Az igazság mentolos cukorka / Finzi Pasca társulata a MÜPA-ban / PRAE.HU

Tollas alakok jönnek, valami balett készül, talán az a régi, Dalí-féle, amiről a műsorfüzet is beszél, de nem, ezek ügyetlenek, direkt ügyetlenkednek itt nekem, ebbe nem tudok alámerülni, éhesen várom, hogy eltűnjenek, most szürrealizmusra vágyom, nem szellemeskedésre.

A műsorfüzet szerint Dalí az 1940-es években egy baletthez készített díszletet, a balett címe Az őrült Trisztán volt, és a New York-i Metropolitan Operában mutatták be. A díszletfüggönyt aztán évtizedekig nem láthatta a nagyközönség, mígnem egy, a nevét nem vállaló műgyűjtő, felhívta a társulat vezetőjét, Daniele Finzi Pascát, és felajánlotta gyűjteményének egy darabját, a világhírű olasz rendező akkoriban körvonalazódó előadása számára.

Azt hiszem, elaludtam. Egy olyan világban járok, ahol óriási, bólogató pitypangok árnyékában húzódnak meg az apró, alufólia fejéket hordó, gulliveri lények. Nincs gravitáció, mert a testek a magasban úsznak, sem csontok vagy inak, a fej a fenékkel egy irányba néz.

A függöny. Dalí Trisztán és Izoldája: hátborzongató. Ismerjük Dalít, a nagy Francisco… Francisco… pardon, Salvatore – helyesbít a konferanszié – Dalít, aki nem kedvelte a szokványos, egysíkú ötleteket. Főleg a bajuszát ismerjük, de a bajusza ő volt, tehát leírom még egyszer, a biztonság kedvéért, hátha úgy már igaz lesz, ismerjük Dalít.

Nincsenek emberek vagy állatok, csak lények: embertestű rinocérosz, szerelmes bábu és mágikus pillangó; nem léteznek nemek: szoknyás férfiak, férfiakat a hátukon cipelő lányok. Nem létezik nyitott és zárt tér: bonyolult testek görögnek át a színpadon, vagy lógnak le a magasból, köztük kúsznak, repülnek, úsznak az akrobaták. A közeg nem víz és nem levegő.

– Gyönyörű kép! – ámuldoznak a bohócok, de vajon melyik Trisztán és melyik Izolda, dörgöli oda egyikük a mester és a sznobok orra alá. Ekkor profi érvelés hangzik el a másik bohóc szájából, egy képzett művészettörténész sem csinálná jobban. A jobb oldali lesz a nő, hiszen csakis Izolda lehet az, aki a Szűz Mária egyik attribútumaként számon tartott kék köpenyt viseli. – Na, de az ádámcsutka? – kéri számon az anatómiában jártas férfi bohóc. – Az ádámcsutka… nem számít! – egyébként is, a szimbólumok segítségével alkotó művész a bal oldali figurához festette oda a halál árnyékát.

Nincsenek nyelvek, illetve minden nyelven beszélhetünk, az álomban ezt is szabad. A lények mozgása tökéletes. Pontos. A határtalanság érzetét kelti. Vajon hibázhatnak-e? A lények, olykor dalra is fakadnak. A zene a világ minden részéről jön. A zenének sincsenek határai. A hangszereknek sincsenek. A szférák zenéje poharakon keresztül csendül fel… De a produkció vége nem a hangok elhalása. A produkció vége, a kizökkentés, akkor történik meg, amikor a zenész azt mondja: Köszönöm. Anélkül, hogy levinné a hangsúlyt.

Az igazság mentolos cukorka – halljuk, megint csak magyarul. Az igazság mentolos cukorka. Az igazság mentolos cukorka, ami a kivételesen hajlékony akrobatalány szájából lövell ki, sokáig értelmezhetetlenül, akár Julio Cortázar szerencsétlen figurája, aki alkalmanként, minden figyelmeztetés nélkül élő nyulacskákat hány. Az akrobata is pontosan így, egy-egy jól sikerült produkció után, mosolyogva integet és kiköp.

Labdák pattognak, sokan vannak a színen. Tütüben mindahányan; labdák pattogó ritmusára rugózik férfi és nő, férfinőférfi, a test mindegy is, az arc a lényeg. Végre felbukkan a bajusz, azaz Dalí, hiszen olyan régóta várjuk már. Labdák pattognak, Dalí görnyedten, de vidáman rugózik a jobb szélen. Meg a bal szélen. Mellette Dalí. A másik oldalán is. Az egész sor csupa-csupa Dalí. Hátborzongatóan mulatságos hommage.

Ámulok. Félek. Álmomban sem bírok elszakadni attól, hogy a centrifugális erő kivágja a közönség soraiba az egy négyzetméteren körbe-görkorcsolyázó pár kevésbé biztosított tagját. Fészkelődöm, fel kéne ébredni. A fokozás sem marad el, már csak egy kézzel fogja, pislantok, és a lábai elhagyják a földet, szédületes sebességgel fonódnak a fiú karjára…, pislantok, a lányt már semmi sem tartja, csak valami furcsa fekete gumi, a fiú nyakán és az ő fején. Pörög körbe, az erő taszítja kifelé, de a pánt erősen tartja.

Izolda letakart, arctalan arca, göcsörtös kezei, megrepedt köpenye, Trisztán megrepedt bőrének mása, melyből már a férgek bújnak elő, mögöttük sivatag, nincs tér vagy idő, hiszen halott és élő találkozik itt, a halott pitypang meg az élő szűz.

Az igazság mentolos cukorka.

La Verità

Compagina Finzi Pasca

Előadóművészek:
Moira Albertalli
Jean-Philippe Cuerrier
Annie-Kim Déry
Stéphane Gentilini
Andrée-Anne Gingras-Roy
Catherine Girard
James Kingsford-Smith
Evelyne Laforest
David Menes
Marco Paoletti
Féliz Salas
Beatriz Sayad
Rolando Tarquini

Kreatív igazgató, producer, társíró: Julie Hamelin Finzi
Zene, koreográfia-társtervező, hangterv: Maria Bonzanigo
Látvány (kellékek): Hugo Gargiulo
Vezető producer, művészeti tanácsadó: Antonio Vergamini
Jelmeztervező: Giovanna Buzzi
Társ-világítástervező: Alexis Bowles

Szerző, rendező, világítás és koreográfia-társtervező: Daniele Finzi Pasca

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház
2013. november 15.

Fotók: Művészetek Palotája – Budapest, Kotschy Gábor

színház

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról