Hagyományápolás? Aligha. McCartney aktivitása ezt már önmagában kimeríti, másrészt egy ilyen mérvű kulturális örökség önjogán életképes, tehát nincs igazán szüksége külsődleges támogatásra. Szinte a szétválás pillanatától datálhatók a best of-ok (The Beatles 1962-1966), újra és újra csokorba szedett diszkográfia (The Beatles Mono Collection), digitálisan feljavított tematikus albumok (Yellow Submarine Songtrack). 1973 óta ütik a vasat, és még meleg. A 90-es évek első felére az életmű már-már egy helyben toporgó ragozása látszólag teljesen kimerítette a felszínt. Ekkor indult be a mélyvízi gyöngyhalászat (Live at the BBC; Anthology-sorozat). A kiadatlan felvételek jószerével feneketlen tárháza szép fokozatosan napvilágra került. A mítosz alsóbb rétegeinek precíz feltárása? Talán.
 
A 70-es években csak mutatóban bukkant fel pár valódi kuriózumot tartalmazó korong (Live at the Star Club; The Beatles at the Hollywood Bowl). Noha előbbi pusztán félhivatalos kiadvány, amire az utóbbi, szentesített válogatással kontrázott az Apple főnöksége, ugyanakkor több holmi kalózmásolatnál. A megszólalás minőségét tekintve ezek a szalagok a hallgathatatlanság határán mozogtak, ám mégis felbecsülhetetlennek bizonyultak. Különösképpen az előbbi, amely a hamburgi lebujokban felkapaszkodó banda őszinte lelkesedését és zenéjük verejtékes érintetlenségét dokumentálja.

Persze a négyes akkorra már bőrkabát helyett ingben és nyakkendőben feszített, első kislemezük pedig a slágerlistán. Az olcsó magnóval rögzített viharos koncert a hangzás fésületlenségével együtt mindenekelőtt autentikus. Ez a nyersesség 1977 tiszta forrásrock iránti romantikájával – némi képzavar – a punk aktuális hullámtarajába torkollt. A korszellem, de még inkább az elsőség ténye bőven igazolta a koncertfelvételek kiadását.
 
Idei lemezük tulajdonképpen szintén koncertfelvétel: On Air – Live at the BBC vol. 2. Látlelet abból az időből, amikor a Beatles meglépte azt, amire az akkoriban vegetáló rock szcénának szüksége volt: vérátömlesztésre. A popzene főárama Nagy-Britanniába helyeződött át, mire az ottani nyárspolgári társadalom félrenyelte a teát.

A dupla lemezes kiadvány azt a frekvenciát pendíti meg, ami nem kímélte az akkori varieté, sanzon, folkzene élére vasalt, feszes dobhártyákat. Ilyen megmerevedett hátteret kipingálni saját szerzeményekkel hallatlan dolognak számított. A felvételek zöme 1963-ból származik, a Beatle-mánia szárba szökkenésének idejéből.

A Beatles viszonylag gyorsan felfutó (3 év), látszólag a semmiből előtört tehetsége valójában jól tagolható lépcsőfokok mentén fejlődött. Kezdve a helyi kocsmák és tehetségkutatók érdektelen tömegétől, a hamburgi és liverpooli éjjeli lokálok és báltermek szűk falain át végül a rádió lett az a médium, aminek köszönhetően valóban befutottak. (Ezt koronázta meg a londoni Palladium, majd a brit királyi családnak adott koncert,  efölött pedig a világhír: az Ed Sullivan Show).

Tehát az On Air dalai egyfajta köztes állapot lenyomatai. A (rádió)állomás kiemelt szerepének tudatában hallani a bizonyítási vágy erejét és magabiztosságát, ugyanakkor a csiszolatlanságot is. Amolyan schrödingeri értelemben vett amatőr profik.

