A mintegy hatvanöt alkotást bemutató kiállításon először az Önarckép a ház előtt című festményt pillantjuk meg. Mint Chagall igen sok képén, itt is a szülőfalu, Vityebszk szolgál háttérül. Egy ablakból talán a festő édesanyja hajol ki, körvonala homályos. Chagall a bemutatkozásnak megadja a módját. A kép készítése idején már Párizsban élő művész önmagát öltönyben, csokornyakkendőben, és, ahogy egy francia mondaná, gilet-ben, hanyagul elegáns loknis hajjal ábrázolja.
Valóban szép férfi, finom ember benyomását kelti. Vonzódni fogunk a kiállításhoz, nemcsak a mandulavágású szemeknek köszönhetően. Talán inkább azért, mert már most sejtjük, Chagall komolyan veszi befogadóját – akárcsak ábrázolása tárgyait –, ám ez a komolyság sosem fordul át olyan tragikumba, amely megterhelné a lelket. Chagall képeire egyfajta légiesség jellemző. Emberfigurái és szimbolikus jelentést hordozó állatalakjai gyakran "lógnak" vagy repülnek a levegőben. A legdrámaibb, legszomorúbb témájú alkotásokból is a színek, az élet csodálata és szeretete sugárzik. Sok festménye álomszerű. Ám ezek az álmok a valósággal egyenértékűek, a valóság variánsai, és ez fordítva is igaz: Chagallnál a valóságban is megtörténhet mindaz, ami egy tündérmesében. Simogassuk, reptessük hát a lelkünket a kiállítás képeit személve!
Chagall festményeinek egyik leggyakoribb szereplője felesége, a szintén orosz származású Bella. A Bella és Ida az ablaknál című kép a festő egyik legmeghittebb alkotása. Erőteljes színeket használ, akárcsak a legtöbb képén. Néha olyan érzésünk támad, mintha középkori vagy kora reneszánsz olasz festők képei előtt állnánk, hisz hasonló harmónia sugárzik az orosz festő képeiből is. A hatás kulcsa pedig legtöbb esetben a színhasználatban rejlik. Sokszor gondoltam már, a Szépművészeti Múzeum Antik képtárában sétálva, hogy nem szeretnék az időben tovább haladni. Pont elég lenne ennyi szín, pont elég ennyi téma. Chagallnak is így sikerül néha elfeledtetni, hogy beleharaptunk abba a bizonyos almába. A képen a festő lánya, Ida feje fölé glóriát varázsol a pólya, kézenfekvő tehát a párhuzam a középkori Mária kis Jézussal-típusú ábrázolásokkal.

Az ablakban virágcsokrot látunk, ami a festő egyik visszatérő témája. Egyrészt arra utal, hogy Bella gyakran tért haza sétáiról virággal, másrészt a csokrok Chagallnál a különleges alkalmakat, a boldogságot, az életben rejlő szépséget hivatottak szimbolizálni. Nem pusztán dekoratív funkcióval bírnak tehát. A kiállítás képein szép számmal láthatunk erre példát. A Gyertyatartó fehér rózsákkal című festményen a rózsák ragyogó fehérsége – akárcsak a gyertyatartó – az Istentől eredő világosságot szimbolizálhatja. Maga Chagall, arra a kérdésre, hogy miért fest annyi virágot, 1932-ben ezt a választ adta: "Képtelen vagyok nézni, ahogy elhervadnak, ezért vászonra vetem őket, úgy legalább kicsivel tovább élnek."
A kiállítás egyik legcsodálatosabb, legnagyobb méretű festményének, A tánc címűnek a nőalakja virágcsokrot nyújt át a művészetet szimbolizáló vörös, hegedülő, félig állat, félig ember lénynek – hódolatát, tiszteletét fejezve ki. A tánc és a cirkusz világa Chagall kedvelt témái közé tartozott. A haszid és bibliai hagyományoknak megfelelően a táncot az ima egy formájának, kegyelmi állapotnak tartotta. A ragyogó, napsárga háttérből, piros, kék, zöld alakok emelkednek ki. A táncosok csoportját a festmény legalján alig vesszük észre, mondhatni: épp olyan "halkan" és észrevétlenül hozzák mozgásba a kép "eseményeit", akárcsak mindennapi imáink a cselekedeteinket. De jelen van a kép bal oldali sarkában a szintén bensőséges, Chagallnál mindig meghittséget, szinte vallásos áhítatot sugalló férfi és nő párosa is.

A kakas alakja szinte elválaszthatatlan Chagall festői világától. A figura jelentése igencsak összetett. A Vityebszk környéki zsidó felekezet hiedelemvilágában a bűnbánatot jelképezi. Az ott élő férfiak egy vallásos szertartás keretében ruházzák át bűneiket a kakasra, a nők pedig a tyúkra. Chagall sokszor ábrázolta a kakast ecsettel és palettával, tehát önmagát látta benne. A kakas a megújulás szimbólumaként is felfogható, hisz kukorékolásával a hajnalt jelzi, illetve a teremtéssel is kapcsolatba hozható. A Kakasháton című képen az állat hátán egy nő ül, nyakát gyengéden átkarolja, fejét a kakas fejéhez szorítja, akárcsak a legbensőségesebb szerelem állapotában. E kép alkotásának idején Chagall már kész volt a La Fontaine-mesék illusztrációival (szintén láthatók a mostani kiállításon), estéit a párizsi cirkuszban töltötte, hogy megörökítse a vidámság és a melankólia keveredésének e furcsa világát. Talán innen merítette az ötletet a képhez, melynek – érdemes újra felhívni rá a figyelmet – meghatározó színei alapszínek: a kék, a sárga és a piros, akárcsak a középkori festők alkotásain.
A kiállítás címéhez visszatérve, a Magyar Nemzeti Galériában láthatók most Chagallnak az első és második világháború témájához kapcsolódó képei is. Nem annyira a háború, vagy a harc borzalmait kívánta ezeken ábrázolni, mint inkább egy-egy katona alakját, illetve magának a háború gondolatának fenyegető beszivárgását a mindennapokba. A Tisztelgés címűn (1914) egy katona áll szemben a felettesével, mereven néznek egymásra. A második világháború idején készült A vörös ló, melynek mozgalmasságából már hiányzik a korábbi képek harmóniája. A komor, sötét tónusú képen a szerelmesek – a menyasszony és a vőlegény – rettegve bújnak egymáshoz.

Chagall élete vége felé Dél-Franciaországban telepedett le. Provance csodálatos színei újra vidámságot csaltak a képeire. Ebben az életigenlésben gyönyörködhetünk A pálmafa alatt vagy a Vasárnap című festmény előtt. Ha pedig átsétálunk az Ámos Imre-kiállításra, kiderül, hogy a két festő személyesen is ismerte egymást, Ámos feleségével, Anna Margittal meglátogatta Chagallt Párizsban. Bár a magyar festő sötétebb tónusú képeket festett, mint Chagall, a Magyar Nemzeti Galériában kiállított munkái alapján mégis felfedezhetünk némi rokonságot kettejük formanyelvében.

A Chagall – Háború és béke között című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg 2013. szeptember 13. és 2014. január 5. között.