A fantasztikum, a groteszk, a monstruozitás és a Másság esztétikájának és különböző megjelenési módjainak befogadása előtt érdemes újra belelapozni Umberto Eco A rútság története című könyvébe. Utána azért könnyebben befogadhatóvá válik, hogy miért is vizsgálják a testképek változását a cirkuszkutatástól a színház- és filmtörténeten át (ld. az 1932-es Freaks című filmet), az antik szobroktól a body-building.

2012-ben nagy előrelépés történt a szóban forgó kötet megjelenésével. Az SZTE Amerikanisztika Tanszék adjunktusa, Kérchy Anna – aki már a Tapogatózások – A test elméletének alakzatai című összefoglaló tanulmányában is említi a témát az Apertúrán –, valamint Andrea Zittlau (az Universität Rostock amerikanisztika tanszékének adjunktusa) közös szervezésének, szerkesztésének köszönhetően összeállt egy igen illusztris nemzetközi szerzőgárda. Külön érdekesség, hogy a 13 szerző közt 4 magyar van, s ez jelezheti, hogy a hazai tudományos életben is van érdeklődés a téma iránt. A szerkesztői előszó szerint míg az eddigi kutatások leginkább angolszász területek, azaz a viktoriánus Anglia, illetve Észak-Amerika kultúrájával foglalkoztak (nagyrészt Robert Bogdan és Rosemarie Garland-Thomson munkássága nyomán), jelen kötet az eddig kevésbé tárgyalt kontinentális Európára fókuszál. Ezzel mintegy arra is utalnak, hogy a freak show és a vándorcirkuszok világa olyan kulturális jelenség, amely csak folyamatában, kapcsolódási pontjain keresztül, voltaképpen "út közben" érthető meg. Ez logikus is, hiszen a modern szórakoztatóipar megalapozói, a "humbug amerikai királya" Phineas Taylor Barnum (1810–1891) vagy az állat- és emberkertek atyja, a német Carl Hagenbeck (1843–1913) vándorelőadásai egyaránt bejárták az egész világot, s sikeresek voltak New Yorkban, Párizsban és Berlinben, vagy éppenséggel Budapesten is.

A találó módon David Caines képével ellátott borítójú könyv sem kivétel a termékeny sokszínűség alól. Itt azonban a cirkuszok vagy vásári mutatványosok attrakciója helyett inkább a diszkurzív-ideológiai eltorzítás, a "másság" képzés (erőteljesen a testre-vetülő) különböző kultúrtörténeti mechanizmusairól beszélhetünk. A kötetben kronologikus rendben haladva olvashatunk a leprásoknak a középkori kereszténység szimbolikus rendjében betöltött szerepétől (Kamillea Aghtan), a felfedező jezsuiták kolonializáló és démonizáló bennszülöttképén át (Sz. Kristóf Ildikó), a 17. század "vad" gyermekeinek ábrázolásáig (Susan Small), továbbá a brit és német orvostudományi és anatómiai gyűjteményekről (Birgit Stammberger, Andrea Zittlau),  az alkalmanként freak show-ban is megjelenő művészek önéletrajzának retorikai elemzéséről (Lucie Storchová, Kérchy Anna), a csernobili atomkatasztrófa hatásáról a posztszovjet urban artra és disztópiákra – mint például a mutánsoktól hemzsegő Tatjana Tolsztaja magyarra is lefordított Kssz! című regénye – (Eugenie Kuznetsova), vagy éppenséggel a The Wizard of Oz és a Star Wars törpe–wookie szereplőiig (Catriona McAra).

Ezek a témaválasztások is jelzik, hogy egyrészt a Másikként marginalizált és elutasított különös testek koronként és diskurzusonként változó társadalmi konstrukciók. Másrészt a freak show-n már nemcsak egy szociológiai jelenséget, a testi/etnikai másság megtapasztalásának közösségi élményét, rítusát kell értenünk, amelyen keresztül a társadalmi egyenlőtlenségek (normális–sérült, egészséges–beteg stb.) is tematizálódnak, hanem kiterjesztett formában minden olyan reprezentációs eljárást – legyen az populáris vagy éppen tudományos –, amely valamilyen módon a testi másság ideológiai reprezentálására, "kiállítására" törekszik. Előbbihez érdemes elolvasni Andrea Zittlau tanulmányát a különböző német gyűjtemények változásáról (a csodák kamrájától a patológiai kiállításokig), s végigkövetni azt a folyamatot, ahogy a természet "rendje" szerint (sztereo)tipizálódnak a kiállított testek (a stigmatizált, bűnös testtől a bűnöző testéig) a különböző térbeli kontextusokban. Ally Crockford tanulmánya pedig azt mutatja be, hogy az olyan századfordulós szakmai folyóiratokban is, mint a British Medical Journal vagy a Journal of Anatomy and Physiology, az abnormális esetek részletezése közben milyen könnyen térnek el a szigorú tudományosságtól a testi másságot fetisizáló, verbalizált freak show irányába. Ugyanakkor éppen Crockford cikke alapján szembetűnőek a kötet kisebb hiányosságai: miközben remek és izgalmas esettanulmányokat olvashatunk, a diskurzus elméleti része jóval kevesebb hangsúlyt kap. Mindez például milyen módon kapcsolódik Bahtyin – itt is nyilvánvalóan alapokat biztosító – karneválelméletéhez, vagy van-e különbség egyáltalán a karneváli groteszk test és a freak között? Továbbá az írások közül több is támaszkodik ugyan Rosemarie Garland-Thomson vagy Robert Bogdan köteteire, azonban nem igazán találunk olyan szöveget, amelyik tovább akarná gondolni azokat. Holott éppenséggel akár időszerű is lehetne. Crockford például felhívja a figyelmet, hogy bár általában különbséget tesznek az orvostudomány monstruma és a freak show ’szörnye’ között, ezen fogalmak sokkal inkább egymás doppelgängereinek tekinthetők, így ő inkább a fogalmak elválaszthatatlanságáról, keveredéséről, dekonstruálódásáról beszél. Ehhez hasonló elméleti felvillanások azonban kevesebb teret kapnak. Ugyanígy a kortárs jelenségekről, azaz a posztmodern, illetve késő-modern freak show-k realizálódásáról (a Tiger Lilies munkássága például nagyon idekívánkozna), valamint Garland-Thomson kutatásaival ellentétben szépirodalomról szintén fájóan nagyon kevés szó esik. De ez legyen a legkevesebb.