A felvételi körülmények alacsony színvonala ordít a lemezről. Az erősítés maga az eleven pokol, a dobokból alig hallani valamit, a ritmusgitár olykor teljesen elnyomja a szólót (You Can't Do That), Harrison néhol ütemet téveszt (Please Please Me), más dalok a lemezverzióhoz képest alulhangszerelve lötyögnek (There's a Place), a Lucille gitárszólója kész horror. Az ének pontatlan és helyenként hamis.

De mindez a 77-es válogatást (és lemezünk 94-es elődjét) követően nem újdonság. Az viszont, hogy miért épp ezeket a dalokat válogatták be a fejesek, érthetetlen. Lennon nem egy számot szabályosan végigunatkozik, ami már nem írható a technikai sivárság számlájára. Így vész el a Memphis Tennessee vagy az I Got a Woman amúgy is fikarcnyi izgalma.

A közel húsz éve megjelent több lemeznyi kiadatlan felvétel tükrében, mintha ezúttal a minőségi anyagok egyre kényszerűbb megoldásokat szülő szűkössége lenne érezhető. A Lend Me Your Comb című dalt például szemrebbenés nélkül kimásolták a 95-ös Anthology 1-ről, melyen mellesleg már ellőtték a véleményem szerint legösszeszedettebb és legmarkánsabb (egyébként svédországi) rádiós teljesítményüket, történetesen az első Anglián (BBC-n) kívülit.

A szelektálási lehetőségek korlátozottsága azonban nem teljesen igaz, pláne nem a BBC-s fellépések esetében, melyek négy év össztermését ölelik föl. A Money (That's What I Want) mint mindig, ezúttal is meggyőző súllyal dübörög, de a június 1-i műsorban nemes egyszerűséggel sokkal jobban játszották el ugyanezt a dalt ugyanott, mégsem az a változat került fel a tracklistre.

Akadnak azért gyöngyszemek is korongon. Az I Saw Her Standing There itt megjelent szeptember 7-i szólója magasan a legkiforrottabb a dal eddig hivatalos katalógusban publikált változatai közül. Érdekes megfigyelni, hogy az első nagylemez februári felvételén még csak egy bukdácsoló - számomra különösen kedves - intermezzót tudott villantani Harrison (miután a decemberben lezavart hamburgi koncerten még kihagyták a gitárbetétet). Az On Air-féle verzión viszont már biztos kézzel, jól begyakoroltan hozza, amit kell, még ha el is harapja a szóló végét.

A többi még raktáron porosodó BBC-fellépésből kiderül, hogy valamikor május-június környékén kezdett derengeni számára a végleges, szeptember 7-én is pengetett forma, amit nyáron bontott ki teljesen. Vagyis amit hallunk, több mint fél évig tartó kínlódás eredménye.

Ha az On Air és a hasonló szellemű gyűjtemények másra nem is alkalmasak, a különböző felvételek variánsait összevetve a dalfejlődés részletei mindenesetre jól megfigyelhetők rajtuk. Ez azonban a laikusoknak aligha jelent izgalmat.
 
A Long Tall Sally ezen változata pedig két percben összefoglalja és reprezentálja azt a svungot és tehetséget, amivel az együttes tökön ragadta a könnyűzenét és új irányba terelte azt. A standarekből kovácsolt bivalyerős egyéniséget.

A Beatles abban nyújtott mást a többi, jobbára bluesgyökerű bandával szemben, hogy a szépelgő balladák altató anakronizmusát pofátlanul, de elegánsan ötvözte a torokszaggató üvöltéssel. Így képes volt minden osztályréteggel megetetni azt a kulturált radikalizmust, amit kreatívan sugároztak magukból. Ráadásul McCartney érdes, míg Lennon  - Twist and Shoutot leszámítva - bágyadt hangja az album egészét nézve, mintha megfordítaná a kettejük sztereotip érzelgős-kemény dualizmusát.
 
A Live at the BBC gerincét nem pusztán a legendás slágerek élő változatai alkották, hanem stúdióban soha nem rögzített feldolgozások. Így az újdonság ereje érvényesült és valós hiányt pótló kiadványról beszélhetünk (ami egy füst alatt felmérte a kalózfelvételek iránti igényt, megtisztítva a terepet az Anthology-nak).

Ezzel szemben az On Air repertoárja mindössze három, ha szigorúan nézzük  (a Happy Birthday Dear Saturday Club csak egy humoros inzert) mindössze két olyan számot tartalmaz, melyek hivatalosan eddig soha semmilyen formában sem került a boltokba. Ez a Beautiful Dreamer, és az I'm Talking About You (utóbbi, ha szőrözni akarunk, már megjelent a nem jóváhagyott hamburgi válogatáson).

E két dal önmagában jól szemlélteti azt a gesztust és megfontolást, amivel a kihantolt felvételeket mind a mai napig csatasorba állítják: az életmű szinte minden használható akkordját pénzre kell váltani. Ugyanis esztétikai érték híján a mostani felvételek zöme egyetlen figyelemre méltó tulajdonsággal bírnak, ez pedig a puszta fennmaradás.

De mivel a BBC-műsorok javát 19 éve egyszer már elsütötték, az On Air viszonylagos ürességét vélhető anyagi sikerei ellenére csupán a mindenre ugró vérfanok fogják igazán díjazni, ne adj isten hallgatni. Szedett-vedett hordalékból aranyat csinálni? Igen.
 
Persze nem mondom, hogy semmibe veszik a hallgatót, hiszen gazdag, igényes kiadványt vehetünk kézbe, ami legalább megóv az olyan kelletlen – ám egyszeriségük miatt felértékelődött – bóvli rádiósercegésektől, mint a Dream Baby és az A Picture of You.

Beszédes az a tény is, hogy túlnyomórészt a korai gombahajú, feltörekvő időszak kalózfelvételeit jelentetik meg szinte érintetlenül, holott a pszichedelikus éra vagy például a Fehér Album Esherben készült demói sokkal több muzikális izgalmat rejtenek.

Jellemző, hogy Harrison halálát követően McCartney azonnal rávetette magát a Let it Be (1969) albumra és tetőtől-talpig újraszerkesztve, újrakeverve 2003-ban piacra dobta. A kései korszakból (leszámítva a 90-es évek Anthology-sorozatát) nem kaptunk mást, igaz, az onnan származó, még nem publikált szalagok jórészt csapnivaló minőségűek.

Persze az On Air nyilvánvalóan a félvészázada indult Beatle-mánia felé intézett tiszteletadás jegyében született és mint ilyen, indokolt. Legalábbis a mítosz felől nézve. A siker mindig legendás, a válás már kevésbé.
 
A legtöbb válogatás igyekszik csak a szépre emlékezni és azt megmutatni (One). Így viszont fennáll a veszélye egy statikus, egyoldalú kép kialakulásának, de talán pont ez a cél. Vegyük az épp tavalyi iTuneson elérhető fals koncepciójú Tomorrow Never Knowst, amely a kemény rockszámokat, mint leginspirálóbbakat, ergo zeneileg nagy hatásúakat állítja be, nem zavartatva magát, hogy a Hey Bulldog például nem több egy narkós poénnál, a többi pedig "pusztán" jó dal történelmi távlatok nélkül. A valóban többdimenziójú, stílusteremtő címadó szám pszichedeliája pedig egyedül árválkodik a felülreprezentált gitárzenék között.
 
Az On Air zenei kínálata vagy épp korabeli interjúrészletei révén továbbra is hiába és némileg fölöslegesen keresi a fogást magán a Beatlesen, mint kollektív tudatba ágyazódott korszakos jelenségen. Hisz popkulturális hatásuk az ilyen önismétlő válogatások nélkül is olyan egyetemes, mint a háttérsugárzás.