Az elbeszélés nehézségei című bevezetővel indul Ottlik regénye, az Iskola a határon, Németh Bálint pedig Az elbeszélés könnyűsége címmel írt verset. Habár ez nem párhuzam, nem is ellentét, a beszélgetés mégis ezzel a témával indul, mivel a készülő kötet verseinek prózai vonásai is vannak. Németh Bálint beszélgetőpartnere, Ijjas Tamás megkérdezi, mennyire tartja pszeudoepikusnak saját költészetét, mire a szerző közli, hogy bajban van az ehhez hasonló fogalmakkal, ugyanis nem bölcsész, hanem közgazdász végzettségű, és matematikát tanít.

Ezzel kapcsolatban elárulja, hogy a verseinek van valami köze a közgazdaságtani ismereteihez, de jobb, ha ezt csak ő maga tudja, és nem az olvasónak tűnik fel. Kézenfekvő kérdés egy elsőkötetes (vagyis leendő elsőkötetes) szerzővel kapcsolatban, hogy mikor kezdett el írni. A válasz meglehetősen egyszerű, és nem tartalmaz konkrétumokat: régóta ír. Ennek ellenére kötetben sokáig nem gondolkodott. A legrégebbi szövege 2008-ban íródott, tehát a könyvben szereplő versek meglehetősen heterogén képet mutatnak majd, már csak az egyes darabok keletkezési ideje miatt is.

Ijjas mindkettejük szellemi apjaként említi Jónás Tamást, aki két csoportba, a versben és a költészetben gondolkodók halmazába szokta sorolni a költőket. Az elhangzottak alapján Németh Bálint az előbbibe tartozik, ő maga azonban nem tud mi kezdeni ezzel a besorolással, azt viszont elárulja, hogy koncepciója tényleg nem volt, egyszerűen csak összegyűltek a versek. Ijjas mégis lát valami koncepciót, illetve visszatérő elemeket.

Ilyen visszatérő elem például a hiány. Bálint elismeri, hogy ez az a fogalom, amitől tényleg megőrül, nehezen dolgozza fel azt a látszólag egyszerű tényt, hogy valami volt, és többé nincs. Ezt a hiányt kell kibeszélnie, kiírnia magából. Önzőnek tartja magát, arra a kérdésre, hogy milyen számára az ideális olvasó, azt feleli, hogy egyáltalán nem érdekli, írás közben nem gondol a befogadóra, csak arra, hogy neki magának tetsszen, amit alkot.

Aki Bálintot ismeri, tudja, hogy szereti a nyolcvanas, kilencvenes évek underground zenekarait, amelyek közül most is megemlíti a Balatont, a Vidámparkot és a Karabélyt. Ijjas megkérdezi, hogy mennyire érzi a dalszövegek hatását a saját versein, amire azt a választ kapja, hogy konkrét hatások nincsenek, inkább tudat alattiak. Sokszor hallgat hetekig Balaton-számokat, ilyenkor a zene és a szöveg hangulata ragadja meg, és ez később más formában jelenhet meg a költészetében.

A felolvasott versek közül a címadó Kiküszöbölés a leginkább mellbevágó, egyszerű, mindennapi mozzanatokkal ábrázolja a halált. "Nem felejti el a születésnapodat, mert meghalt. Nem jut eszébe többet a születésnapod, mert meghalt." A fiatal költő mindenesetre nem tartja magát a múlton folyamatosan kesergő embernek, sőt a humor legalább olyan fontos számára, beleértve a szóvicceket is, ami általában a reál beállítottságú emberekre jellemző, bár ő nem sorolja magát igazán közéjük.

Felmerül azonban a kérdés, hogy ha a kötetben ennyire markánsan jelenik meg a hiány-tematika, ha elsősorban a halál témakörét járja körül, vajon a következőkben is ezt viszi-e tovább Németh Bálint? A szerző erre nem tudja a választ, csak annyit felel, hogy legközelebb talán fákról, virágokról és autóbusz-menetrendről ír.