A Pelléas és Mélisande koncertszerű előadása ékesszólóan mutatta, hogy mindenféle felhajtás és kortárs multimédiás csoda nélkül is van értelme hangversenyteremben operát játszani. Ehhez persze a librettó alapjául szolgáló Maeterlinck-dráma is kell: hangulatfestő leírásai, a beszélők látványt kommentáló megjegyzései kiválóan betöltik a díszlet szerepét. A zene-szöveg viszonyt a maga korában újraértelmező, recitativo és végtelen dallam kombinációjaként leírható Debussy-deklamáció pedig arról kezeskedik, hogy az énekelt szöveg minden apró részlete érthető maradjon. Mivel így történt a MÜPA-beli előadáson is, csupán a franciául nem tudók akadékoskodtak (feleslegesen) Lackfi János minimalista Maeterlinck-fordítása miatt.

Ha már Debussy, véleményem szerint megkerülhetetlen a kérdés: mikor kerül sor a sok szempontból vele rokon Kékszakállúra? De akadna még néhány hasonló hangvételű mű (például Honegger Jeanne d'Arc-ja, ami, persze, oratórium), amelyek közül egy csokorra valóból véleményem szerint legalább olyan rangos operaünnepet lehetne faragni, mint a születőfélben lévő Wagner-fesztivál. A MÜPA-Pelléas receptje ráadásul kísértetiesen hasonlít a másik koncepcióra: kiváló magyar zenekar, a szerző zenéjét virtuóz módon ismerő dirigens, a szólamokat évek óta a legjobb helyeken éneklő (ismét csak lezser öltözetű) főszereplők, az epizódszerepekben pedig magyar énekesek.

Ez utóbbiak közül a zárójelenet orvosát éneklő Bundovics István felejthető volt, Meláth Andrea és Sáfár Orsolya Geneviéve, illetve a kis Yniold gyermek-szerepében azonban több mint meggyőzően énekeltek. Kettejük Debussy-felfogása érdekes módon sokkal jobban illett a férfiak által képviselt, énektechnikailag ugyan esetleg puritánnak tűnő, de kifejezési árnyalatokban igen gazdag deklamációhoz, mint a Mélisande-t megszemélyesítő Juliette Galstian-é. A női címszerepet éneklő (s gyakorlatilag gesztusokkal végigjátszó) örmény származású hölgy a vitális bel canto felől próbálta megközelíteni a jóval több finomságot igénylő Debussy-szólamokat. Különösen a magasabb fekvésű, de halk szakaszokban nem sikerült kellőképp fátyolosan és szordinósan énekelnie.

A három férfiszólista azonban a magyarországon szokásos operaénekléstől merőben eltérő stílusban keltette életre a Pelléas és Mélisande dallamait. "Sült francia" módra, nazális hangszíneikkel maguk is mint egy-egy szordinós hangszer szólaltak meg. Arkel király szerepében Jérôme Varnier fagottként recsegett – sajnos időnként bizonytalan intonációjú – jellegzetes basszusával. Pelléas-beugrónak Gérard Theruel érkezett, aki egyébként Peter Brook Impressions sur Pelléas című produkciójában együtt szerepel a Golaud szólamát döbbenetesen szuggesztív módon éneklő Vincent Le Texier-vel. A deresedő halántékú, felszarvazott és féltékenységében gyilkoló testvért oly intenzitással állította elénk a flegma basszbariton, hogy Pelléas és Mélisande szerelmét el is homályosította Golaud oidipuszi mélységű tragédiája. (Az elválasztott hangokat énekelte talán csak kissé zavaró "hehegéssel".) Bármennyire is elcsépelt, és inadekvát egy koncertszerűen előadott, ráadásul szimbolista-impresszionista opera esetében hasonlót állítani, de: ezúttal mind az énekesek, mind a közönség részéről létrejött a bele- és átélés!

A kissé talán lagymatag első két felvonást olyan drámai erejű harmadik, majd katartikus negyedik-ötödik követte, amely nem csak hogy székbe szögezte a hallgatóságot, hanem a hölgyek szeméből is előcsalt bizony egy-egy könnycseppet. A testvérpár, azután Golaud és a kis Yniold jelenete, majd később Pelléas "szerelmi halála" és a zárókép (itt mondja ki Golaud a címben idézett tömör véleményét a történtekről) olyan katartikus erejű drámai csúcspontok, melyekért alighanem jóval többször is megtelne a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. S fél-szcenírozás nélkül is megvolt a kellő (spontán?) színpadi mozgás: a zenével elégségesen megjelenített csókjelenetet követően Golaud-Le Texier fenyegetően felállt (noha énekelniavalója nem akadt), s a kard lesújtását ábrázoló ütemben Pelléas-Theruel székére rogyott, míg Mélisande-Galstian rémülten elfutott. Különösen érdekes volt megfigyelni, hogy míg az első szünet előtt az énekesek láthatóan visszafogták a mozgást, a harmadik felvonástól kezdve mind jobban megfeledkeztek arról, hogy nem a színházban vannak.

Mint ahogy magam is megfeledkeztem arról, hogy "csak" koncerten ülök. A zenekarról ezért (no meg az akusztikailag nem legszerencsésebb, színpadközeli ülőhelyemnek köszönhetően) nem sok benyomást őrzök: egy-egy bosszantó fafúvós-gikszert leszámítva észrevétlenül kísérték az énekeseket. A zenekari közjátékokban persze fel-felvillantották a Nemzeti Filharmonikusok a Debussy-palletta pasztellszíneit; s ez egyúttal arra engedett következtetni, hogy az énekesek kamara-felfogása miatt a nagylétszámú zenekar a többi helyen erősen visszafogottan volt kénytelen játszani. Kocsis Zoltán végig rezzenéstelen, szenvtelen arccal, kevés mozdulattal vezényelt; kissé talán óvatosan, ám ami sokkal fontosabb: tökéletes összhangban a szólistákkal.

Az utolsó taktust persze nem követte olyan ováció, mint egy héttel korábban a Wagner-műveket; de ennek okát véleményem szerint nem a két produkció minőségében kell keresni, hanem a Pelléas és Mélisande tragikus végkifejletében, ami ezúttal oly erővel robbant, hogy az embernek inkább lett volna kedve a sötétben lesújtva ülni, s csendben elsomfordálni, mint kiáltozni és tapsolni. Noha lett volna miért.


Debussy: Pelléas és Mélisande - opera 5 felvonásban

Mélisande: Juliette Galstian
Pelléas: Gérard Theruel
Arkel: Jérôme Varnier
Golaud: Vincent Le Texier
Le Petit Yniold: Sáfár Orsolya
Geneviève: Meláth Andrea
Un médecin: Bundovics István
Közreműködik: Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás), Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Vezényel: Kocsis Zoltán