Száz év múlva, ha egy életmódtörténész korunk kutatásába kezd, nagy valószínűséggel a megkerülhetetlen alapfogalmak egyikének fogja tekinteni a wellnesst. No persze elsősorban ne a drága szállodák drága szolgáltatásaira gondoljunk, hanem arra, ahogyan a testmozgás, az egészségmegőrzés, vagy éppen a helyes táplálkozás kultusza mindennapi életünk részét képező, szinte már magától értetődő jelenségnek tekinthető, akkor is, ha mi magunk egyébként nem különösebben hódolunk neki.

Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye többek között ezekkel a jelenségekkel foglalkozik egy olyan aspektusból, amely rádöbbent minket azok saját életünkbeli magától értetődőségére. Hogy például a legtöbb ember megtanul gyerekkorában úszni vagy kerékpározni, s amikor sportágat választ, akár versenyzés, akár csupán szabadidejének aktív eltöltése céljából, nem korlátozza ebben neme, legfeljebb anyagi lehetőségei szabhatnak számára határt. A regény tehát azzal, hogy egy olyan korszakba helyezi cselekményét (amely cselekmény mégiscsak az egészséges test kialakulófélben lévő kultusza köré épül), melyben egy nő nem iratkozhat be atlétikai klubba, kerékpározni is csak keddenként járhat, s ha éppenséggel testápoló krémet vásárol, azzal is a modernitás, a haladás, és nem utolsó sorban a tudományosság melletti kiállását szándékozik jelezni, egyszerre hozza tárgyát közel az olvasóhoz, és távolítja is el tőle.

Ismerős és idegen dichotómiáján alapszik Tompa Andrea regényének dinamikája, ahogy az egy, az olvasót a múltba (legyen a távolság akár csak száz év) kalauzoló regénytől elvárható.  A Fejtől s lábtól két fiatal orvos, egy nő és egy férfi története, akiknek meg kell küzdeniük a családtól történő elszakadás, az önálló útra lépés problémájával, valamint azzal, hogy a még jócskán kialakulófélben lévő orvostudományt választják hivatásul, és olyasmibe vágnak, amiben nincs előttük példakép. Maguknak kell feltalálni önmagukat, mindenféle vonalvezető nélkül rátalálni saját útjukra.

A regény regényszerűsége is elsősorban ebben áll. Tompa két szerethető karakter hoz közel hozzánk, miközben előképek nélküli útkeresésük visszatükröződhet akár olyan problémákban is, melyekkel a mai fiatalabb generációknak kell szembenézniük. Hiszen annyira gyorsan változik körülöttünk minden, hogy gyakran joggal érezzük úgy, szüleink életmódja, az életről, a legalapvetőbb emberi kapcsolatokról vallott felfogása is távoli és követhetetlen, sajnos már nem szolgálhat mintaként arra, miként is éljük életünket a 21. században. Az útkeresés motívumának fontosságát hangsúlyozza a szövegben az is, hogy nem egy kívülálló harmadik személyű, mindentudó elbeszélő, hanem maguk a szereplők mesélik el történetüket. A regény archaizált nyelvezete, mely a mai olvasó számára (épp a megfelelő mértékben) kényelmetlen, szűkös, amibe nem tud magától értetődően belehelyezkedni (noha a történet mégiscsak magába szippantja már nagyon hamar), pedig azt az illúziót adja, hogy a szereplőknek azt az utat kell elkezdeni maguk számára törniük (kvázi kitörniük a korszak adta szűkös keretek közül), melynek a végén a mi életünk,  a 21. századi életfeltételek és életmódbeli szokások állnak.

Noha a regényben nagyjából párhuzamosan fut egymás mellett a két nem nevesített főszereplő belső monológja, először a lány sorsát hozza közelebb hozzánk a történet. Megtudhatjuk róla, hogy zsidó polgárlány, aki kitűnő érettségi vizsgája után a szülői akarattal szembeszegülve jelentkezik a kolozsvári egyetem orvosi karára. Nincs semmiféle eltávolító effektus, öncélú posztmodern játszadozás, Tompa regénye arra a laikus és hivatásos olvasóban egyaránt meglévő alapvető attitűdre játszik, hogy izgulunk a szereplőért, drukkolunk neki, hogy sikerüljön megállnia a lábán és saját egzisztenciát kialakítania. Örülünk, ha arról értesülünk, hogy ösztöndíja van, hogy egy sor plusz jövedelemre tesz szert makacs kitartása, szorgalma, elhivatottsága révén, nem szorul szülői támogatásra, sőt akad némi mozgástere is, nem kell szigorúan minden garast élére állítania.

Útkeresését leginkább úgy lehet megragadni, hogy kezdetben csupán egy üres címke önmaga számára is, csak annyit tud saját magáról, hogy ő tehát egy, az orvostudomány iránt elhivatottságot érző fiatal nő. Ezt a kategóriát csak szép lassan, lépésről lépésre tölti meg valós tartalommal, ahogy folyton magyarázza önmagának is, hogy amit éppen tesz, azt egy átlagon felül képzett, hivatástudattal rendelkező modern nőnek meg is kell tennie. Legyen szó akár arról, hogy miként fedezi fel magának a város kulturális életét, hogy figyelemmel kíséri a különféle egyletek tevékenységét, jelentős részüknek tagja is lesz; vagy éppen arról, ahogyan saját testéhez mint tudós a vizsgálandó témájához viszonyul.

Érdekes színfolt e tekintetben, ahogyan újra és újra felmerül a társtalálás problémája. Tompa jól ráérez arra, hogy ezzel kapcsolatban mai napig kicsit több töprengenivalója van egy magasan kvalifikált nőnek, mint egy ugyanolyan képzett férfinak. A regényben is, nem túlzóan, de mégiscsak több szerep jut ennek a női karakter történetében. Ráadásul ez esetben is hangsúlyosabb a test szerepe, mint előzetesen gondolnánk, a lány maga is úgy fogalmaz, hogy amikor a házasságra gondol, nem a papírt érti alatta, és nem is azt, hogy egy férjezett asszonyhoz másként viszonyul környezete, hanem a szüzessége elvesztése és a szexuális aktus jár az eszében. Márpedig ha a test szükségleteiről és az egészséges életmódról van szó, nem lehet figyelmen kívül hagyni a szexualitást sem. Sem azt a tényt, hogy míg a férfiak esetében ennek megvoltak száz évvel ezelőtt is az intézményesített házasságon kívüli formái (bordélyházak, magánkéjnők stb., a férfi főszereplőnek mintegy ellenpontozásképp akad is velük kapcsolata), addig a nő vágya e korban gyakorlatilag tabutéma, de még napjainkban is inkább csak torz diskurzusok tárgya.

Mindeközben a férfi főszereplő lényegesen más módon kezdi meg útkeresését, s az olvasók viszonya a karakterhez is másként alakul. Tompa egy léha, lumpoló dzsentrifiút ábrázol, aki gyakorlatilag nem is élhet másként, csak duhaj módra, hisz ilyen példát lát maga előtt. Kezdetben úgy tűnik, ő épp az ellentéte lesz a regény női karakterének, könnyedén elképzeljük róla, hogy kibukik, elkallódik, vagy legfeljebb csak végigbukdácsolja az egyetemet, hogy aztán aljegyző apja kapcsolatai révén bedugják majd egy jól jövedelmező, de különösebb felelősséggel nem járó állásba. A sorsában akkor következik be száznyolcvan fokos fordulat, amikor kiderül róla, kézügyessége révén fényes sebészi karrier várhat rá. Fokozatosan tárulnak fel személyisége rejtettebb rétegei, például, hogy egész életében küzdött azzal, zsarnoki apja mindig mint haszontalan, élhetetlen teremtésre tekintett rá. Megható pillanat, amikor elmeséli, milyen érzés számára, hogy végre emberszámba veszik. Sokkal látványosabb az ő jellemfejlődése, karaktere lényegesen nagyobb változásokon megy keresztül, mint női sorstársáé. A végeredmény azonban mégiscsak hasonló, idővel az ő sorsát is közel érezzük magunkhoz, megkedveljük, aggódunk érte, segíteni szeretnénk neki a regény előrehaladtával egyre gyakoribbá és egyre komorabbá váló töprengéseiben.

Van ugyanis egy nagy törés a történetben, amit az első világháború kitörése és az évekig tartó értelmetlen öldöklés eredményez. Míg a kezdeti fejezeteket a boldog békeidők jövőbe, haladásba vetett hite és határtalan optimizmus jellemzi, addig a háborús évek és a trianoni békediktátum okozta sokk komorságot és végtelenül fájdalmas szomorúságot szül a regény szereplőinek életében. Mindez egyúttal leképezi a kor egész Európára jellemző hangulatváltását is, gondoljunk csak bele abba a motívumba, ahogy a kontinens ifjúságának színe-hava lelkesen indul a frontra, hogy aztán onnan többségükben testi-lelki roncsként térjenek haza (ha egyáltalán hazatérnek).

A hangnemváltás a regény szerkezetének kisebb módosulásában is tetten érhető, bár az is könnyen lehet, hogy inkább azzal az egyszerű ténnyel hozható kapcsolatba, hogy a főszereplők felnőttek, és hívatásukhoz illő felelősséggel viseltetnek mások sorsa iránt. Ugyanis míg a regény első felében szinte csak saját magukról, egyéni problémáikról ejtenek szó, időbe egyre több epizódszerű történet színesíti és árnyalja a párhuzamosan futó két önelbeszélést.

Tulajdonképpen a Trianon utáni évek is így illeszkednek a regénybe, például, hogy melyik egyetemi tanárnak mi lett a sorsa. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezek a történetek valóban illeszkednek a regénybe, az 1920. június 4. után történtek megjelenítésében nem billen meg a történet, nem kap olyan túlzó hangsúlyt, illetve nem oda esnek a hangsúlyok, mint a mai közbeszédben. A változások szervesen beépülnek a főhősök sorsába, bár jártasak a közéletben, sőt a politikai aktivitás is életük része, mégsem erről az oldalról, hanem a személyes, közvetlen emberi kapcsolatok aspektusából mesél a regény a változásokról. Nem eszmékről, szimbolikus térbe utalt motívumokról, hanem valóban megélt élethelyzetről van szó, amelyek ráadásul nem szakíthatók ki előzményeik és következményeik közül. Bár jócskán akadnak olyan elvárások, hogy a kritikusok bátrabban menjenek bele a Trianon-témába Tompa regényének kapcsán, úgy gondolom, hogy ha tényleg a regénnyel akarunk foglalkozni (és a kritikus feladata elsősorban ez), akkor nincs mibe jobban belemenni, mert az csak egy erőszakos hangsúlyeltolást jelentene a regény jellegéhez képest.

Hatalmas az a művelődéstörténeti anyag, amit Tompa Andrea feldolgoz ebben a regényében, ennek csak egy kis szelete, hogy a szereplők útkeresésük során a különféle politikai ideológiákkal és mozgalmakkal is ismeretséget kötnek. Nem véletlen, hogy a borítón egy medence szélén ülő férfi látható, ez is utal rá, mekkora szerepe van például a regényben a korabeli fürdőkultúra ismertetésének, könnyen meglepődhetünk, mennyi ismerős jelenséggel találkozhatunk, ami persze a múlt kontextusában mégiscsak idegenül hat. Ennek az információmennyiségnek az olvasóval történő megosztása csupán egy-két helyen megy a regényesség, a lendületesség rovására, például amikor a lány egy készülő tanulmányát kivesézi a konzulense, vagy ahogyan a bicsérdizmust tárgyalja a történet a férfi karakter sorsán belül. 

S ha már a regényesség dicsérete az írásom alapja, kihagyhatatlan annak a játéknak a felemlegetése, amit Tompa Andrea játszik az olvasójával, aki számít arra, hogy a két karakter sorsa valahol egy ponton valamilyen formában összefonódik.  Úgy gondolom Tompának e téren is sikerül úgy megfelelni az olvasói elvárásoknak, hogy közben képes meglepetést is okozni.

Minden adott tehát egy nagyszerű regény adta különleges olvasmányélményhez, amelytől remélhetőleg még az elhibázott könyvformátum, a fárasztóan apró betűk, a kimerítően sűrűn szedett sorok sem tudják megfosztani az olvasót. Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye minden bizonnyal az utóbbi évek egyik legjelentősebb szépprózai műve.