Az alaptörténet meglehetősen egyszerű: a lány kidobja a házasságtörő férfit, majd szerelmi bánata elől egészen Egyiptomig menekül, hogy ott idegenvezetőként felejtsen és felfedezzen. Eddig a szokásos nyári “strandolós" olvasmánnyal van dolgunk, ami a piacképes, jól eladható sablonokból – egzotikus utazás, szerelmi csalódás, nyári flörtök és szex – építkezik. Azonban mielőtt teljesen leírnánk a könyvet, érdemes mélyebbre ásni, és a gyenge alaptörténet mögött felfedezni az erősebb részeket.

A regényben ugyanis a narratívánál feltűnően jobbak és hitelesebbek a leíró részek, azok, ahol a szerző az európai és az arab világ kulturális különbségeit boncolgatja. Az elbeszélő megpróbál átérezni és pontosan interpretálni egy, az övétől teljesen máshogyan működő világot. E deskriptív részekből az egyiptomi kultúra és az arab vallás igen pontos rajza tárul elénk egzotikumaival és árnyoldalaival együtt. A regény első része inkább az idilli vonatkozásokról számol be, a luxusszállodai kényelemről, az egyiptomiak másfajta időérzékéről, a napi ötszöri ima kihagyhatatlanságáról, a bazárok színes forgatagáról. A főhős folyamatosan megütközik ezeken a kulturális különbségeken, mégis igyekszik azokat empatikusan kezelni: persze nem érti, miért lehet jó egy nőnek, ha nem mehet az utcára sötétedés után, vagy ha házasság előtt nem ismeri a jövendőbelijét, de mindig igyekszik a másik oldal álláspontját is elfogadni és mérlegelni. A szövegben előrehaladva azonban fokozatosan eltűnik ez a gyermeki kiváncsiság és rácsodálkozás, és feltárul Egyiptom másik arca is, ahol a huszonéves “Schengen-harcosok" jól szituált, magányos nőkre vadásznak az EU-ba való jutás reményében, ahol fegyverek rejtőznek az autók csomagtartójában, és ahol a férfiak kedvük szerint bántalmazhatják a nőket.

Ahogy a szörnyűségek szaporodnak, és ahogy a főhős kezdi ezeket egyre nehezebben tolerálni, a leírások is úgy erősödnek: a szerző kilép a sablonosságból, elhagyja a tipizálásokat, a közhelyeket, és őszintévé, hitelessé válik. Azonban az élénkülő deskripció mellett egyre zavaróbb lesz, hogy a fikciós szálak egyáltalán nem működnek: a szerelmi csalódás, a lengyel régésszel való kaland vagy a legjobb barátnő semmiből jött látogatása súlytalan epizódok, a leírások közti szünetek kitöltésén túl nem jut nekik semmilyen dramaturgiai funkció.

Ezek a fiktív szálak forgatókönyvszerű jelenetekbe sűrűsödnek, és éppen e szcenizálás miatt a mellékszereplők árnyalására sincs idő: a legtöbb esetben csak néhány oldal erejéig bukkannak fel, majd amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek. Sajnos még a főszereplőhöz közeli személyek is meglehetősen tipizáltak: a német Nina, aki családja elől menekült Egyiptomba, vagy a beach-boy Ahmed, aki a német lányt óriási verések és ígéretek csapdájába rántja, a Muzulmán Testvériséggel szimpatizáló Rafik, vagy a lengyel régész, Konrad, aki hosszas kínlódás után végül csak megdönti főhősünket. De magának a főszereplőnek sincs egy erős karaktere: “Karolina egy reményt vesztett, ostoba európai tucatnő. Nem tudja rendezni az otthoni életét, a munkája unalmas, a pasijáról kiderül, hogy házas, ezért fogja magát és elszökik Egyiptomba. Azt hiszi, hogy ott majd jobb és más lesz" – így jellemzi őt a szerző.

De semmi sem lesz más: Karolina nem tud az új helyen sem akklimatizálódni, nem tudja megérteni, hogy nőket bántalmaznak és bezárva tartanak, vagy embereket valami nagyobb cél érdekében felrobbantanak. Megpróbálja, de nem sikerül neki. Éppen ezért hazatér, ahol rá kell döbbennie arra, hogy ugyan Egyiptom sokszor volt idegen és félelmetes hely, de nálunk sem mondhatjuk, hogy “minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon".