal meg.

Vámos és Bornai: Jaj de nehéz

A versekért és a zenéért felváltva vállalja a felelősséget a két zenész. De akadnak köztük határozottan megnevezhető, más zenei források is, úgymint Antonio Vivaldi, Paul McCartney, John Lennon, Eric Clapton, Robert Schumann.

Műfajilag a letűnt korok mozgalmi dalai, a spanyol románc, a kesergő, a blues, az induló, az elégikus hangulatú dal, a népies műdal és a megzenésített levél sokszínűsége keverednek dalaikba, persze mindez idézőjelben, parodisztikusan.

Témáik a magánélet belvizeitől a hullámzóbb közérzetversekig alapélményeket szólaltatnak meg. A nyár-feeling Bornai versében, bizony, megtelepedett: "Nyáron az erdő balzsamos, Ilyenkor az ember mindenre hajlamos…" (Itt a nyár) És hogyan jutunk el innen az önmegvalósításig? Mert bizony, eljutunk. Illúzióinkat a dalaikon keresztül ironikusan szemléljük: ha a szerelemről szólnak, nagy biztonsággal vezetnek rajta át a fellobbanástól a kihunyásig és gyermekestül elhagyatva levésig (Spanyol Románc). De van mondanivalójuk nemzeti, etnikai hovatartozásról, közállapotokról, közerkölcsről is.

Antal Gazda fülbemászó nótáját vajon miért érezzük olyan aktuálisnak? 1967-ben írta a szöveget Vámos, a 68-as csehszlovákiai bevonulást megelőzően. Sajnálatos, hogy bejött ez neki akkor. Az egyszerű dallam és ironikus szöveg kontrasztján megint muszáj mosolyogni: "Nincs semmi baj se még, csak a szomszéd háza ég…"

Másik, mai keletű szövegük még nyersebb, szókimondóbb: "Sötét a hangulat és sötét a táj,/ a sárga irigység itt a főszabály… sötét a szerződés, kell, hogy lefeküdj…" Az immár történelemmé vált személyes emlékképek 1956-ról megtalálják azokat is, akiknek ismerősek, és azokat is, akik akkor még nem is éltek: elszabadult luftballonként zeng az énekszó, és az úttörő kedve jó… Miközben kint dörögtek a fegyverek. Bornai még az utókornak is szánt egy verset.

A direkt politizálásig nem mennek el, de kifejezésre juttatják, hogy aggódnak. Évértékelő beszédüket ezzel zárják: "Ha a népesség s az életnívó / továbbfogy, / Az utolsónak jusson majd eszébe, hogy / OLTSA EL A VILLANYT!"

A magánéleti tartalmú szövegek a mindennapiság állóvizére evezve megpróbálnak egy magasabb perspektívából rámutatni életünkre: hogyan harcolja le a kisgyermekeseket a napmintnapküzdelem, majd ebből a nyugdíjas életbe zuhanás íve is felvázoltatik, hogy rálássunk, miként is szipolyozzuk  ki magunkat (Kisgyermekes apák/anyák indulója).

Nem feledhetjük a remek Blaha-feelinget: "az ég felé száll a hetes busz füstje, / egy poros galamb odébb repül / egy részeg angyal a padra ül. / Dübörög a metró odalenn a mélyben, / Piros kő az orrom a jéghideg szélben…" (Blaha Lujza tér).

"Hány barátod van neked?" – imígyen, mellbevágólag szólít meg a Darabka a barátságról. Végül az érett férfiember tapasztalásával zárul a lemez: a barátság egyszer csak fontosabb lesz, mint a nők. És még inkább, ha nő az illető barát… "Éljenek a nőbarátok!" Hogy azért a női nemet se hanyagolják, ezzel a felkiáltással ér véget a nótázás. Nekem ez tetszik.

Vámos és Bornai: Blackbird

A prózai tartalmak és "költőietlen" megfogalmazások, zenei források sokféleségből a végeredmény egy határozottan élvezhető, hallgatható zene. Nem véres, harcos komolysággal, inkább lájtosan, humorral, iróniával vagy éppen nyíltan szólnak arról, ami van. Ehhez is kell kalózvagányság.