Számomra a sok érdekes kultúrtörténeti információ mellett leginkább azok a tanulmányok voltak izgalmasak, melyek alapvetően a másságképzés szöveges reprezentációival, nyelvi mechanizmusaival foglalkoztak. Csak néhány példa. Székesi Dóra írásából például megtudhatjuk, hogy Diderot D’Alembert álma című szövegében a monstruozitás, valamint a különböző valós és képzelt lények (sziámi ikrek, orángután, küklopsz, emberi polip stb.) a természeti rend, s így az emberi gondolkodás részét képezik, amelyek nélkül nem érthető meg sem az egyetemes rend összefüggésrendszere, sem a valóság érzékelése, sem a gondolkodás és a nyelv maga. A monstrum tehát maga demonstrálja a természet változékony működését. Lucie Storchová elemzésében többek közt a karok nélkül született híres hegedűművész, Carl Hermann Untham Das Pediskript [sic!] című írásából derül ki, az önéletírás vagy éppenséggel a portréfényképek segítségével hogyan konstruál magának egy testileg és társadalmilag is elfogadott heteronormatív identitást.

Kérchy Anna a holokausztkutatásokra, traumaelméletekre és fogyatékosságtudományokra (ld. ezzel kapcsolatban még Suzanne E. Evans Elfelejtett bűnök című könyvét) épülő tanulmánya két, sok szempontból hasonló, ám egy lényeges ponton eltérő életutat mutat be. Míg a kisméretű, nemzetközi hírű artistaművész, Hirsch Zoltán (Zoli bohóc) Auschwitzban hal meg, az előadóművész Ovitz-család hét tagja éppen azáltal menekül meg, hogy különlegességük miatt Mengele kedvenc, rendszeresen mutogatható "játékává" válnak. A két történet viszont hasonlít abban, hogy mind az előadásokban, mind a visszaemlékezésekben olyan (nép)mesei és intertextuális motívumok (pl. Gulliver utazásai, Hófehérke és a hét törpe stb.) térnek vissza, amelyek így fiktív elemekkel is díszített élettörténeteket hoznak létre. Ezek az identifikációs stratégiák összességében pedig a fasiszta, illetve normatív ideológiákból és a test megaláztatásából fakadó traumák ellenében születnek meg.

A téma gyakorlati kifutására és hasznosságára pedig Benkő Krisztián egy orosz színházi darab, a fiatal fogyatékkal élők által előadott Humans and Puppets elemzésével világít rá, miközben Kleist Marionettszínház című szövegét felhasználva olyan esztétikai-filozófiai fogalmak bevezetése mellett érvel, mint a grácia (grace). A testi másság kutatása és a fogyatékosságtudomány (disability studies) nem véletlenül hatott kölcsönösen egymásra. A már nálunk is fellépett Disability Theatre előadásai mellett például a jelenleg meglehetősen nehéz helyzetben lévő, ám annál fontosabb munkát végző Queer Kiadó vonatkozó szépirodalmi köteteit is érdemes lenne kritikai górcső alá venni.

A gazdagon illusztrált kötet kétségtelenül hiánypótló a maga nemében. Mindenképpen folytatásra érdemes kezdeményezés. Remélhetőleg majd a fordításokat is beindítja. A fentebb emlegetett párhuzamokat azért is hoztam be, mert a freak show-k (és a mindennapi élet) kutatása elengedhetetlen lenne a Monarchia korának és a 20. század első felének kulturális életének megértéséhez, felhívja rá a figyelmet, hogy megannyi elfelejtett, néma történet hever az archívumok mélyén, amelyek még megszólalásra várnak. Cirkuszkutatásunk már van (Tóvay Nagy Péter és H. Orlóci Edit könyveit), de ennek nyomán egészen a kortárs művészetekig és irodalomig juthatunk el. Péterfy Gergely Halál Budán című regényének középkori halálesztétikája és monstrumai, Darvasi László A könnymutatványosok legendájának mutatványosai és törpökkel, tündérekkel kísért groteszk testfantáziái tudatosan vagy sem, de szorosan kapcsolódnak ehhez a témához. Vagy akár említhetném Bartók Imre Fém és A patkány éve című regényeit, melyek szintén az emberi humánum testképzetének radikális megújítói. Csak hogy három egymástól nagyon különböző írói világot említsek. De tágabb horizonton vizsgálódva nem érthetünk meg olyan komplex jelentéshálóval dolgozó színházi és zenei előadókat sem, mint a magyar Freak Fusion Cabaret, vagy éppenséggel David Bowie, Marilyn Manson és Lady Gaga.